Nem akarunk szocialista szervilizmust

Visegrádi disputa – Magyarország 2002-ben címmel rendezett tanácskozást a Jobboldali Demokraták Társasága szeptember 8-án Visegrádon. Az alábbiakban öt – a választások után előállt helyzetet elemző – előadásból közlünk részletet.

Két Magyarország táncol gúzsba kötve, összeláncolva, egymásra ítéltetve. Szerencsések vagyunk, hogy „csak” kétfelé szakadtunk. Két külön világ él együtt szűkös határaink között, amelyet ma már nem árok, de mélységes mély, sötét szakadék választ el egymástól. Az egyik országnak egy erkölcsi hulla, egy legitimizációs válsággal küszködő KGB-s szt-tiszt a miniszterelnöke. A másiknak a XX. századi magyarság legkarizmatikusabb államférfija. Az egyiknek III/III-as, az „ellenséges” ellenzéket most is üldöző, tömegoszlató, brutalitásban tobzódó rendőri vezetője van, a másik országot a tízparancsolat szoktatja rendre. Az egyiknek a közbeszédén cezaromán cenzorok uralkodnak Lendvai és Agárdi vezetésével, a másiknak a szó igazsága erejében hívő, szabadságszerető sajtója kiált friss levegőért. Az egyikben Kádár–Apró–Dögei után megjelennek Toller űzött Vadai, a másikban ott az együgyűeket elnéző polgári mosoly. Az egyik oldalon a megbékélésben csőcselékező, díszdobozos ötvenhatosok, a forradalom szentháromsága: Göncz, Mécs, Nagy Erzsébet, míg a barikád túlsó oldalán a sírgödör szélére szorított Wittner, Pongrátz és Rácz Sándor. Szakadék tátong áldozat és gyilkosa, rab és vamzere között. Az egyik országrésznek a kigyúrt szellemű Tasnádi az emblematikus igazságosztója, a másiknak ott fenn, a bárányfelhők között a kegyelemmel feltöltődött Úr Jézus. Míg az egyiknek dr. Kende a remekírója, a másiknak Petőfi és Arany. Míg az egyiknek Farkasházy-szósz jelenti a humort, a másiknak Sándor György és Karinthy. Mélységes mély szakadék tátong Juszt és Lovas között. Anettka tv-elnökségért sikoltozik, Brinker nagykövet asszony bebábozott ügynököket támogat, s mi közben szégyenlősen hallgatunk. Hol hát az igazság?
Ott állt kimeredten, ott állt díszőrséget Nagy Imre sírjánál a D–209-es, odarendelte az ügynöki múlt, a hitszegés, a gyáva ösztön. Ott lapultak a jövő bölcsőjénél, ott lapítottak a lakiteleki sátor gyertyafényes leple alatt, ott tülekedtek minden történelmi pártban, ott bomlasztottak, ott fodrozták a farvizet a fiatalok között, a Fideszben is. Minden kenetes szavukat eljátszották, minden tettükkel becsaptak. Ezt tették tizenkét év hömpölygő folyamában. És előtte évtizedekig. Ígérnek álságosan, ellopják történelmünket, egzisztenciánkat, erkölcsünket. Kezet nyújtanak, hogy bemocskoljanak bennünket, ránk gyújtják a békepipát. Elég volt! Nem akarunk békekölcsönös szocialista szervilizmust, másodosztályú uniót, hamis békegalambot, fügefalevelet! Nem akarunk lemenni hídba a rendőrattaktól, nem akarunk újraolvasott internacionalista listát, pártérdemet!
Nekem szerencsém volt. Soha nem kényszerültem megalkuvásokra, soha nem fogtam kezet egyetlen kommunistával sem, nem ültem asztalukoz. Soha nem törleszkedtem állásért, soha nem kellett megalázkodnom a diktatúra haszonlesői előtt. Soha nem írtam újságjaikba, soha nem vettem fel tőlük fizetést, megélhetési segélyt, soha nem tettem el végkielégítést szolgálatért, soha nem tűztek mellemre kínos kitüntetést. Mindig azokhoz tartoztam, akik soha nem hajtottak térdet a vörös ököl előtt, soha nem törte meg gerincemet a kádári titkosrendőrség, soha nem szívtam egy levegőt hazaárulókkal és lakájaikkal. Soha, egyetlen percre sem feledtem 1956 szellemét s halott barátaim tanítását. Soha nem érdekelt pénz, hatalom, karrier. Éltem csendes keserűséggel, akár a többiek. Csak egyvalami vigasztalt: megállíthatatlanul növekszik a diktatúra ellenfeleinek csapata. Akárhogyan szeretnék, mégsem volt mindenki rongy talpnyaló. Egyre több a tisztesség, nem fogyatkozunk. Mondjuk ennek a gátlástalan hatalomnak a képébe: Nem félünk! Nyissuk fel előttük a szabad szellem határait, hogy távozzanak örökre! Sajtószabadságot, tiszta közéletet, morális megtisztulást, erkölcsös embereket minden posztra! Kivétel nélkül mindenkinek mennie kellene, nem csak Kis Jánosnak. Hiába mondják, volt is János, lesz is János… ne törődjünk bele!
A szocik most hasonítani kívánnak bennünket a saját szétzüllött rendszerükhöz. Ahhoz, amelyben a szólás és gyülekezés szabadsága kizárólag a győztesek előjoga. Ránk zárnák médiarezervátumuk csikorgó vasajtaját. A száznapos Medgyessy apjához készül Oroszországba. De előbb megpihen, nézi, nézi a Cote d’Azur tovagördülő, vakítóan kék hullámait, véreres szemei rikoltozó sirályokra merednek. Nem ismeri a szabadság madarait. Álmában katasztrófaturizmust szervez az agyagos gátra, oda, az örvénylő szennyes árba. Fekete lakkcipőjén csipetnyi sár, nem illik a PR-stábba. Augusztus 20. multikulturális bálja, az obszcén másság dicső parádéja eltombolja történelmi esélyeinket. Újrasül Karsai búzakalásza, a gusztusos kenyérünnep – prolongálva a kegyetlen, gyilkos múlt. Visszatér a gondolatrendőrség 89-es szelleme. Tétován kísértenek a tovarisok. Az összebarkácsolt, rogyadozó emelvényen a munkások őre. Kovács kitartóan gyakorolja a hasbeszédet. Dől a pőre lőre, neki lehet, most ő a gazda. Szemei hizlalják a jószágot. Övé most a vár, a köztársaságon lassan csordogál a lekvár. Ne károgjunk, hiszen sivár médiavárunk elesett, feladtuk önként, jó pénzért. Sokan szeletelik a sajtószalámit, néhányan közülünk is. Mert züllünk.
Újhelyi, az ifjú médiakomisszár eközben röhögve térdét csapkodja. Rászorul homlokára a zsíros Lenin-sapka. Ragáts bevonul az öröklét templomába. Polírozzák a régi rendszert, ahol a kommunista diktatúra tagadása nem bűn többé, inkább bocsánatos dicsőség. Klottgatyában keringőzik a baloldal, szocdem sanzont visz a fáradt őszi szél a tükrös bálterembe. Hruscsov cipője sarkával kopogtat a pulpitoson, Andropov felvonja szemöldökét, összecsattan a lefagyasztott Vörös tér, bal oldalára fordul a hibernált Lenin. Elvtársak, lejárt az idő, ütött a hajnali falióra, elhalkul a kényes ízlésű gázláng, vége a szellemjárás idejének. Vegyék már észre, nem szíveljük a kísérteteket!