Levelek Pestről és Budáról

Sántha Gábor (Zugló): Ledöntötték az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc zuglói vértanúinak emlékművét a kerületi Szitakötő téren! Még nincs két esztendeje – 2000. október 23-án –, hogy felavattuk.
Két kopjafa között állt a labrador gránittömb. Fényesre csiszolt lapjára vésve a zuglói hősök neve: Futó János, Keller Károly, Németh József, Grosszmann Frigyes, Csermák János, Magori Mária, Barabás Tibor, Csányi Sándor, Kondorosi Imre, Szivák István, Krausz Gyula.
Most ledöntve fekszik a kő.
Tizenegy név, tizenegy kettétört fiatal élet. Munkások voltak: bányász, szállítómunkás, pincér, gépkocsivezető, géplakatos, villanyszerelő, segédmunkás, kőművessegéd, takarítónő.
Mi volt a bűnük az ’56-os zuglói hősöknek? A Thököly és a Mexikói út sarkán november 4-én feltartóztatták a páncélozott szovjet csapatokat. Harcoltak az akkor 20 éves Futó János vezetésével. Amíg lehetett, a zuglóiak ellenálltak. Ezért kellett meghalniuk.
Még most is fülemben csengenek az avatóbeszéd mondatai: „Megkésett főhajtással állunk itt, a Szitakötő téren. Immáron mondhatjuk: az ’56-os mártírok terén. De végre itt állhatunk. Velünk együtt az életben maradt bajtársak, a hozzátartozók, az öregemberekké lett pesti srácok. A labrador gránit kékesen ragyog. Ragyognak a hősök nevét hirdető kőbetűk. Mi is ragyogunk az őszi fényben, mert szabadok és magyarok vagyunk.”
Az 1956-os forradalom és szabadságharc 46. évfordulójára készülve ki mondja meg, kinek volt útjában ez az emlékmű?
Nem hisszük, amit az ügyeletes rendőrtiszt mondott: „Gyerekek döntötték le játék közben.” Hüvelykujjnyi szögvasakat ártatlan gyermekek nem tudnak kitépni a betonból.
*
Beke Kata (Angyalföld): Tudjuk, Budapesten a legutóbbi tizenkét év során három Városligetnyi zöld terület tűnt el. Most hozzáfogtak a negyedik elpusztításához is, és nem csak itt, Angyalföldön. A Gyöngyösi utca és környéke kellemes, zöld vidék, lombok alatt sétálhattunk a sétány üzletsorához is. Ám ott most bemutatót tart az önkormányzat: hogyan csináljunk egy ligetből kősivatagot irdatlan pénzért? Szürkésfehér kőlapokkal burkolnak egy fölöslegesen nagy területet, kivágtak huszonhat fát, s még nem tudható, mi történik a maradék, azelőtt fűvel borított résszel. Újabb fák ültetését is tervezték, de azokra, úgy hírlik, már nem lesz pénz. Szökőkútra lesz, mert az legalább kőből van és nem termel oxigént. Betegek lettek volna a fák? Néhányuk talán, de láttam feldarabolt holttestüket: szó sincs erről. Most szemet bántóan veri vissza a napfényt a kő, és nincsenek már árnyat adó lombok.
És ki akarják vágni a környék valamennyi nyárfáját is. Nem lesznek többé árnyas utcák, nem nyílik többé lombokra az ablakunk, és csökken a lakások értéke is. Miért? Mert gyűlölik a fákat? Mert beteg a lelkük? Vagy egyszerűen csak jó üzlet ez valakiknek, mint a förtelmes, méregdrága és csődnek bizonyuló Lehel „piac”? Bizonyítékaim nincsenek, csak sejtelmeim.
