Sokadik típusú találkozások

Tegnap találkoztam az öregasszonnyal. Tudják, azzal, aki vak és át kell kísérni az úton. Bal kezében csomagot cipelt, kitüremkedtek az inak ujj nélküli blúza alól. Jobb kezében fehér bot volt, azzal az utat tapogatta. Rögtön tudtam, hogy ő az. Akit át kell vinni az úton, mert öreg és nem lát. Tehát nem is igazi, csak kitaláltuk. Az, akinek köszönhetően túl vagyunk a napi jótettünkön, hiszen átvezettük a túlsó oldalra – bármerre is indult –, ahogy azt az elemiben tanították.
És sohasem hittük volna, hogy egyszer tényleg összefutunk vele.
Ő persze nem tudott róla, hogy találkoztunk, hiszen bámészkodás helyett éppen mással foglalatoskodott: az utat kereste a feltúrt Móricz Zsigmond körtér közepén.
Remélem, a kopogás figyelmeztette, hogy véget ér a járda, és nem futott a villamossínekre. Mert az akkor reggel nem derült ki, legfeljebb a hírekből tudhattuk volna meg: ezúttal nem sikerült neki.
Mert ugye az ember reggel siet. Leugrik a buszról, és rohan a 6-os villamoshoz, buckán, betontörő gépen át, hiszen a fontos ember nem késlekedhet. Na jó, legfeljebb egy kicsit, de csak akkor, ha frissen sült pogácsát vásárol, más fontos emberekkel együtt. Vagy gyógyszert gyomorégés ellen a sarki patikában.
Az öregasszony, a kitalált, aki most igazivá lett, cipelte a csomagját lassan, bot a kezében, hogy ne legyen egyedül. Ezt sajnos nem én találtam ki, hanem Presser Gábor, aki talán találkozott vele korábban. Vagy egy másik öregasszonnyal, akinek szintén bot volt a kezében, és csomagot vitt valahonnan valahová.
Az ember persze kikerüli az ilyent, kicsit morcosan, hogy hajnalban miért pont rá szakad minden akadály. Az öregasszony nem tudja, hogy ő most pont kikerülnivaló, de talán nem lenne újdonság számára. Minden bizonnyal rengetegszer hallotta már hivatalban, családtól, szomszédtól. De az is lehet, hogy jó ideje már ezt sem mondja neki senki.
Most pedig csak megy a botjával, ki tudja, hová. Meg a pakkjával, amit senki sem vesz ki a kezéből, mert a végén még kiderül, hogy nem a szomszéd utcában lakik.
A fontos ember nem ér rá. Őt várják valahol valakik. Munkahelyen, óvodában, piacon. De semmiképp sem egy csomagot cipelő öregasszony a Móricz Zsigmond körtér feltúrt kövén.
Nem vezettem át az úton. Azt sem kérdeztem meg tőle, bírja-e a szatyrát, és hogy merre tart. Szót se szóltam hozzá, úgy tettem, mintha öreg lennék, bottal a kezemben. Bocsánat.