- Pávaól -

Nagyapám, aki inkább volt méregzsák, mint jó öreg, vagyis sajátosan viselte hajlott korát, életének színem előtt is zajló részét taxisofőrként szolgálta végig. Csak éjszaka dolgozott, emlékszem a gyerekszoba és a félálom falán átszűrődő készülődésre indulás előtt: nagyanyó kávét öntött egy termoszba, s hatalmas karéj kenyereket borított össze; zsírral ragasztotta, paprikával pirosította a „deszkákat”. Másnap délelőtt csendben kellett lenni, mert akkor aludta ki a műszakot. Mi, megszeppent gyerekek azért tovább öltük egymást az azóta lebontott pesti ház birsalmafája alatt, s időnként álmodoztunk az ő komoly és erős automobiljáról.
Ez volt a család első autója, amelyben soha nem ültem, melyet soha nem láttam. Persze az államé volt, de mégiscsak Horváth József egykori lakatosmester vezette, viselte gondját, borotválkozott meg, és vett tiszta inget a kedvéért. Nagyapó indulathullámzásaitól féltünk, felfortyanásaiba beleadott apait-anyait, ám az autóhoz még ő is alkalmazkodott, mert egyszerre volt kenyérkereset, kicsi, de biztos pénz és a fantáziáját foglalkoztató masina. Otthon, a műhelyében gúlákban álltak a számunkra ismeretlen alkatrészek, amelyekből, azt hiszem, kitelt volna másfél motorbicikli meg két és egy negyed kerékpár. Szerette a gépeket, lakatosként fölfele kapaszkodott, a zárak vaskos világából a robbanékony, gördülő technika irányába, ahová soha nem érkezett meg. Ha boldognak akarom látni, hófehér sofőregyenruhában képzelem el egy hatalmas fekete taxi kormányülésén, ahogy angyalokat és ördögöket fuvaroz szigorú díjszabás és békebeli galantéria mellett. Valamiért nem lehetett saját autója, az túl sok lett volna szegénynek. Még beleőrült volna, magával rántva a családot is, hogy folyton félig szétszerelt állapotban heverteti a garázsban.
Aztán nagyapó meghalt, s szinte nem maradt más utána, csak egy öreg kerékpár. Olcsó fekete festékkel kente le a vázat, a piszkosszürke kormányt kályhaezüsttel futtatta be, fényes olajjal és bordó zsírral ecsetelt minden forgórészt; ez volt a fohász az autóhoz, az engesztelő és áldozati bicikli. A pesti kispolgár álmának földi másán tekerek ma is, az ő ügyetlen és ihletett munkájának hasznát élvezem. Rozzant, szétesőfélben lévő, de mintha tudná a kötelességét: csak nem bír végleg ronccsá rokkanni. Sőt egyszer el is lopták: egy próbaidős segédmunkás emelte el a Szántó Kovács János utcai házunk zárt udvaráról. Temérdek benzin árán körbeautóztuk a várost, s lám, az egyik kocsma előtt meg is találtuk letámasztva. Bent épp folyt az alku, már az elismervényt is megírták kockás cetlire, hamis névvel, szesztől és be nem fejezett iskolától kajla betűkkel, hogy így meg úgy, ára 500 forint. A szívem facsarodott: a nagyapa biciklijét, aki pesti taxisofőr volt, aki az autó iránti szeretetét és reménytelen vágyakozását csak kerékpár-eszkábálással élhette ki, az utolsó akaratát ezek a szerencsétlen kis piszkos tolvajok a szélbe szórják! Jó ismerősöm, Lajos amatőr közgazdász, vagyis úgy beszél a pénzről, mintha volna neki, megjegyezte: inkább örülnék, hogy a piac megmérte a biciklimet, most már biztos, hogy ér 500 forintot, ennyi a garantált likviditása.
Most aztán el lehetne mélázni, hogy mekkorát fordult egyre repedtebb sarkán a vénülő világ! Nagyapám biztosan pisztolyt rántott volna, tartott is egyet (régi, háborús csencs) a szerszámosfiókban. Mígnem mi, gyerekek megtaláltuk, és fennen hadonászva vele rá nem kérdeztünk a valódiságára. Erre néhai Horváth József, anyai nagyapám szörnyű dühében, de legfőképp ijedelmében az illegális fegyvert azonmód belevágta az udvari árnyékszék puhán rejtőztető sarába. A helyzetet nagyanyó mentette meg, aki rongyba csavart kézzel lenyúlt az anyagba, és előhalászta nagyapa védencét. Attól fogva a pisztoly eltűnt a szemünk elől, de nem is fordult jóra a világ.
Szüleimnek sincs autója, nagyapa autótlansága átragadt rájuk. Nem jött össze a pénz, nem használták ki az időnként felbukkanó lehetőséget – ki tudja. Én még vezetni sem tanultam meg, nehogy úgy tűnjön, mintha éppenséggel lehetne autóm. Egyszerűen nem lehet, hát bámulom, hogy rengeteg embernek viszont van: mitől, miből, hogyan? Vajon mi a titkuk? Ülnek a lapos, kétszemélyes sportcsodában, dübörög a zene, árad a dezodor, nálam valamivel fiatalabbak, érzik a ritmust, vágják a kanyart, mint a répát. Pedig nem szórtak aranyat az engem is magában foglaló nép közé, nem térítették le a pályájáról a Föld felé rohanó, világkatasztrófával fenyegető üstököst, nem találták fel a rák ellenszerét, az örök élet titkát, és mégis. Titkos ügynökök, szuperkémek, földön kívüli civilizáció fejlettebb képviselői ők?
Aztán láttam a volt párttitkárt piros nyugati csodában. Találkoztam a volt üldözöttel, még nagyobb fehér nyugati csodában ült. Tehát oda kell állni valami vagy valaki mellé, mert az emelkedettség nem jár emelkedéssel, az előkelő szemlélődés gyalogos marad. Mint nagyapám, aki a lábaival akart célba érni. Mégis bicikliket épített, ezek közül az utolsót én használom. Eszmei értéke felbecsülhetetlen, mit se adjunk a züllött és cinikus, a fél életét egy pofa sörért eladó piac 500 forintos értékbecslésére! Az én biciklim, az én örökségem a nagyapámként tisztelt pesti kispolgár, néhai Horváth József lakatosmester és taxisofőr testet öltött vágyakozása, költeménye, kívánsága, gépileg visszafogott álma, az autóra méltatlan és ügyefogyott pasas szerény válasza a társadalomnak; egy alternatív autó. Kultúrtörténeti dokumentum.
Eljött az idő, hogy felkínáljam nagyapám általam teljes egészében tulajdonolt kerékpárját egyszerű cserére, körülbelül ötmillió forint értékben. Kérek érte egy nagyon jó minőségű, érvényes műszakival rendelkező gépkocsit, metálezüst vagy fehér színben. Teszem ezt azért, mert nagyapám befejezetlen, tehetetlen élete ennyit csak megér, s bízom abban, hogy e sors- és kordokumentum méltó és tiszta kezekbe kerül. Nem számítok azonnali sikerre, mert nem reménykedem annak gyors felismerésében, hogy a jó öreg üdvéről és végső nyugalmáról, nem is olyan aprócska elégtételről van szó, amelyet én helyette hajlandó vagyok elfogadni.