Sokasodjanak

A tavalyi év decembere és az idei év januárja fordulatot jelentett a választásokra készülődő politikai erők kommunikációs versenyfutásában. A polgári erők ezekben a hetekben vesztették el azt az előnyüket, amelyet addig a közbeszéd tematizálásában élveztek. Az Orbán–Nastase-megállapodás aláírása után az MSZP, minden mindegy alapon, Magyarországon eddig még soha nem tapasztalt erejű és intenzitású kampányba kezdett. Egyetlen szavuk nem volt igaz, ám egyszerű, nem az agynak, hanem a gerincvelőnek szánt állításaik terveik szerinti rezonanciákat keltettek a magyar társadalomban. Először a közepes ütőerejű Keller László tesztelte a közvéleményt. December végén közölte, hogy „23 millió aktív korú munkavállalót, román munkavállalót engedünk a magyar piacra, enged be a miniszterelnök a magyar piacra”. (Szokásától eltérően nem tette hozzá, hogy plusz áfa.) A kormány ennél jóval magasabb intellektuális szinten fogalmazta meg válaszát, amely teljességgel hatástalan maradt: ha az ideget éri támadás, hiába nyugtatjuk az elmét. Az MSZP felismerte a lehetőséget. Néhány nappal később Horn Gyula, a született csapásmérő aggódott szemforgatva: „Milyen magyar kedvezmény az, ami 21 millió románnak is jár? Hol itt ebben a kedvezmény? (…) elképzelhetetlen az, hogy jó legyen, hogy bezúdulnak a munkavállalók, és elveszik a munkát a hazaiak elől.” Tabajdi Csaba sem fukarkodott a számokkal: „Nem is kell itt milliókat mondani, több százezer munkavállaló is elegendő ahhoz, hogy (…) kezelhetetlen helyzet alakuljon ki.” Kovács László közleményben bírta úgy vélni, hogy „közel 1 millió alkalmi és idénymunkából élő magyarországi munkavállaló elől veszik el a lehetőséget”.
Ezekben a napokban románokkal kelt és feküdt az ország, mégpedig minimálisan több százezerrel. A társadalom hangulata szinte azonnal megváltozott. Az MSZP átvette a kezdeményezést, a polgári oldal egészen Orbán Viktornak a Testnevelési Egyetemen tartott beszédéig nem szegezett erőt az erőnek. Erre azonban, mint az köztudomású, elkésett reakcióként, az elveszített első forduló után került sor. Április 7-ig az MSZP rágalomáriája zengett az országban, elnyomva a polgári pártok tétova szólistáit, a furcsa, ám költséges gondolatkísérletet, amelyet a jobboldalon egyesek, vélhetően találóbb szalonképes elnevezés híján, kampánynak neveztek, és a szikár tényt, hogy a mai napig nem érkezett hazánkba még másfél száz, magyarigazolvánnyal felszerelkezett munkavállaló sem.
Az MSZP ma már nem aggódik a magyar munkavállalókért. Az új, minden eddiginél fényesebb szelek üzenetét először Kiss Péter munkaügyi miniszter tolmácsolta, amikor elmélázott azon, hogy az Orbán-kormány hivatali ideje alatt érvénybe lépett szabályozás „meglehetősen szigorúnak tekinti, és jelentősen bürokratikus akadályokkal veszi körül a külföldiek magyarországi munkavállalását”. Kovács László pedig a parlamentben most elismerte, hogy hát valóban túlbecsülték a veszélyt, no persze nem ám rossz szándékból, mint azt a jobboldal gonoszul képzelné, hanem – na, miből is?, hát persze – felelősségérzetből. Bizony.
Így ért véget a román invázió.
A történet ma már semmiféle tanulságot nem hordoz, tudniillik semmi olyan nem derült ki az MSZP-re nézve, amit korábban ne tudtunk volna. Talán csak azért érdemes feleleveníteni, mert Tóbiás József, az MSZP pártigazgatója szerint a szocialisták az eddiginél is durvább kampányra készülnek. Nos, reagáljunk erre egy, az MSZP honlapjáról (kiadó: Tóbiás József, főszerkesztő: Lendvai Ildikó) vett idézettel: „Woody Allen már megtalálta az ellenszerét a durva kampánynak. »A minap valaki beleszaladt a lökhárítómba. Így szóltam hozzá: Sokasodj és szaporodj! – persze nem ezekkel a szavakkal«.”