„Ne érdeklődjenek!„

Orosházán nem felejtették el Illés Ferencet. Három évtizede suttognak rejtélyes balesetéről, különös haláláról. Névnapján ismeretlen emberek is virágot visznek szépen gondozott sírjára. A szülők, rokonok és barátok az utóbbi időben egyre hangosabban beszélnek arról, hogy jó lenne igazságot szolgáltatni a halottnak. Bár tudják, harmincegy év múltán ez szinte lehetetlennek látszik, mégis szeretnék elmondani egy kis közösség titkát.

Érdekes felhívás jelent meg az egyik országos lapban 1972. január 6-án. A Budapesti Katonai Ügyészség tette közzé hirdetményét, amely arról szólt, hogy 1971. december 23-án 17 óra 20 perckor a Martonvásár és Baracska közötti útszakaszon egy teherautó halálra gázolt egy huszonöt-harminc évesnek látszó, ismeretlen férfit. Képet is mellékeltek, és kérték, aki felismeri a fiatalembert, jelentkezzen. A felhívást olvasta az elhunyt sógora és a legjobb barátja is, de a fotó alapján nem tudták azonosítani a halottat. A közlemény megjelenése után néhány nappal civil ruhás nyomozók jelentek meg a szülők orosházi lakásán, és közölték, a fiuk meghalt. Arra kérték a nevelőapát, Szabó Mihályt, menjen velük Budapestre, és azonosítsa a holttestet. Az anyának nem engedték, hogy lássa halott gyermekét. A most nyolcvanéves Szabó Mihály így emlékszik a drámai percekre:
– Gyermekemnek tekintettem Ferkót, hiszen apja korai halála után vettem feleségül édesanyját. Sajnos a fiam arcát nem láthattam, nem mutatták meg, arra hivatkoztak, nagyon összeroncsolódott. A lábán lévő anyajegy alapján azonosítottam, de megnéztem véres ruházatát is, amely az övé volt, a lányom küldte Amerikából.
Az édesanya, Teri néni nagyon szomorúan és szűkszavúan annyit tesz hozzá, hogy semmilyen felvilágosítást nem kaptak a baleset körülményeiről, és nem érti, miképp került a fia a téli hidegben zakóban a baracskai útra, holott a tragédia helyszínétől ötven kilométerre, Budapesten lakott és dolgozott.
– Örülök, hogy a nyilvánosság előtt elmondhatom fájdalmamat, bár nem szívesen beszélek az esetről, mert felbolygatja a lelki nyugalmamat. A halottszemle után az uramat finoman leállították, és kérték, ne kérdezősködjön.
Talán könnyebben belenyugodtak volna fiuk elvesztésébe a szülők, ha Illés Ferencnek nem lett volna kalandos előélete. Ferkó nagy népszerűségnek örvendett Orosházán. Kivételes sportolói adottságai miatt úgy tekintettek rá, mint a jövő olimpiai bajnokára. Tehetségére a fővárosban is felfigyeltek, előbb a Budapesti Spartacus, majd a Honvéd versenyzője lett. Egyénileg és csapatban bajnoki címet nyert birkózásban. Így természetes volt, hogy gyakorta járja a világot. Egyesületével 1966-ban Svédországba, nemzetközi viadalra utazott. Szálláshelyét engedély nélkül elhagyta, akkori divatos kifejezéssel: disszidált. Egykori osztálytársával és legjobb barátjával, Szalay József gépészmérnökkel külföldről is levelezett, vele soha nem szakította meg a kapcsolatot, ezért a ma ötvennyolc éves férfi dokumentumokkal alátámasztva is fel tudja idézni Illés Ferenc életét.
– Ferkó részletesen megírta, majd amikor hazajött, elmesélte szökése történetét. Amikor külföldre ment versenyezni, mindig két biztonsági ember figyelte, mert tudták róla, hogy a nővére Amerikában él, és attól tartottak, hogy oda disszidál. A barátom nem is csinált titkot szándékából, szűkebb körben sokat beszélt szökési tervéről, nyilvánvaló volt, hogy besúgták. Svédországban azonban kijátszotta őrzőit, az utolsó versenynapon egy étteremből a vécéablakon át megszökött. Ha ez nem sikerült volna, akkor a Tiszán úszik le Jugoszláviába. Erre is nagyon készült. Orosházán egy bányatóban gyakorolta a víz alatti úszást.
Svédországban Illés Ferenc segédmunkásként egy évet töltött el. Dolgozott a híres Saab autógyárban segédmunkásként, de valamilyen oknál fogva nem tudott a nővéréhez menni. Ez a fejezet is nagyon homályos az életéből. Édesanyja többszöri kérésére 1967 májusában elindult vissza Magyarországra. Jegyet váltott a Göteborg–Sassnitz kompjáratra. Amikor az NDK-ba érkezett, a német állambiztonsági szervek letartóztatták. Erről a korszakról is a legjobb barát, Szalay József lát el információval.
– Nekem már az is furcsa volt akkor, hogy egy magyar állampolgárt az NDK hatóságai több mint három hónapig fogva tarthatnak. Feri itthon beszámolt nekem a kínzásairól, amelyekről a szüleinek kíméletből nem beszélt. Ütötték-verték a Stasi emberei, gyakran hetvenkét órán át vallatták, nem engedték aludni, a szemébe világítottak. Olyan vallomást akartak belőle kicsikarni, hogy a CIA embere lett, hogy az amerikai hírszerzés beszervezte. Egy drótkerítéssel körülvett internálótáborban tartották, amely nem volt más, mint egy régi kastély. Kétszer kísérelt meg szökést, mind a kétszer elfogták. Öngyilkossággal fenyegetőzött. Nemcsak az ereit vágta fel, hanem egy alkalommal felmászott az épület kéményére, és úgy követelte, hozzák haza, mert különben leugrik. Katonai repülőgéppel szállították Ferihegyre.
