Ferenczy, „az első magyar szobrász” gyalog indult Rómába 1818-ban, a bécsi tanulóévek után. A hajdani lakatosinas álma valóra vált: eljutott a kor két nagy szobrászához: Canovához, majd Thorvaldsenhez. Az utóbbinál „napszámoskodva” ismerkedett meg a márvány megmunkálásának fortélyaival, de a legtöbbet mégis Canovától tanulta. József főherceg, Magyarország nádora 1819-ben látogatott el Thorvaldsen műtermébe. Megismerte Ferenczy István munkáit is, és három évre „egy esztendőnként való fizetést” rendelt neki „a maradásra, hogy élhessen a közjóra és az haza dicsőségére.” A nemes gesztusról otthon is hírt adtak. A Tudományos Gyűjtemény így tudósít az eseményről: a nádor meglátogatta „a híres Kép faragónak, Dornwaldsohnnak (sic!) a műhelyét”, s „magyar tanítványának gyámolítására esztendei fizetést méltóztatott rendelni”. Ferenczy István végül hat évet töltött Rómában. Az olasz főváros akkoriban „csöndes, nyugalmas város volt, művészek, tudósok kedves menedékhelye. Világhatalmi nagysága, politikai jelentősége aláhanyatlott; annál szívesebben keresték föl az egész világ legjobbjai, hogy nagy emlékei között, zavartalan szemlélődésben elmerüljenek.” Így jellemezte Meller Simon, Ferenczy monográfusa a tudományokat és művészeteket támogató VII. Pius korának Rómáját. Ferenczy Rómából küldte haza Csokonai-mellszobrát és a Pásztorlányka néven híressé vált művét, amellyel nyomban híveket szerzett magának. Ő kalauzolta a Nápolyból Bécs felé Rómán átutazó Széchenyit Canova ajánlására, aki szerint „alig volt Rómában valaki, aki a római múzeumokat annyira esmerné, mint ez a magyar ifjú”. Nagy utazásokat tett, eljutott a Vezúvhoz, Nápolyba, Pompejibe, Herculanumba. „Keservesen megkoplalt garasaiból” kisplasztikákat, reliefeket vásárolt, és cserélt is saját rajzaiért. Értékes műgyűjteménnyel tért haza 1824-ben Magyarországra. A művészetpártoló írók, elsősorban Kazinczy és az Aurora köre örömmel fogadták. Ferenczy István huszonkét évig élt Pesten és Budán, s töltött szép napokat fóti szőlőjében Bajza és Vörösmarty telekszomszédjaként. 1846-ban Országház utcai házában lévő műtermében szobrai egy részét összetörte (megrendelést már nem kapott, tervezett Mátyás-emlékművét nem valósíthatta meg), és hazaköltözött szülővárosába, Rimaszombatba, ahol teljes visszavonultságban élt haláláig. Egyetlen öröme Zsuzsi nénje (Káposztásné) kislánya volt, „a kis Susi”. Romantikus hangvételű, 1834-ben saját kezűleg megírt végrendeletében megjósolja, hogy „a gondok, fáradságok, emberi erő felett való merész fogások, szerencse kotzkázások” vetnek véget életének. Testamentumát Vörösmarty Mihály, Fáy András, Bajza József, Schedel (Toldy) Ferenc, Bugát Pál hitelesítette aláírásával.
Hagyatéka öccsére, Ferenczy Józsefre, a későbbi kassai református esperesre szállt, aki nőtlenül, utódok nélkül halt meg, tőle unokahúga, Jánosdeák Andrásné született Káposztás Zsuzsanna, a „kis Susi”, majd az ő lányai örökölték. Az utóbbiak egyenes ági leszármazottja Konok Tamás festőművész, akinek jóvoltából kézbe vehettük a családi dokumentumokat, amelyeket egy másik rokon, Sándy Péter rendezett gondosan.
