MI A MAGYAR?

Hirtelen fölpattant az ajtó, mintha valaki elkésett volna, aki Ferenc József-i pontossággal akart megérkezni. Egy jelentéktelen külsejű, drapp színű ruhás, kiült nadrágos, kifogásolható gallérú, kopott nyakkendős, felgörbült cipőjű, semmitmondó arcú fiatalember, amilyenek a vidéki hírlapírók szoktak lenni, megáll előttem:
– Én Krúdy úrral már találkoztam valahol.
– Nem emlékszem – felelek hirtelen, meggondolás nélkül (…)
Ám a jelenlévők között voltak olyanok is, akik már tudták, hogy ki ez a „vidéki hírlapíró”. Kun Béla volt – személyesen, mint pesti zsargonban mondani szokták. Bepattant, mint egy gumilabda, mint egy kolozsvári reporter, aki ezért megbecsülhetetlen, mert még a főispánhoz is be tud menni éjszaka.
Nem emlékszem már pontosan arra, hogy miről beszélt. Az akkori időkben olyan érthetetlen nyelven, olyan idegen, sohasem hallott szavakkal, izzadt, könyvekből előverejtékezett, nedveskezű, feketeinges jelzőkkel beszéltek az ország vezérei, hogy manapság se lehet rájönni, tulajdonképpen mit akartak. Csak annyi maradt hirtelen az emlékezetemben, hogy úrnak és nem elvtársnak szólított. Tehát amíg beszélt egy karosszék kellős közepén (amely bizonyára valamely kövér, nyugalomba vonult úriember délutáni malmozásaihoz készült, nem pedig ennek a mitugrász fiatalembernek), annak a borzasztó verésnek a nyomait kerestem rajta, amelyben uralomra jutása előtt állítólag a toloncházban részesítették a rendőrök. Nem, semmi nyomát nem leltem az arcán a fegyvertusoknak, sem a kardlapoknak. Olyan normális a külseje, hogy vőlegénynek is elmehetne Berettyóújfaluba. Bizonyára meg is tetszhetne egy igénytelenebb nőnek, aki azt szereti, hogy a társaságában levő férfi „agyonbeszéli”. Figyelem a hangját.
– Lunacsarszkij. Szovjet. Az irodalom központosítása. A könyveket ezentúl a szovjet adja ki, és ezért holtig való megélhetést biztosít az íróknak… Többé senkinek ne legyen gondja… Krúdy úr (mintha békíteni akarna), és a többiek is legyenek szívesek akár holnap is fölfáradni a szovjet-házba, ahol legközelebbi munkájukra való előleget fölvehetik… Akkor dolgoznak, amikor kedvük van, de egy éven belül szállítani kell a könyvet… Elég egy könyvet írni egy évben… Nem kell éppen a szovjet-eszmék mellett, de ellenük sem… Végre elkövetkezett az a korszak, amikor az írók maguknak és magukban élhetnek, nincs kritizáló szerkesztő, sem kőszívű kiadó…
Figyelem a hangját, hogy megtaláljam benne azt a varázs-sípot, amellyel állítólag tömegekre tud hatni. Inkább fakónak, egykedvűnek, skálanélkülinek volt mondható ez a hang. Nem annyira száraz, mint egy professzoré, de annyira rábeszélő sem, mint egy lóügynöké. Lírai zengés sokkal kevesebb benne, mint akármelyik fűzfapoétában, aki szerkesztő koromban a verseit akarta rám erőszakolni, de tagadhatatlanul határozott, leckéjét jól tudó, sőt vitatkozásra is alkalmatos, elszánt hang ez, ami ebből a fiatalemberből kiárad. (…)
A tréfálkozást csak éppen Szamuely elvtárs megérkezése szakította meg, aki bőrkabátos emberekkel, kézigránátokkal, géppuskákkal megjelent, hogy népbiztos társát ellenőrizze: csakugyan írókkal van együtt, nem pedig összeesküvést sző ellene. Az írók ijedtükben abba a kis kamrába vonultak, amely az udvarra nyílik, de az ablakon vasrács van, kiugrani nem lehet. Kun és Szamuely között izgatott szóváltás a belső szobában. Végre Szamuely elvonul zörgő, csörgő, vastalpú legényeivel, szívdermesztő hangú autóival. Kun biztos ránk nyitja az ajtót, szegény összebújt, remegő burzsujokra.
– Folytathatjuk a tanácskozást.
És megint ő kezd szónokolni.
Krúdy Gyula: A bolsi (1925)