Itthon folytatódtak a megpróbáltatások: 1967-ben Gyulára vitték, az ideggyógyászat zárt osztályán helyezték el. Ott tartották három hónapig, miközben sírva könyörgött az őt látogató barátoknak, szülőknek, hogy vigyék ki az intézetből, mert nem érti a bezárását, nem érzi magát betegnek. Mindenkinek elmondta, hogy fél az elektrosokk-kezeléstől. A szülők kemény fellépésére negyedév után került haza, aztán új fordulatot vett az élete. Dunaújvárosban felvételizett a gépészeti és anyagmozgatási főiskolára, ahol 1971-ben oklevelet szerzett. Szeptemberben diplomásként dolgozni kezdett a Ferihegyi repülőtéren. Októberben sürgönyözött Szalaynak, hogy fontos közlendője lenne, de a találkozó nem jött össze. Ezt követte a szörnyű baleset.
Szalay József nyíltan kimondja kétségeit:
– Miután hazajött, rendszeresen találkoztunk, de még célzást sem tett arra, hogy valakik valahova beszervezték volna. Bár bizonyítékaim nincsenek, de a körülmények arra utalnak, hogy Ferkót valamire rávették, majd meggyilkolták. Soha nem ivott, józan, magabiztos ember volt, nem tudom elképzelni, hogy egy teherautó elé lépjen. És az a teherautó katonai volt. Nemcsak a szülőknek, hanem nekem is érthetetlen, hogy miként került Pestről Baracskára kiskabátban karácsony előtt. Sok megválaszolatlan kérdés merül fel. Amikor hazajött, miért nem büntették disszidálásért, miért utalták be a zárt osztályra, aztán hogyan felvételizett simán a főiskolára? Mindezek akkoriban szokatlannak számítottak. A halála után megpróbáltam kideríteni valamit. De Pesten az egyik ismerősöm azt tanácsolta, ne kutakodjam Feri után, mert abból csak bajom származhat. Mások is mondták ezt. Azóta némán emlékezünk rá, és mi, a barátai szinte minden évben összejövünk.
A nevelőapa, Szabó Mihály régi fényképeket mutat fiáról. Elérzékenyül, könny szökik a szemébe, amikor fogadott gyermekéről beszél. Logikai sorrendbe állítja azokat az ellentmondásokat, amelyek Illés Ferenc halálával kapcsolatosak. Valójában ott folytatja a gondolatsort, ahol Szalay József abbahagyta. Évtizedeken keresztül némán magába fojtotta panaszát, hogy soha semmilyen leírást, boncolási jegyzőkönyvet nem kapott a huszonhét éves fiú haláláról. Azt sem érti, hogy miért a katonai ügyészség emberei faggatták Ferkó tragédiája után a külföldi kapcsolatáról, amelyről ő nem tudott semmit, hiszen a fiatalember akkor már Budapesten élt. Azt is furcsállja, hogy a precíznek és gondosnak ismert fiúnál a baleset idején nem volt semmilyen igazolvány. Az újságban közölt felhívásban ismeretlennek nevezték a halottat, ugyanakkor a családnál jelentkező civil nyomozók pontosan tudták, ki az elhunyt, sőt azt is közölték az apával, hogy Illés Ferenc az utóbbi időben furcsán viselkedett, ide-oda utazott az országban, mintha zavart lett volna. Szabó Mihálynak már akkor feltűnt a sok logikai bukfenc, és ma is azt kérdezi, honnan szerezték ezt az információt, ha nem figyelték, nem követték Ferkót. A nevelőapa azt sem érti, miért mondták, ne ugráljon, ne érdeklődjön a gyerek után, amikor egy szülőnek legfőbb kötelessége, hogy kiderítse gyermeke halálának körülményeit. Ami harminc éve nyomja a lelkét, azt most kimondja:
– Ferkót beszervezték, de bizonyára ki akart lépni, amit nem engedtek neki, inkább kinyírták. Elhatároztam, hogy utánanézek az anyagának a Történeti Hivatalban. Hátha maradt valami nyom. De mert koromnál fogva nehezemre esik az utazás, erre Varga Zoltánt kérem fel.
Illés Ferenc másik kebelbarátja Varga Zoltán volt. Varga 1990-től egy cikluson át Orosháza országgyűlési képviselője volt, ezért első kérdésem hozzá az, hogy korábban, politikusként miért nem próbálta tisztázni az Illés-ügyet.
– Nehéz erre válaszolni, csak azt mondhatom, hogy képviselőként sem tudtam volna tenni semmit. Nem volt semmilyen nyom, nem volt per, amely alapján el lehetett volna indulni. No és, bevallom őszintén, közvetlenül a rendszerváltás után egészen más ügyek foglaltak le. De Ferkó története mindig is bennem volt, ma is bennem él. Tisztában kell lenni azzal, hogy annyi év után kideríthetetlennek látszik egy feltételezett politikai gyilkosság forgatókönyve. Ez nem jelenti azt, hogy Illés Ferenc története nem foglalkoztatja a kisváros közösségét. Sajnos az egész országot érdeklő olyan haláleset sem tisztázódott, mint az Elbert Jánosé, aki szokatlan módon belefulladt a negyven-ötven centis Balatonba. Az Elbert-ügynek semmi köze az Illéséhez. Legfeljebb annyi, hogy léteznek olyan titkok, amelyekről beszélni kell, még akkor is, ha a kérdéseinkre nincs megnyugtató válasz.