Megteremtődhet a második nyilvánosság

Visegrádi disputa – Magyarország 2002-ben címmel rendezett tanácskozást a Jobboldali Demokraták Társasága szeptember 8-án Visegrádon. Az alábbiakban öt – a választások után előállt helyzetet elemző – előadásból közlünk részletet.

Budapest Magyarország fővárosa, de nem Magyarország. A török megszállás idején magyarabb volt, mint most. Vagy akár Kun Béláék idején. Példát vehetne a Civitas Fidelissima Sopronról, a leghűségesebb városról. De nem. Viszont az is tűrhetetlen, hogy az ország központja mégiscsak Budapest, amelyet fontos stratégiai szempontok miatt is újra „vissza kéne foglalni”. Stratégiai követelmény megszüntetni azt a lehetetlen és ostoba állapotot, hogy minden hátbatámadás, a nemzeti célok bojkottálása innen indul ki immár hosszú-hosszú évek óta.
A múlt hét elején tartották meg a haladó erők a budapesti XVIII. kerületben – amely évtizedek óta bebetonozott kommunista bázis – a szégyen napját, megelégelvén az MSZP-s polgármester üzleti, politikai tisztátalanságait. Mondhatnánk, népi, polgári kezdeményezés volt – rohamrendőrök éber felvigyázása mellett – a hely szellemének megtisztítására. Az egybegyűltek mindegyike kapott egy darab fehér rongyot a balladai Ágnes asszony lepedőjéből, és az odakészített kis kádakban jelképes mozdulattal tisztára mosta. Ősi pogány szertartás. Keresztényi fegyelmezettséggel, de bűnbocsánat nélkül. Nem tudni, mi lesz a végeredmény, kimosdatják-e parlamenti eszmetársai bűneiből derék szerecsenként a polgármestert, de annyit tudok, apáink annak idején nemigen tüntettek, nem is tehették, ám egyszer mégiscsak kimentek az utcára, úgy 1956 októberében, és abból rögvest forradalom és szabadságharc kerekedett. Amely lemosta a gyalázatot.
Más idők, ám ugyanaz a mocsok. Vagyis a szégyen napja évtizedek óta tart, de 24 óránként szembesülünk vele, április 21. óta különösen. Úgy is mint következménnyel. Az idő múlásával és az orcátlan, arrogáns kommunista terror megtapasztalásával hányszor felvetődik a kérdés: ha ’90-ben az első szabadon választott miniszterelnök bátran kiáll a nép elé, és elmondja, mily aljas módon zsarolta meg őt s az országot a kozmopolita nagytőke… Ha kijelenti, függetlenségünk megőrzése érdekében, mondjuk, kelet felé orientálódik, a készséges Japán tőke irányába; ha így szabad kezet nyervén leszámol a szabotáló kommunista apparátussal, amely, miután az országot csődbe vitte, a politikai hatalomból átmenthette magát a gazdaságiba, hogy majd a pufajkás, vállrándító, naésező Hornnal visszatérjen, mint ahogy a részben megbutított magyar nép segédletével megesett… Most valamiféle viseltes szociáldemokrata maskarában itt vannak újra „vidám barakkozni”, mert renoválják ám! Ha akkor sikerül a nemzeti értelmiséget megszólítva, reá támaszkodva megszüntetni vagy csak megnyirbálni az ország és a nemzet ellen oly rendületlenül buzgólkodó, feljelentő Szadesz médiamonopóliumát, talán…
Antallék példájából miért nem tanult a hatalomra jutott Fidesz? Kinek az érdeke volt, hogy ne tanuljon? Így utolsó lehetőségként marad a polgári felvonulás, demonstráció, amelyet némelyek a feszítő gőz levezetésére használnak, hiszen kézzelfogható eredményt sem a szavazatok újraszámlálása ügyében, sem egy nemzeti tévéállomás felállításával kapcsolatban nem értünk el. Csak tudnám, mit csinálnak a parlamentben a honatyák!