A „kis Susi” meghálálta nagybátyja szeretetét. Őrizte Ferenczy hagyatékát, s évtizedek múltán mint özv. Jánosdeák Andrásné az 1903. IV. 28-án keltezett ajándékozási szerződéssel „a magyar haza iránti lelkes szeretettől indíttatva és a hazai kultúrintézmények fejlesztését legjobb tehetsége szerint előmozdítani óhajtván” a magyar államnak (a Nemzeti Múzeumnak) ajándékozta Ferenczy István mű- és emléktárgyait, rajzokat, réz- és acélmetszeteket, kőnyomatokat, könyveket, leveleket. Két dolgot kér: azt, hogy írassák meg Ferenczy István képes életrajzát, és hogy hozzanak létre Ferenczy István-ösztöndíjat. A monográfia megírására Meller Simon, a Szépművészeti Múzeum plasztikai gyűjteményének vezetője kapott megbízást. A könyv 1906-ban megjelent.
Továbbra is a család tulajdonában maradt azonban az a lelakatolt láda, amelyet Ferenczy óhajának megfelelően csak halála után ötven évvel volt szabad felnyitni – meséli Konok Tamás. Óhaját tiszteletben tartották. A láda tartalmáról ma is megvan a pontos leltár: 82 tétel – s az egyik Leonardo alkotása, egyetlen lovas szobra. Csakhogy akkor ezt még senki nem tudta!
Ferenczy István 1846-ban felajánlotta a kincstárnak ezeket az Olaszországból hazahozott műveket 2000 forintért vagy 300 forint életjáradékért. De miután elutasították, magával vitte őket Rimaszombatba. Négy kisplasztikát kivett a ládából és elrejtett a rimaszombati házban. Hogy hova, arra csak ötven év múlva derült fény, amikor a láda felbontása után ifj. Sándy Gyula, az egyik örökös fia, a Műegyetem tanára, 1914-től építészprofesszora – Konok Tamás nagyapja – elment Rimaszombatba. (A ládában ugyanis nem volt benne a Ferenczy által írt jegyzékben felsorolt összes alkotás. Az építész sejtette, hogy a többi valahol másutt rejtőzik.) Végigkopogtatta a ház falait, s két egymásba nyíló szoba közti boltívben megtalált két szobrot és egy reliefet. Az egyik alak ráillett a ládában lévő bronzlóra! A negyedik elrejtett darab máig nem került elő.
A ládányi kisplasztikát „a kis Susi” két lánya: özv. Sándy Gyuláné született Jánosdeák Paulin és özv. Harmatzy Béláné született Jánosdeák Júlia 1914-ben eladta – nagy családi vita után. Özv. Sándy Gyuláné sógora, Hegyeshalmy Lajos közlekedésügyi miniszter amellett kardoskodott, hogy vigyék a szobrokat egy svájci bankba, hogy ott várják meg a jobb időket. Özv. Sándy Gyuláné azonban kitartott amellett, hogy az anyag Magyarországon maradjon, és hozzájáruljon Ferenczy emlékének ébrentartásához. Az államkincstár 1914. III. 29-én az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum javára vásárolta meg a gyűjteményt Jankovich Ferenc vallás- és közoktatásügyi miniszter felhatalmazásával.
Az adásvételi szerződést dr. Térey Gábor udvari tanácsos fogalmazta. A vételár 215 ezer korona pénzben, amelyet „a vevő Államkincstár … 1914. évtől kezdve számítandó hat év alatt, július hó első felében esedékes részletekben” köteles megfizetni, a törlesztetlen részek után öt százalék kamat jár – olvasom az egyik borítékból előhúzott szerződésmásolatban. A pénzt a Magyar Általános Hitelbank budapesti főintézetéhez folyósítják. Ötezer koronát pedig a gyűjtemény egyes darabjairól készülő galvanoplasztikai vagy gipszmásolatokkal kell törlesztenie az államnak. Az ilyen másolatok is igen nagy értékűek – magyarázza az e századi utód. Az eladók kikötik azt is, hogy az alkotásokat csakis hazai nyilvános közgyűjteményben lehet elhelyezni, és hogy minden egyes kiállított darabját a „Ferenczy István szobrászművész gyűjteményéből” felírást feltüntető táblácskával kell ellátni.
Meller Simon, a múzeum szoborgyűjteményének művészettörténész vezetője jó érzékkel ismeri fel, hogy a ládában reneszánsz szobrok vannak – a kérdéses lovas szobrot is ő keltezi elsőnek a XVI. századra. Bécsbe és Berlinbe indul, hogy kikérje a kor legjobb szakértőinek véleményét azokról a művekről, amelyeket nem tud pontosan azonosítani. Meller Simon egy 1916-os cikkében, majd az akkori igazgató, Petrovics Elek által 1918-ban megindított múzeumi évkönyvek első kötetében megjelent tanulmányában Leonardo da Vincinek tulajdonítja a lovas szobrot.
