Ökológia és kommunikáció

A nyelvész szüntelenül az élet legnagyobb, mondjuk úgy, filozófiai fölvetéseibe fut bele. Azután a nyelvész szüntelenül mindennapi kommunikációs-nyelvi problémákkal találkozik. Hisszük, hogy a nyelvből minden megmagyarázható, sőt a nyelv segítségével talán a világ nagy és kis konfliktusai csökkenthetők.
Ezért mondjuk – mi, nyelvészek –, hogy a nyelvtudomány sok tekintetben szupertudomány, az élet egészéről, jellegéről mindent el tud mondani.
Csakhogy igaz ez az ökológiára (környezettanra) is.
Ezért írtam a Magyar Nemzetben 1987-ben cikkem címében: Nyelvi környezetvédelem. S ezért használom a „fenntartható fejlődés” mintájára a „fenntartható nyelv” kifejezést, s rokonszenvezem a kultúr- és nyelvökológiai törekvésekkel.
Meglátásom szerint a XXI. században modern ökológiai és nyelvi szemlélet nélkül nem létezhet, nem maradhat fenn az emberiség. Persze egyik tudomány sem lehet zárt, hanem át kell hatnia a többit, általában az emberi tevékenységformákat – a tudományosaktól a mindennapiakig. Ez a tudományok társadalmi felelőssége. Különösen: az ökológiáé és a nyelvtudományé.
Úgy érezzük most, a fenntartható fejlődéssel foglalkozó johannesburgi konferencia után, mintha a médiában a nagy környezeti kérdésekkel való foglalkozás elsikkadna. Sebeők János itt, ezeken a hasábokon írta, hogy a magyarországi választásokon a környezetvédelem a verbális perifériára került. Azaz: nem volt téma. Üdítő és rögvest elgondolkodtató kivétel volt Náray-Szabó Gábor írása (Irány a Föld! Van-e kiút a fogyasztás zsákutcájából? MN, 2002. aug. 31.).
Ha az ökológusok jóslatai – az esetleges túlzásokat, tévedéseket leszámítva – csak részben is igazak, elkezdődött a visszaszámlálás. Nem tudom, hogy csak néhány évtizeddel is előre látó (magát és gyermekeit beleképzelő) politikus, (köz)hivatalnok, közgazdász, mérnök stb. hogy lehetne meg ökológiai szemlélet, sőt mindennapi ökológiai cselekvés nélkül.
Mivel a XXI. század könyörtelenül az informatika és az információs robbanás korszaka, s a válogatás, kapcsolattartás mind a nyelv segítségével lehetséges, valamint várhatóan az informatika forradalmian átrendezi a nyelveket, sőt a nyelveken belüli viszonyokat is, aligha gondolhatjuk, hogy modern kommunikációs-nyelvi ismeretek nélkül bárki boldogulhatna. Már ma is többen dolgoznak Európában az informatikában, különböző nyelvi kommunikációs feladatokat végezve, mint a mezőgazdaságban. A nyelvi felmérések, sőt „jóslatok” sem mindenben adnak okot túlzott derűlátásra. Gyakorlati szövegértésben az utolsó harmadban (más felmérés szerint az utolsó negyedben) foglal helyet a magyar lakosság. Tegyük mellé, hogy minden korábbinál több a lehetőség a nyelvi manipulációra; a kommunikációs-nyelvi zavarok, konfliktusok száma pedig növekszik. Ezek egy része a megsokasodott kultúrák közötti kommunikáció új kihívásaiból fakad, de a „belső”, adott anyanyelvben belüli párbeszéd zavarai is számottevőek.
Az ökológiai és nyelvi problémák egyéb, globális (gazdasági, politikai, ideológiai) jelenségek eredményei. A két terület összekapcsolódására álljon itt néhány példa.
Az emberiség által régóta kipróbált, állandónak hitt értékek kérdőjeleződnek meg.
Fölszámolódik a nyelvi hagyomány.