Gyönyörű nyárfáink minden májusban pelyhe fürtöket eregetnek. Magam élvezem a májusi hóesést, s a szomszédom is, aki történetesen allergiás rá, ám azt mondja: a kellemetlen két hét megéri. Néhányan panaszkodtak. Ez az ok? Inkább ürügy. A pehelyfürtök ráhullanak az aszfaltra is. Aztán ráhullanak a falevelek, az eső, a hó, az újabb pelyhek. Mert Budapesten nem szokás takarítani a közterületeket. Mert ez nem igénye a város, a kerület vezetőinek. Sokkal egyszerűbb kivágatni a fákat. Se pehely, se falevél – a kevesebb oxigén és a mi romló közérzetünk pedig nem fontos. A műkő lapokat is beborítja majd a mocsok, szemétvödörré válik a szökőkút: elhanyagolt környezetben az emberek is szemetelnek.
„A két napja söpretlen utcák” – háborog Tormay Cecil az 1918-as forradalomról szólva, és fölnevet az ember. Két napja? Húsz éve. Akárhány éve.
Kivéve persze a választások évadját. Mert áprilisban fölsöpörték a Gyöngyösi utcát, virágtartókat szereltek a villanyoszlopokra, szépek is, öntözte is őket az eső. Októberig még várható egy söprés. Azután a naiv többség újraválasztja majd a fakivágókat, mert még mindig elhiszi, hogy baloldaliak. És megy minden ugyanígy tovább.
Magyarországon nincs favédelmi törvény. És mire lesz, eltűnik a negyedik, az ötödik Városliget. És közben már karnyújtásnyira lebeg fölöttünk az ökológiai katasztrófa.
„Kik akkoron egy élő fáért
városokat lebontanának.
Kik akkoron egy fűmagért
utakat is fölszaggatnának” – jövendöl a költő, Mezei András. De hát azok, akik gyűlölik a fákat, nem szoktak verseket olvasni. Mást sem. Legfeljebb a pénzüket.
*
Gerstner Károly (Budapest): A Magyar Nemzet „törzsanyaga” mellett mindig érdeklődéssel olvasom a Pest-Buda mellékletet is, hiszen ezek a hasábok nemcsak mindennapjaink eseményeiről számolnak be, hanem az utolsó oldalon igen sok, érdekes helytörténeti és művelődéstörténeti vonatkozású írást is találunk.
Örömömre szolgált, hogy 2002. július 24-én a lap 24. oldalán a budai jogkönyvről olvashattam rövid, de tartalmas öszszefoglalót. Mégis hiányérzetem támadt, mivel említetlenül maradt e nagybecsű mű közzétevőjének, Mollay Károlynak (1913–1997) a neve. A budapesti ELTE német tanszékének egykori nyelvészprofesszora 1959-ben Das Ofner Stadtrecht címen tette közzé nyomtatásban ezt a fontos jogtörténeti művet, amely német nyelvtörténeti szempontból is igen jelentős. Mollay tanár úr már ezt megelőzően, 1958-ban cikket közölt a budai jogkönyv magyar szórványairól a Magyar Nyelv című folyóiratban.
Gazdag tudományos munkásságából feltétlenül meg kell említeni a magyar Szent Korona hányatott sorsának egyik szakaszáról szóló mű közzétételét: A korona elrablása: Kottanner Jánosné emlékirata 1439– 1440. Az 1978-as magyar nyelvű változatot megelőzte az 1971-es német nyelvű bécsi kiadás. Mollay Károly számos művet, rövidebb-hosszabb cikket publikált szülővárosa, Sopron történetével kapcsolatban is, és a német–magyar nyelvi és kulturális kapcsolatok feltárásában is óriási munkát végzett. Ez utóbbival kapcsolatban elegendő megemlíteni a 640 lapos monográfiáját, a Német–magyar nyelvi érintkezések a XVI. század végéig című, mintaszerű összefoglalását. Tudományos tevékenysége alapján mindenféleképpen kiérdemelte volna a Magyar Tudományos Akadémia tagságát, de a korabeli (tudomány)politika ennek ellenében hatott.
Mollay Károly életének jelentős részét Budapest XI. kerületében élte le. Volt tanítványaként bízom abban, hogy a kerületi önkormányzat – nemes hagyományait folytatva – az egyik legnagyobb magyar germanista egykori lakóházán is elhelyez majd egy emléktáblát, miként azt már megtette Gáldi László (Karinthy Frigyes utca) és Pais Dezső (Kosztolányi Dezső tér), két nagy nyelvészünk esetében is.