Az örökösök 1915-ben ajánlják fel a múzeumnak a rimaszombati házból előkerült két kis szobrot és a reneszánsz ajtókopogtatót is. Petrovics Elek 1915. XI. 20-i levelével értesíti az örökösöket, hogy a múzeum plasztikai gyűjteménye számára megvásárolja a három alkotást 14 ezer koronáért.
Tiszta sor, az örökösök eladták a gyűjteményt, az állam kifizette – mondhatja bárki. Csakhogy az a 215 ezer korona – ami 1914-ben nagy összegnek számított –, mire kifizették, teljesen elértéktelenedett (Petrovics Elek 1919. XI. 7-i levelében értesíti az örökösöket, hogy felvehetik az utolsó részletet, 42 ezer koronát).
A korabeli sajtó „szenzációs művészeti pör” megindításáról ad hírt 1930-ban. Az Est januárban arról tudósít, hogy amikor a Szépművészeti Múzeum 1914-ben engedélyt kért a minisztertől a vásárlásra, a szakértő úgy nyilatkozott jelentésében: „A gyűjteményt mindenáron meg kell szerezni.” Amikor pedig kiderült, hogy az örökösök elfogadják a 215 ezer forintos vételárat, azt írja: „A gyűjtemény megszerzése a felajánlott áron rendkívül előnyösnek mondható, mert ha aukción kellene megvenni, ha egyáltalán lehetséges volna a vétel, a kért összeg kétszereséért sem lehetne megkapni”, hiszen benne „a XV. és a XVI. századi bronzöntésnek néhány olyan remeke van, mely a legelső európai múzeumoknak is büszkesége lehetne”, s a Szépművészeti Múzeumot „egyszerre európai hírűvé emelné”. A lap hangsúlyozza, hogy az állam valójában nem 210 ezer koronát fizetett ki, hanem jóval kevesebbet, mert „romlott valutában törlesztette a vételárat”.
Az Esti Kurír írja meg, hogy csak 1929-ben figyelmeztette valaki özv. Sándy Gyuláné unokáját, Konkoly Thege Kálmán országgyűlési képviselő feleségét, Hegyeshalmy Ellyt, hogy a Ferenczy-örökösök egy Leonardo-szobrot is eladtak a többivel együtt. Az örökösök addig ugyanis erről nem tudtak. A keresetet dr. Holló Géza ügyvéd adta be, s kitér arra, hogy a múzeum a vételárat a korona értékének csökkenésére való tekintet nélkül fizette ki. Az újság szerint a jogász két törvény alapján tartja megtámadhatónak az adásvételi szerződést. Aszerint, amelyik a tudatos megtévesztéssel való jogtalan előnyszerzésre vonatkozik, de ezt dr. Holló Géza nem tételezi fel, és aszerint, amelyik azt mondja: „Ha valakinek nincs tudomása a másik fél tévedéséről, de ebből a tévedésből reá nézve az aránytalan előny, a másik félre nézve pedig az aránytalan kár bekövetkezik, az ügylet támadható.” Ezzel az indokkal perli a múzeumot. A Pesti Hírlap (VIII. 20.) arról tudósít, hogy az örökösök „megtévesztés” címén kérik az adásvétel hatálytalanítását, a kincstár pedig a kereset elutasítását. Dr. Ragó József törvényszéki bíró elrendeli a bizonyítást. Petrovics Elek arra hivatkozik: 1916-tól tudható, hogy ők a lovas szobrot Leonardónak tulajdonítják, 1917-ben így is állították ki, s az örökösök korábban nem reklamáltak. A szakértők viszont azt bizonygatják: nem is biztos, hogy eredeti Leonardo-műről van szó, csupán Leonardo ihlette műről. Megszólal Hekler Antal, aki szerint a ló és a lovas nem tartozik együvé. Gerevich Tibor, a Római Magyar Intézet kurátora úgy nyilatkozik, hogy a szakértők többsége szerint nem tulajdonítható egyértelműen Leonardo keze munkájának a lovas szobor.
