Titok

A férfi – tulajdonképpen lehet nő is – a sínek közt produkálja magát. Fején baseballsapka, haja csapzottan lóg a nyakába, fénylő arcában krumpliorr. Tekintete zavaros, lépte bizonytalan. A villamosmegállóban támasztom a bódé oldalát, figyelem a produkciót. Tesz néhány totyogós tánclépést, körbefordul a tengelye körül, megáll; kinyújtja jobbját, egy galamb a keze fejére száll. Arcához emeli, duruzsol, a madár burukkolva válaszol neki. A férfi (vagy nő?) arcán bárgyú mosoly. Kinyújtja a kezét, a madár tovaröppen. A galambász megfordul a sarka körül, néhány suta tánclépés után olyan mozdulatot tesz, mint aki a nadrágjába készül trottyantani, arcán boldog mosoly. Rám sandít, dudorászik. Ismerlek, jómadár, gondolom magamban, méregetsz, töröd a fejed, hogy vajon egy százasra vagy csak valami csörgő kis apróra vagyok jó. Megáll, jobb keze mutatóujjával megérinti a sapkáját, mire a feje búbjára röppen egy másik galamb. A harmadik a vállára telepedik.
Azt hiszem, mégis inkább férfi, de a szétesett, bárgyú arcban van valami nőies. Az érzelmesen csillogó szeme? Vagy csak a szégyenlős szemérmetlenség, ahogy a szeme sarkából körbepislog – mit szól a közönség? Támasztom a műanyag bódé falát, tűnődöm. Ki lehet? Honnan indult? Milyen úton jutott el idáig? Mert hogy hová tart, azt többé-kevésbé tudhatom. Röstellem, de Szent Ferenc jut eszembe. Vajon törvényszerű, hogy mindig a kedves, szép fiatalember idéződik elibénk? Nem lehet, hogy ugyanilyen együgyű léleknek látnánk őt is? Nem – borzadok el –, ott talán mégsem tartunk! Dúdolás, táncocska, trotty – azért ez nem a mindenre kiterjedő testvéri szeretet megnyilvánulása.
Támasztom a bódét, bámulom a produkciót. Aztán befut a villamos. Itthon pedig leülök, papírért kotozok, hogy frissiben megírjam. „A férfi – lehet akár nő is – a sínek közt produkálja magát.” És valójában már itt felvetődik a kérdés: miért pont őt? Miért nem inkább a Macskás Marit a negyedikről? Aki lezuhant a függőfolyosóról, és talpra esett, de begipszelték kezét-lábát, így aztán Palika, az élettársa ruhaszárító kötéllel a hátára kötözte, úgy hurcolászta le a kocsmába, ahol sziámi ikrekként összenőve piáltak, és a Mari nem tudta emelni egyik kezét sem, így aztán szívószállal szipákolta a fröccsöt meg a cseresznyepálinkát, és úgy betintáztak, hogy hazafelé legurultak a lépcsőn, másnap mégis ott voltak a kocsmában, csak most a Marinak az orrán is volt egy nagy kötés, és a Palika is szívószállal kellett szipákolja a fröccsöt meg a cseresznyepálinkát, mert neki is be volt pólyálva mindkét karja. Vagy a gróf unokáját az alagsorból? Akit az egykori kocsisuk nevelt fel, s aki amikor éppen nem matróz, akkor metróőr, amikor nem metróőr, akkor kidobóember, viszont mindig részeg, ezért aztán gyakran őt dobják ki, és olyankor engem szokott megkérni, hogy bélyegcsipesszel helyezzem bele a tojásfehérje hártyáját a fülébe, hogy összeforrassza a repedt dobhártyáját. Vagy a csodálatos kínai porcelánnőt az utcánkból? Akit gyerekkorom óta ismerek, s aki harminc éve harmincévesnek látszik, és harminc éve ugyanazt a negyvenéves, kopott spánielt sétáltatja. Szép sorban megírhatnám mindőjüket.
De nem írom meg, tamáskodom magammal, mert hazug dolog lenne. Azt sugallná, hogy szeretem őket. Olyan lenne, mintha azt állítanám: értek a nyelvükön. Tudok bánni velük. Ezekkel a periférián tengődő, nehéz emberekkel. És ezt ők megérzik. Ezért aztán be is fogadnak. Megnyílnak nekem. Látják, hogy emberszámba veszem őket, ezért aztán feltárják a lelküket, ami nékem nyitott könyv etc. Ezt sugallná, ha megírnám őket. Holott a valóság egészen más. Valójában bujdokolok előlük. Rettegek tőlük. Ha megpillantom valamelyiküket, átszökök az utcán a szemközti oldalra, sarkon fordulok, elsietek arra, amerről jöttem, érdekes újságokat veszek hirtelenjében az újságosnál, akit amúgy gyűlölök, mert biciklipumpával veri a kutyáját, idegen kapualjakba osonok be, kezitcsókolommal köszönök a harcsabajszos, barátságtalan portásnak, berontok a húsboltba, és kérek négy kiló csirkebelet… Bármit megteszek, hogy elkerüljem őket, hogy ne kelljen beszélgetnem velük, hogy ne vágjanak le egy százasra, és főleg, hogy ne lopják az én drága időmet. Akkor meg miért írjam meg őket? – Igaz vagy hamis, tökmindegy – prüszköl nyavalygásomat látva költő barátom. – A fontos az, hogy az írás jó legyen. Igen, tudom. És azt is tudom, amit valamelyik tanulmányában ugyancsak ő így fogalmaz meg: „A tudományos szemlélet legfőbb hiányossága az, hogy száműzi a teremtett világból a csodát. Nem látja meg egy fűszálban és felhőben, mohos fában, rühes kóbor kutyában vagy épp egy üszkös arcú csavargóban az egyszerit, az öszszetéveszthetetlent. A titkot.” A fűszálban meg a felhőben rendben. A mohos fában is. A rühes kutya már nehezebb ügy (szagok, gennyedző sebek, miegymás), ám egye fene, ezt is értem. De a Macskás Mariban? Pedig ő aztán üszkös arcú. Meg bibircsókos is. És félszemű. Pontosabban: egyetlen szeme van. Igaz, mindig másik egyetlen, mert a Palika gondos ember, hol az egyik, hol a másik alá sóz oda. A Mari meg a szeneslapáttal és a nagy kuktával dolgozik. Ezért van a Palikának szép lapos orra és rojtos filkagylója. Mari állítólag valaha szép lány volt. Harminc éve. Főiskolára járt, Berlinben élt évekig (a keletiben: ah, ott a hársfák alatt!), két nyelven beszélt, tolmácsolt a rendőrségnek. Aztán beleszeretett egy főhadnagyba… Fess, de családos ember volt. A galád (mondja Mari, ha olykor összefutunk az udvaron, majd levág egy százasra).