Ami ígéretes: végre fölébredt a nemzet az apatikus beletörődésből, megteremtődhet a második nyilvánosság, és talán ezek a mozgalmak felszínre hoznak olyan vezetésre termett, hiteles személyiségeket, akik által megújulhat a politikai élet, hatékonyabbá válhat a magyarság érdekeinek képviselete. Ismét lakható lehet a haza, napjai nem a szégyen napjai lesznek majd. Mert szégyen, sőt gyalázat, hogy kétezer-kettőben egy házi őrizetes, köztörvényes figura – akivel majd úgyis elbánnak a sajátjai, amint erre már volt példa – úgy járhat a tévébe szerepelni, mint pap a templomba. Nyilván ehhez kellett az ügynökmúlttal rendelkező országos rendőrfőkapitány, hogy megfenyegethető legyen a nemzeti értelmiség, primitíven „leugatható”. És nincs következménye. Európa csendes, újra csendes. Miért hagyjuk, hogy az legyen? Tehetetlenség és szégyen. Rákosiék jártak el így a börtönökben, köztörvényeseket uszítottak politikaiakra. Most kint vagyunk, vagy bent? Csinálj világbotrányt, nemzeti oldal! Mily abszurd dolog, hogy hangsúlyozásra kényszerül egy országban a nemzeti jelző! Sehol másutt nem fordulhat elő ilyen képtelenség. Tartós fenntartása nemcsak infrastruktúra, eszközhiány kérdése, hanem elsősorban az erkölcsi tartásé. Mert nem becsüljük meg egymást ezen az oldalon, hogy akik egzisztenciájukat kockáztatva vállalják a magyarság érdekképviseletét rádióban, tévében, másutt, még egy elismerő, erősítő telefonhívást sem kapnak. Úgy érzik, árvák, mint az ujjam, és sajnos jól érzik. Nincs erkölcsi visszajelzés, mintha a hősi halál oly természetes volna. Nincs hová integrálódni, mert nem keressük meg egymást. Vagy elveszítjük. Cserbenhagyjuk önzésből, hiúságból, no és pénzért. Sok Júdás-ezüst gurulgat itt is. És ez fájóbb, mint annak idején a Horn-dollárok. Bedőlünk, vagy be is akarunk dőlni.
Az orosz kivonulás napján nem tudtunk együtt harangozni. Ám amikor a Szabadság téren a sajtószabadságért megrendezett tüntetés folyt, igen, mégpedig zavarólag, noha akkor az ige értünk szólt, a harangok ellenünk. Hol van a büszkeség, az önérzet mostanában? Most kellett volna példát mutatni, mikor az ATV kétkulacsos üzemeltetője kiebrudalta a Sajtóklubot. Most nem volna szabad betölteni az üres székeket. Most felemelő erkölcsi erőt adott volna egy jobboldali bojkott. Ahogy Churchillék nem hagytak végül is egy üres, ám megígért széket az öngyilkos Teleki Pál miniszterelnöknek, úgy a jobboldalnak hagynia kellett volna üresen a Lovasék megüresedett helyét. Protestáljon az az űr. Mert képes rá. De nem. Soha nem tanulunk, mindig akad jelentkező, aki kiszolgálja a szemfényvesztő kunsztot. Rafináltan meghagyják a formát, de kiölik belőle a tartalmat. Kétségbeejtő példák akadnak erre. Ahogy Kádár elvtárs elfoglalta a Nagy Imre helyét, vagy ahogy ma újratárgyalják a státustörvényt, átalakítják a Széchenyi-tervet, majd megölik, és kilúgozzák a saját ígéreteiket.
Megélni mindezt: a szégyen napja. Meggyőződésem, hogy ezt a néhány széket meg kellett volna őrizni üresen, de tudjuk, kihaltak a walesi bárdok, helyettük kompromisszumra orientált ülepek ereszkednek a székekbe.