A lovas szobor eredetére vonatkozó vita 1969-ben folytatódik – de nem zárul le –, amikor Budapesten rendezik meg a művészettörténészek nemzetközi konferenciáját, s kiállítanak a világban fellelhető három másik hasonló bronzló közül kettőt is: a dublinit és a New York-it (a londoni nem érkezett meg időre Budapestre). Rendkívüli esemény volt ez. A konferencia nyitó előadását André Chastel, a Sorbonne professzora, az olasz művészet világhírű szakértője tartja, éppen a „művészi attribúció” kérdéseiről, azaz arról, milyen ismérvek alapján lehet X.-nek vagy Z.-nek tulajdonítani egy műalkotást. Ma ahhoz tartjuk magunkat, amit Aggházy Márta állapított meg 1972-ben megjelent könyvében. Szerinte a Szépművészeti Múzeum tulajdonában lévő szobor Leonardo eredeti műve, I. Ferenc lovas szobrához készült modello. Hogy az Amboise melletti Cloux Clos de Lucé nevű kastélyából, ahol Leonardo meghalt, s amelyet I. Ferenc ajándékozott neki, hogyan került több száz évvel később Olaszországba, azt ma sem tudjuk. A Szépművészeti Múzeum kamarakiállításán kitett ismertető a szakmai fenntartásokról is tájékoztat. (Igaz, csak magyarul, így a külföldi látogatók semmit sem értenek belőle.)
A jogászok 1930-ban azt remélték, hogy a feleknek sikerül peren kívül megegyezniük, írja az egyik korabeli napilap. Ismereteink szerint ez nem így történt, de a per pontos végkimeneteléről még nem találtunk adatokat, ehhez alapos kutatásra van szükség. Az adásvételi szerződés egyik hosszan részletezett pontja azonban legalábbis elgondolkodtató. Idézzük: „Hogy a Ferenczy Istvántól származó és az idefűzött jegyzékben foglalt megjelölések a műtörténet mai állása szerint tényleg helyesek-e, és nevezetesen azért, vajjon az egyes darabok eredetiek-e avagy másolatok, és mely korból, mely mesterektől származnak, eladók semmi felelősséget nem vállalnak, s e címen velük szemben semminemű igény nem támasztható! Viszont nem támaszthatnak eladók semminemű igényt a vevő Államkincstárral szemben abból kifolyólag, ha az egyes darabok korára, készítőjére, eredeti vagy másolat voltára nézve a jegyzékbe foglaltaktól bármikor is eltérő eredmények állapíttatnának meg.” Ha ezt egybevetjük a miniszternek beadott lelkes szakvéleménnyel, föltételezhető, hogy a vásárló államkincstár tudta, hogy rendkívül nagy érték birtokába jut.
A múzeum igazgatója, aki egyébként az ország egyik legnevesebb jogásza, többször is felajánlotta az örökösöknek, hogy a galvanoplasztikai másolat igénylésének idejét meghosszabbítják (az eredeti megállapodás szerint ezt 1915-ig tehették meg). A családi iratok tanúsága szerint Petrovics Elek utoljára 1922. IV. 19-i levelével nyugtatja meg a két hölgyet, hogy az állam gazdasági helyzetének javulásáig a miniszter engedélyével újból meghosszabbítják a másolatkérés határidejét. A család azonban máig nem kapott másolatokat, amint Konok Tamástól megtudtuk.
A családi iratokat rejtő egyik dossziéban megtaláltuk a Magyar Nemzet kiváló publicistájának, néhai Ruffy Péternek a cikkét erről a témáról (Hogyan vált magyar tulajdonná a világ egyetlen Leonardo-szobra? Magyar Nemzet, 1974. III. 17). Ruffy Péter még ismerte az örökösöket, a két idős hölgyet, az ő elbeszélésük alapján írta meg cikkét. Feljegyzéseit őrző céduláit nézegetve így töpreng: „»Befalazott lovas, hetven évig leszögezve pihent láda«: rémtörténetet írok? Nem. A magyar művészettörténet egyik fejezetéhez gyűjtöttem néhány adatot.” Ezt tettük mi is.
origo.hu
Brutális jégeső söpört végig Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyében
