Pázmány Péter „a Mahomet vallásáról”

Pázmány Péter (1570–1637), a magyar próza felülmúlhatatlan mestere, a nagyszombati egyetem alapítója, az Isteni igazságra vezérlő kalauzban (1613) a mohamedán hitnek is szentel néhány oldalt. Nem „fővonala” ez a könyvnek, mely a katolikus hit igazságát hirdeti, bemutatja a teremtett világot – a menny, a levegőég és a vizek csudáit, a Föld és az oktalan állatok alkotását, végül az embert –, majd kardot ránt Luther ellen – ki szerinte „nem természet folyása szerint született, hanem ördög bagzott lidérc módjára az anyjával” –, epésen szól „a magyarországi calvinista és lutherista predikátorok erkölcsérül” és tanításukról is – nos, az ékes szavú és kardos ellenreformátor ez utóbbi témához köti fejtegetését a „Mahomet-vállásról”.
Mindenekelőtt azt állítja, hogy „Mikor Szuliman császár nagy dühösséggel a keresztyének ellen rohant volna, és árvíz gyanánt mindeneket elsodorna, akkor kezdé Luther az ő férges tanítási között azt is böfögni, hogy bűn a törökkel viaskodni, és szinte annyi, mintha Isten ellen tusakodnánk, ha a török ellen állunk. Azért akinek esze vagyon, úgymond, a török ellen ne menjen. Ezt a barom vélekedést szemére veti Luthernek Cochleus…” Ezután elmagyarázza, miért tartja szükségesnek a reformáció hibáit, sőt szörnyűségeit ecsetelve, hogy erre a kérdésre is kitérjen. „Két okból indíttattam a Mahomet hamis vélekedésének istentelenségérül való írásra. Először abból, mert lelkiesméreti ellen Luther azt böfögi, hogy a török és pápista között nem kell semmi különbözést és választást tenni. Mely káromlásnak mirigyes szidalmazásáért érzi most az ördögök társaságában az Isten haragjának súlyát… Másodszor abból: mert amint elébb említém, nem kevesen találtatnak az újságok után lázadtak közül, kik azt rebesgetik, hogy a török hitben is megnyerheti ember üdvösségét.”
Ekkor tér rá tulajdonképpen Pázmány a muzulmán hit ismertetésére. Elmondja, hogy olvasta „Mahomet Alcoranját”, emellett pedig ismeri a „Mahomet születésérűl írt könyvet” is. Ismerteti a próféta szüleinek életét és születése körülményeit – „melyről sok csúfos dolgokat beszéllenek a saracenusok” –, továbbá azt, hogy szerinte „egy gazdag asszonynak bérese lévén, aszszonyát ördögi mesterséggel szerelmére gerjeszté, és elvevé. Mivel pedig a kórság szokta vala törni, és gyakran eldőlvén tajtékozott, mint ilyen betegségben szokott lenni, bánja és szégyenli vala ezt asszonyhölgye. Azért egy arianus lator, Sergius barát azt hazudtatá Mahomettel, hogy őhozzá Gabriel angyal szokott járni és titkos tanítással az isteni dolgokra oktatni…” Ezután bemutatja, hogyan terjedt szét a próféta hite „a boldog Arábiának egy szegletiből”, mit vett át Mohamed a zsidóktól és mit a keresztényektől. Kitér továbbá a galamb meg a bika legendájára, mely az Alcoran, „a mennyből adatott könyv” származását magyarázza, végül pedig – a karikaturisztikus előadást befejezve – áttér a Török Birodalom terjeszkedésének ismertetésére és ezen expanzió veszedelmének taglalására. „Ezekből könnyen megérti, akinek nem tök az agya, mint és mi miatt nevekedett ennyire a török birodalom a keresztyén országokon” – zárja fejtegetését, majd a történelmi lecke után a „Mahomet hamis tévelygésének tíz jelenségét” vizsgálja és cáfolja, „balgatagságnak és marcona kábaságnak” nevezve a próféta hitét.
A vázlatos kép féligazságok és tendenciózus következtetések látványos elegye, ám mi mást rajzolhatott volna Pázmány Péter a törökök által immár vérbe-szennybe fullasztott és megalázott országban?