Hamvas Béla ironikus megfogalmazása szerint a Földön a csönd köre évente 16,5 km-rel szűkül. A zajnak ökológiai és nyelvi (társadalmi) következményei egyaránt vannak. A zaj nyugtalanságot eredményez, a hangzavarban való kommunikálás csak kiabálás lehet.
Gyorsul a fejlődés, a fogyasztás. Gyorsul a beszédtempó.
Visszaszorulóban a zöld terület. Ugyanúgy tűnnek el a nyelvi színek (kifejezések, stílusok, műfajok, sikeres kommunikációs technikák).
Mindent elönt a szemét. Egyszerűsödik, durvul, rongyolódik a nyelvhasználat.
Folyik a biológiai sokféleség (biodiverzitás) fölszámolódása. Javában zajlik a kultúrák, nyelvek sokféleségének az eltűnése. Az UNESCO „jóslata” szerint a világ – ma még korlátozottan meglévő – csaknem háromezer nyelvéből több mint kétezer-nyolcszáz ebben az évszázadban eltűnik.
A világon a fogyasztói egyenkultúra uralkodik el. Egyetlen világnyelv van kialakulóban.
Ha optimista kedvemben vagyok, természetesen mindegyik állítás mellé tudok ellenérveket is felhozni. De a kritika nélküli optimizmus a felelőtlenek ideológiája. A felelősségteljes gondolkodásba beletartozik az előre-gondolkodás, sőt a féltés és a cselekvés is.
A legfontosabb a tudatosság terjesztése. Ebben szerepe lehet az anyagi és információs fogyasztás mammonja elleni filozófiáknak: tudni kell, hogy ha többet birtokolok, attól nem leszek boldogabb (tájékozottabb), legföljebb mániákusabb. A boldogság és a szabadság éppen a burjánzó vágyak visszametszését jelenti. Ebből következhet a fogyasztás tudatos, csökkentése. A haladást, az előrejutást megkövetelő gyorsasággal szembe kell állítani a tudatos s jóval nagyobb energiát igénylő lassítást. Szükséges a visszavonulni, gondolkodni, emlékezni tudás, kipróbált, az emberi agy befogadási sebességéhez jobban illő technológiák (szóbeli társalgás, olvasás, írás, játék) újra fölfedezése, élménnyé tétele.
A kulcs természetesen: az oktatás. Minden szinten. A bölcsőtől a koporsóig. Csak a sokoldalú tudás, műveltség mentheti meg hosszú távon az emberiséget, ez a „fenntartható fejlődés” záloga. A műveltség ugyanis az egyetlen, amelynek gyarapítása nem ösztönöz pazarlásra, hanem éppen ellenkezőleg, a természeti, társadalmi, emberi, nyelvi kapcsolatok ápolásához, társadalmi felelősségtudathoz, tudatossághoz, általában: konfliktusmegoldáshoz, konfliktuskerüléshez vezet. A kultúra, a műveltség az embert gazdagabbá és felelősségteljessé teszi. Találóan így fogalmazta ezt meg valaki: A művelődés önmagában érték, és olcsóbb, mint egy Jamaha.
Az persze egészen más kérdés, hogy a gazdaság vezérelte világnak öntörvénye folytán szüksége van-e az érzékeny és tudatos emberre. Átléptük-e már azt a határt, hogy a jelenlegi ismereteink szerinti „legjobb” gazdasági-politikai formáció már öntörvényűen és akadályozhatatlanul befolyásolja a jövőnket, vagy van még esélyünk nekünk, emberi közösségeknek másfajta megfontolásokra? Kezdve saját környezetünk, kultúránk, nyelvünk védelmén…
Ha tudományaink, mindennapi cselekvéseink nem találkoznak az ökológiai és a nyelvi gondolatban, a visszaszámlálás föltartóztathatatlanul folytatódik. Ebben az esetben természetesen mindegy, hogy angolul vagy magyarul számolnak.