Utolsókból elsők lesznek?

Csaknem öt évvel ezelőtt az Európai Unió szerint Szlovákia volt az egyetlen olyan ország, amellyel azért nem kezdődtek meg a csatlakozási tárgyalások, mert nem teljesítette az integráció Koppenhágában megfogalmazott politikai feltételeit. Ekkor nevezte Szlovákiát „fekete lyuknak” Közép-Európa térképén Madeleine Albright egykori amerikai külügyminiszter, ami gyakorlatilag a politikai izoláció legrövidebb és legegyszerűbb megfogalmazása volt.
Romano Prodi, az Európa Bizottság elnöke és Günter Verheugen bővítési biztos az egy hete véget ért parlamenti választások eredményét értékelve olyan véleményüknek adtak hangot, hogy a szlovákiai választók az integrációra szavaztak, megerősítették a demokrácia és a reformok iránt elkötelezett pártok pozícióit, így elhárult minden akadály Szlovákia uniós csatlakozása elől. Olyan hír ez Szlovákiának, amelyben 1998 hasonló időszakában szinte senki nem bízott, olyan hír ez, amely ugyan régi igazságot takar – utolsókból lesznek az elsők –, csak éppen a század- és ezredforduló politikai életében az ilyen igazságok ritkán valósulnak meg. Szlovákia a ritkaságok közé soroltatta be magát.
Persze, mindez csak akkor igaz, ha a két időpontot – 1998 és 2002 szeptemberének utolsó napjai – vetjük össze. Mikulás Dzurinda kormánya, amely 1998. október 29-én tette le esküjét, négyéves megbízatási ideje alatt igen nagy erőfeszítéseket tett azért, hogy behozza lemaradását szomszédaival szemben, s a visegrádi csoport tagországainak igen hatékony támogatásával sikerült is gyorsan felzárkóznia, hiszen a csatlakozási tárgyalások előzetesen lezárt fejezeteinek számát tekintve már tavaly utolérte Csehországot és Lengyelországot, mára pedig Magyarországgal azonos helyzetbe került. Nem véletlenül hangzott el a választásokat megelőző hónapokban többször is Brüsszelben, hogy a csatlakozásra váró országok közül Szlovákia a legesélyesebbek közé tartozik, de a polgárok kezében a döntés: amennyiben a választásokon az Európa-orientált pártok győznek, s nem kerülnek a hatalomba azok, akik a politikai izolációt okozták 1994 és 1998 között, minden – integrációs – ajtó megnyílik az ország előtt.
Tennivaló, persze, igen sok van addig, amíg Szlovákia nemcsak politikailag és jogilag, hanem a gyakorlati élet szempontjából is felkészül a tagságra. A szlovák gazdaságban ugyan jelentős változások történtek az utóbbi négy évben, de a strukturális reformokat most kell majd megvalósítani, ami várhatóan komoly terheket ró a polgárokra, pedig őket fogja sújtani a lakbérek, a gáz- és villanyáram-szolgáltatás árliberalizációja is, amire eddig ugyancsak nem került sor.
A szociális és egészségügyi reformokat sem sikerült megvalósítania a Dzurinda-kormánynak az elmúlt négy évben, a következő két év feladata lesz ez is. Ha nem sikerül, összeomolhat az egyébként már liberalizált biztosítási rendszer. Súlyos gondja az országnak a magas, 18-20 százalék között mozgó munkanélküliség is, bár e tekintetben az Európai Bizottág elnéző az országgal szemben, s komoly támogatásokat ígér a helyzet javítására. Folytatnia kell az új kormánynak a közigazgatási reformot is, az önkormányzatok ugyanis sem települési, sem regionális szinten nem rendelkeznek az unió által elvárt mértékben saját forrásokkal, azaz alapvető adóreformra is szükség lesz Szlovákiában.
Mindezt jól tudják Pozsonyban is, talán nem véletlen, hogy az idei választási kampányban a parlamentbe jutásra esélyes pártok egyike sem ígért életszínvonal-emelkedést, csupán a felsorolt legszükségesebb reformok megvalósítását. Tény, azt sem a győztesek, sem a vesztesek nem mondták el, hogy a reformok következtében összébb kell majd húzni a nadrágszíjat, de a felmérések igazolják, ennek tudatában választotta Szlovákia népe az éppen felálló jobbközép kormányt, s mindezzel együtt szavazott az európai és euroatlanti integráció mellett.