Szabadságlesen

Mi még hallgattunk, amikor ő már több nemzetközi fórumon ismertette a romániai kisebbségek helyzetét. A nyolcvanas évek végét írtuk. Annyit tudtunk róla, hogy sikeres ügyvéd Bécsben, kevéssé volt ismert előttünk, hogy már ekkor a nemzeti kisebbségek, a népcsoportjogok és a menekültkérdés szakértője. Többször elmondta, hogy mindig a hatalomnak kiszolgáltatottakon kíván segíteni az emberi jogok, a politikai lehetőségek és a nemzetközi gyakorlat alapján.

Tényekre épített érveivel a hatalom nem tud mit kezdeni. Legfeljebb szélsőséges megoldásokkal próbálkoznak vele szemben, mint ahogy a román titkosszolgálat tette. A közelmúltban az emberi jogok egyezményének és joggyakorlatának alapján kimutatta, hogy a július 4-én Budapesten spontán szerveződött ellenzéki tüntetés nem volt törvénytelen. Szétoszlatásával és az erőszakos rendőri beavatkozással az egyezmény több cikkelyét megsértették.
– A Sajtóklub ellenzéki publicistái önt is meghívták a magyar sajtószabadság védelmében rendezett burgenlandi megmozdulásra. Visszatértünk az 1989-et megelőző időkhöz?
– Valóban meghívtak, és én elfogadtam a felkérést, hogy „futárként” továbbítsam az ott átadandó tiltakozásokat az osztrák kormánynak.
– Több mint tizenkét esztendeje kíséri figyelemmel a magyarországi társadalmi átalakulást. Hogyan látja ma, elnyertük azt, amit jogi és erkölcsi értelemben szabadságnak nevezhetünk?
– Ha mérleget készítünk a rendszerváltás óta eltelt időszak eredményeiről, két problémakört kell megvizsgálnunk. A belpolitikai fejlődést, az átmenetet a diktatúrából a demokráciába és jogállamiságba, az alapvető emberi és szabadságjogok biztosítását, valamint a külpolitikai vonatkozásokat. Ami a belpolitikai fejlődést illeti, itt a váltókat jól állították. Magam – főleg az első időkben – csodáltam, mennyire komolyan veszik a demokráciát. Hiszen az átmenet egy totalitárius rendszerből nem megy egyik napról a másikra. A magyar társadalom ez irányú fejlődését példaszerűnek és abszolút pozitívnak tartom. Noha a totalitárius rendszernek még mindenütt vannak maradványai, az idő meghozza a változást.
– Miért olyan biztos ebben?
– Mert egy új nemzedék nő fel a régi bűnöktől mentesen.
– Sokaknak mégis az az érzésük, mintha visszafelé forogna az idő kereke.
– Az alap- és szabadságjogok érvényesülése még egy érett demokráciában sem magától értetődő. Minden társadalomban naponta meg kell küzdeni érte. Mivel a „visszatérésre” nagy a kísértés, a hatalmat ellenőrizni kell. Ehhez független igazságszolgáltatásra, civil kurázsira és elfogulatlan, független médiára van szükség. Az utóbbi területen nehézségeket látok, mivel a média mindenütt a legkívánatosabb eszköze a hatalomnak. Mindenfajta monopólium, legyen az akár állami, akár privát, veszélyes.
– Jogászként mit szól ahhoz, ami manapság nálunk a véleménynyilvánítás lehetőségeit jellemzi?
– Az alapvető szabadságjogok rendszeres megsértése észlelhető, azzal a céllal, hogy az államhatalom szilárduljon. A kormány politikusainak nyilatkozatai a demokratikus érzék hiányáról tanúskodnak. A demokráciában a kisebbségnek is szóhoz kell jutnia. A véleményszabadságnak része a gyülekezési szabadság, beleértve a demonstrációt is.
– Mitől függ, hogy egy demonstrációt tolerálnak-e vagy sem?
– Hogy egy tüntetést feloszlatnak-e vagy engedélyezik, az nem a hatóság tetszésétől függ. Az európai emberi jogok egyezménye pontosan szabályozza, mely esetekben szabad megtiltani egy demonstrációt. Ezek: bűncselekmény megelőzése, egészségvédelem vagy mások biztonságának veszélyeztetése. Ha nem jelentik be a megmozdulást, az még nem tiltóok.
– Az utóbbi időben azzal a váddal illették a hazai ellenzéket, hogy az utcára viszi a politizálást. Mintha kettős mércével mérnének e tekintetben is. Ami nyugaton természetes, az nálunk „rebellió” vagy „újfasiszta” megnyilvánulás.
– Ha a vita a parlamentből kikerül az utcára, ha párbeszéd helyett demonstrációk vannak, az mindig riasztó jel. Azt is jelzi, ha gyenge a parlamenti ellenzék. Bár ami ma Magyarországon tapasztalható, az hasonlít egy pártdiktatúrához akkor is, ha gyakorlatilag két nagy párt van.
– A demonstrációkon túl milyen más formában tudja érvényre juttatni az akaratát egy nép?
