Ludverő Mihályné boszorkányos praktikái

Még a nemrég tovatűnt XX. században is híre kelt néha – főként az alföldi tanyavilágban – egy-egy öregaszszony furfangos praktikáinak. Kevés régibb „mesterség” akad, mint a gyógyító vagy ártó bűbájosoké, köztük is a legelhíresültebb boszorkányoké. Évszázadokon át tartottak országszerte a boszorkányperek, amelyek hátrahagyott irataiból Schram Ferenc adott ki három vaskos kötetre valót Magyarországi boszorkányperek 1529–1768 címmel.
Boszorkány sokféle volt. Némelyik elismerte, hogy ért a furfangos praktikákhoz – és valóban anyja hetedik leányának született, ahogy az egy boszorkányhoz illett –, másokra csak ráfogták. Főúri hölgyek éppúgy boszorkányoskodtak, mint iparos vagy földműves sorúak, netán cigányasszonyok, akik mindig is híresek voltak a „titkos tudományokban” való jártasságukról…
A perek anyaga hallatlanul érdekes olvasmány. Még felsorolni is nehéz volna, mi mindennel vádolták meg a gyanúsítottakat. Ártottak ház körülsöprésével, férfierő megkötésével, gyűszűvarázslással, kecsketejből köpült boszorkányvajjal, karácsonyi szalmával meg köpéssel. Rontottak koporsószeggel, bogárból őrölt porral, bikaszarv reszelékével, akasztott ember péniszével, tánccal – boszorkánytánc! –, forgószélből nyert porral, ugatással, farkasínnal, galambszívvel és rákkal. Megbabonázták a fejőkannát, a puskát, a nászi ágyat. Bűbájoskodtak továbbá lózsírral, kutyaszőrrel, légybalzsammal, lókoponyával, béka vérével. Tudták, hogyan kell a hangyabolyon titkos praktikákat űzni valaki megrontására. Képesek voltak bikává, menyétté, lóvá és kutyává, macskává, tyúkká meg túzokká, bivallyá és kakassá, békává, farkassá, de – ki hinné – még púpos tevévé is átalakulni. Folytathatnánk.
Példaként a sok száz perből vizsgáljunk meg egyet, a jónevű özvegy Ludverő Mihályné hódmezővásárhelyi asszonyét. Az eset 1740 júniusában történt. A bíró, nagykárolyi Nagy Károly kérdezi a tanút: „Tudé? Látotté? vagy hallotté a Tanú Ludverőnére valami Boszorkányságot vagy babonálást…” A tanú (Kis Mihály) elmondja: „Harmadíve tavasszal az Aranyági szőlőjében menvén, a Kis Tóparton látta, hogy egy kis sár álláson valami fehérlik, arra közelgetvén látta hogy ottan Ludverőné fehérlett, és hol fen álva, hol seggen, s hol egy, hol másképpen kerülgette a sárt.” Elmondja még, hogy viszszafelé arra került, és a sárban észrevette az asszony „kezének, lábának és alfelének nyomát a füvön…”
Egy másik tanú, Kiss János arról beszél, hogy Ludverőné megátkozta a fivérét valamilyen praktikával, mivel az nem akart adni neki az „Attya halotti Torából maradt borból”. Erre „harmad napon a Lába Ujja kezdett fájni, és szállásra ki menvén, csak hamar lábáról el esett, és Tizen nyólcz hétig hacsak mások nem támogatták lábára sem állhatott, s ugyan azon betegségben elméjében is meg háborodott vólt…”
Dajka Péter tanú ugyanezen ügyben vallja: „Az el múlt Esztendőben Ludverőné sok jószágit a borra hordotta s mindenét meg itta, akkor a Ludverőné fia (!) mondotta neki – mármint Dajka Péternek –: Mindenét meg itta az Anyám, nem kár vólna meg égetni.”
Újabb tanú, Désy György mondja: „Amikor Kiss János húgától Ludverőné bort kért hitelben, hallotta hogy mondotta Ludverőné Kiss Mihálynak: Nem hagyál bort adni. Mellyre felelt Kiss Mihály: Nem bánom bizony én ha hordóstul hátodra kötik is… És a nyavalya mindgyárt más nap Kiss Mihályon rajta esett, s tizen nyólcz hétig fel sem álhatott…”
A Csongrád megyei Uriszéki iratok között fennmaradt boszorkányper-leírás a bíróság ítéletét nem tartalmazza.