– Valamennyi európai alkotmány megadja a választóknak azt a lehetőséget, hogy bizonyos kérdésekben a parlamenten kívül is állást foglalhassanak. A népszavazás, a közvetlen demokrácia formája Svájcban példaszerűen működik, de másutt is törekszenek erre.
– Hogyan érvényesül a népakarat Ausztriában?
– Az osztrák lakosság gyakran kényszerítette meghátrálásra a kormányt fontos kérdésekben. Így akadályozták meg például a zwentendorfi atomerőmű építését, a dunai őslapályokat pedig ülősztrájkokkal és tüntetésekkel mentették meg egy vízerőmű építésétől. Érdekes demokratikus eljárás, ami most történik Ausztriában. Az Osztrák Szabadságpárt alapszervi tagjai nem értettek egyet a kormány Benes-dekrétumokkal kapcsolatos álláspontjával és a temelíni atomerőmű kérdésében, valamint egy adóreform végrehajtásának időpontját illetően. A delegáltak többsége indítványt tett a pártgyűlés összehívására. Ezután visszalépett az alkancellárnő és két miniszter. Következményként előrehozott választások lesznek. Az alapvető kérdés az volt, vajon a kormány teljesíti-e a párt tagjainak követelését, vagy azok elfogadják-e a kormány által hozott határozatokat. A döntés most a választók kezében van. Megmutatkozik, hogy a nép a főhatalom, míg a hatalmat gyakorlók csak gondozzák a nekik átengedett hivatalt, és bármikor visszarendelhetők. Igaz, ennek előfeltétele az erős és stabil pártok léte, valamint az, hogy a kormány erős ellenzékkel néz szembe.
– Egy régebbi interjúban azt mondta: új Közép-Európáért harcol, amelyet új politikai tartalommal kellene megtölteni. Ettől nyilvánvalóan az olyan történelmi igazságtalanságok korrigálását is remélte, amelyek az anyaország határain túlra került magyarok helyzetére is vonatkoznak. Mit értünk el e téren, és mit mulasztottunk?
– A rendszerváltozás óta a magyar kormányok külpolitikája három alappilléren nyugszik: az integráción a nyugati szövetségekbe, a NATO-ba és az Európai Unióba, valamint a jó kapcsolatok megteremtésén a szomszédos országokkal és a határokon túl élő magyarsággal. A NATO-ba való belépés megtörtént, és most az unióhoz való csatlakozásra összpontosítanak. Ez utóbbi cél eléréséért minden egyebet, de főleg a határon túli magyarság sorsát feláldozták. Ez a legnagyobb történelmi hiba.
– Mire alapozza az aggályait?
– Miközben Európa újrarendeződött, Magyarország nem ismerte fel az ebben rejlő történelmi kihívást és lehetőséget. Azért sem érthető ez, mert Magyarország adta az impulzust a kommunista diktatúrák felbomlásához. 1956 nélkül nem lett volna rendszerváltás 1989-ben.
– Hol rontottuk el?
– A mulasztásokért az első szabadon választott magyar kormányra hárul a legnagyobb felelősség, mert nem foglalkozott a magyarság létkérdéseivel, s ezzel szűkítette a későbbiek mozgásterét. Igaz, az Orbán-kormány helyes irányba mozdult, és a státustörvénnyel legalább lélektani segélyt nyújtott. Az is igaz, hogy a magyar népcsoportok érdekeit a saját vezetőik sem képviselik elég céltudatosan. Ha viszont tágabb körben nézünk szét magunk körül, a Baltikumtól a Balkánig azt látjuk, hogy az egykor leigázott országok a saját erejükből, olykor véres áldozatok árán, de megküzdöttek az önrendelkezés jogáért. Ám ötmillió magyarnak, aki önhibáján kívül, egy igazságtalan diktátum miatt méltatlanul, másodrendű állampolgárként, idegen országban kell élnie, csak a rezignáció és a depresszió maradt.
– A nemzetközi fórumokon, ahol kisebbségjogi kérdésekről van szó, nem kérdezik öntől, hogy erre mi a magyarázat?
– Sajnos azt kell mondanom, hogy a magyar kormány nem töltötte be azt a védőhatalmi szerepet, mint amilyet Ausztria vállalt Dél-Tirollal kapcsolatban. A számok és a tények önmagukért beszélnek. A kétszázezer dél-tiroli, aki hasonló helyzetben volt, ma autonómiában él. Négy és fél millió horvát az egész világ ellenkezése ellenére saját államot kiáltott ki, és akaratának érvényt tudott szerezni. Érdekes, hogy harmincezer gibraltári lakos népszavazással dönthetett állami hovatartozásáról, és így lehetősége nyílt az 1713-ban kötött utrechti békediktátum korrigálására. Ám ötmillió magyarnak nincs lehetősége rá, hogy jogilag korrekt alapokra helyezzen egy nyolcvanéves diktátum által ráerőszakolt helyzetet? Holott egyetlen határt sem kérdőjelezett meg, kívánalma csak a belső önrendelkezésre szorítkozott. Nemrég Csoóri Sándor azt mondta egy beszédében, talán hasznosabb lett volna, ha az erdélyi, a vajdasági, a felvidéki, a kárpátaljai autonómiát óhajtó magyarok egymással szövetkeznek össze, és így fordulnak nemzetközi szervezetekhez…
– Ez járható út lett volna?
– Igaza van Csoórinak, de elfelejti, hogy ez csak a magyar kormánynyal közösen lett volna lehetséges. De az első szabadon választott magyar kormány soha nem foglalkozott a magyarság létkérdéseivel, illetve egy új közép-európai békerend megteremtésével. Visszariadt a politikai szembesítéstől, arra várt, hogy ezt mások kezdeményezzék. Európai mintadiák akart lenni, aki csak a jó és a szép birodalmába való felvételi vizsgára készül. Nem fogta fel, hogy minden történelmi esély csak egyszer adódik. Nem vállalta a szükséges felelősséget a magyarokért és Európáért.
– Mit ért ezen?
– A magyarkérdés az egyetlen megoldatlan nemzetiségi kérdése Európának. Itt olyan problémát látok, amely sok konfliktust fog még okozni. A határon túli magyarság saját politikai és gazdasági felelősségét szem előtt tartva nemzeti és kulturális önazonosságát akarja élni.
– Megértik ezt Nyugat-Európában?
– Ezt a problémát sosem tudták megérteni, amint a balkáni helyzet is megmutatta. Ugyanis a nyugat-európai nemzetállamban való gondolkodás erre a térségre nem alkalmazható a sajátos történelmi viszonyok, hagyományok, a népcsoportok szövedéke folytán.
– A nemzetközi fórumokon előző kormányfőnk szókimondását a fenti kérdéskörben éppenséggel szokatlannak találták. Biztos abban, hogy a mai hajlékonyabb diplomáciai stílus nem vezet eredményre?
– Nem láttam jelét annak, hogy Kovács László külügyminiszter minapi romániai útjának célja az ott élő magyar népcsoport helyzetének könnyítése lett volna. Ellenkezőleg. Példátlan és elfogadhatatlan, hogy nyilatkozataiban többek közt a „borzalmas magyar nacionalizmus” kifejezést használta. A jószomszédi kapcsolatokat elősegítő utazási diplomáciának kétségtelenül megvan a maga szerepe a térségben. De a jó kapcsolat azt jelenti, hogy a kölcsönös együttműködés jegyében tárgyalnak a problémákról, és tisztázzák a nézeteltéréseket. A jó kapcsolat azt is jelenti, hogy az ember megteremti a konfliktus nélküli jövő alapját.
– Van remény rá, hogy az európai uniós feltételek megoldást hoznak a magyar népcsoportok helyzetére? Mit gondol erről?
– Az unió máig nem tudta elhatározni, hogy csatlakozzon az európai emberi jogok egyezményéhez. Ez nagy deficit. Az Európai Unió chartájában az egyéni szabadságjogokat az állammal szemben csak függelékben szabályozták. A nemzeti kisebbségek és a népcsoportok alapjogai teljesen hiányoznak. Az európai uniós tagságtól nem szabad csodát remélni. Ami pedig a konkrét választ illeti: veszélyes ábránd azt hinni, hogy az Európai Unióba való belépés a legcsekélyebb javulást hozza a határon túli magyarságnak.
– Szeptembert írunk, tizenegyedikén tragikus eseményre emlékeztünk. Miként lehet összeegyeztetni a terrorizmus elleni jogos védekezést az emberi jogok kérdésével?
– A szabadságjogok korlátozása és a terrorizmus elleni legitim harc között ma még nincs meg a kellő egyensúly. Az eltúlzott reakciók miatt félő, hogy az a szabadság, amelyet mi itt, Európában kiharcoltunk magunknak a XIX. században, lassan elvész. Az agyonszabályozott és a bölcsőtől a sírig ellenőrzött embernek pedig már semmi köze nem lesz az európai értékrendhez.
– Utoljára 1998-ban találkoztunk. A korábbi román fenyegetések és kitiltások után ismét az ottani kormány és sajtó dühe zúdult önre.
– Igen, ismét persona non gratává nyilvánítottak. Röviddel ezután egy sorscsapás arra kényszerített, hogy politikai tevékenységemet szüneteltessem. Édesanyám és férjem ápolására összpontosítottam, akik egyazon napon betegedtek meg súlyosan. Csodával határos módon sikerült visszahoznom őket az életbe. Ha a jó Isten is úgy akarja, és mindkettőjük egészsége megengedi, akkor tovább tudom folytatni a munkámat. Feladat van elég.

Dr. Eva Maria Barki osztrák állampolgár, ügyvéd. Burgenlandban született, Bécsben nevelkedett. Az 1968-as események utáni kelet-európai menekülthullám és annak háttere meghatározó élményként hatott rá. Jelenleg Ausztriában az Emberi Jogok Ligája Jogi Tanácsának elnöke.