Vegyes vágott

Nem voltunk húszezren se
Legalábbis a (Magyar) Köztársaság téri szt-tisztikeresztet kiérdemlő újságirtók szerint. Nem hát. Két hete legalább százhúszezren voltunk a Szabadság (szovjetül „Rabság”) téren és a környező utcákban. Rengeteg ismerőssel találkoztam, ismeretlenek szólítottak meg (olykor családostul), de nemcsak a könyveim miatt ám, hanem hogy írjak továbbra is a Nemzetbe. Teszem tehát a dolgom. Nagyregényt írok. Meg újságot is. Ebbe az is beletartozik, hogy említést tegyek a tiszteletlen tiszteletesről, erről az eszelős papról, aki végig harangoztatott Orbán Viktor beszéde alatt, de még ahhoz is gyáva, hogy a felelősséget a nyilvánosság előtt vállalja. Aztán csodálkozik, hogy mi meg közösséget nem vállalunk vele. Egyedül a kultúrműsor nem tetszett. De a környékemen álldogáló idősebbeknek és fiatalabbaknak se. Ezen változtatni kell. A gagyit hagyjuk meg a szociknak, az az ő természetes közegük.

A szürkék hegedősei
A péntek esti Sajtóklubba renegátok ültek be, egy Debreczeni József nevű köpönyeg- és gyomorforgató kisiparos vezetésével. Az egészben az a legszörnyűbb, hogy a lumpenhajszállal hatalomra jutottak annyira akarják a féktelen végtelent, hogy már ők mondják meg azt is, ki és milyen legyen az ellenzék. Aki ebbe belemegy, az vagy hülye, vagy annál is rosszabb. Szürke háttér előtt szürke emberek elmondják, hogy ahol „csak (!) negyvenkilenc százaléka van az ellenzéknek”, az ne is álmodozzon két közszolgálati tévéről. Meg hogy „az ellenzéknek meg kell nyugodni, és mérsékeltebb politikát kell folytatni”. Fölmondják a leckét. „Jobbközép” című műsoruk egybecseng a „nemzeti közép” nevű ordas hazugsággal. Nevüket megjegyezzük.

Szaddámra rájár a rúd
Szegény Szadi (egykori villámpostai levelezőpartnerem) nehéz napokat él át. Nem elég, hogy a világ legerősebb hadserege be akarja fejezni a félmunkát, amit elkövetett. Nem elég, hogy csak négyszázezer hadra fogható embere kétezer-hétszáz rozoga tankja, tizennyolc Scud rakétája meg biológiai és vegyi fegyverei vannak, hanem egykori szeretője is kipakolt. Parisouala Lampsos, egy szőkére (!) festett hajú nőci, aki harminc évig Szadi (egyik) titkos szeretője volt, pont szeptember 11-én mondta el az ABC tudósítójának, hogy Szadi kezdetben kedves volt hozzá, elhalmozta mindennel, szobája volt a palotában, de aztán egyre inkább csak félt tőle. Mint mindenki. Megtudhattuk tőle, hogy Szadi festeti a haját, ránctalanító arcpakolást használ, két kézzel tömi magába a Viagrát. Kedvenc filmje a Keresztapa, kedvenc száma az Idegenek az éjszakában, Frank Sinatrával. De leginkább akkor boldog, ha texasi kalapban, szivarozva, whiskyt szürcsölgetve nézheti végig az ellenségei halálra kínzatásáról készült videókat. A videó- és filmszenvedély már sok embert vitt a sírba (Hitler, Sztalin). Ráadásul Szadi még beképzelt is:
Ki az az Amerika? Kik ők egyáltalán? Mit képzelnek, kik ők?! Én vagyok Szaddám!
Úgy látszik, Szadi nem tanulta meg az előző leckét. Ezért buktatják ismétlésre. Einstein egy megjegyzésére azért hadd hívjam föl a figyelmet:
Nem lehet egyszerre megelőzni a háborút, és készülni rá.

Irak Irak
Az „Iraq Iraq” honlapon mindazonáltal (borzalmas angolsággal) a következő (bevezető) szöveg olvasható:
Kettőt kattint a nemzeti zászlóra, és már hallhatja is a himnuszt.
Ez a levél minden irakinak van címezve, bárhol éljenek is a világban.
IRAK, te a lelkemben és a szívemben élsz. Benne élsz az én?-ban és szomorúságomban, gyarapodsz a barátaimban, honfitársaimban, emlékeimben.
A hold most mászik föl lassan a dombok mögül az égre.
Szeretlek barátom. Te vagy a legjobb, aki nekem jutott.
Oly nagyon szeretnék visszamenni hozzád. Kérlek, bocsásd meg, hogy szomorúságban hagytalak. Nem én tettem, az élet. De azért megígérem neked, hogy sosem felejtelek a szívemben.
Mindig kíváncsiskodni (itt feltehetőleg „imádkozni”-t akart írni a szerző) fogok érted szívemben.
Szeretlek, és meg is fogok halni érted. Te vagy minden, amit kívánhatok.

Iraki humor
Az iraki (nem túl bőbeszédű) beszélgetőprogramokban gyakran tűnik fel egy „firas” fedőnevű fószer. Két dolog biztos vele kapcsolatban: 1. Jártas az angol nyelvű internet világában. 2. Utálja a nőket. Tőle való a következő vicc is:
okos férfi + okos nő = szerelem
okos férfi + buta nő = futó kaland
buta férfi + okos nő = házasság
buta férfi + buta nő = terhesség

Szerény tehetség
„De jó, hogy beteg lettél / meggyógyít a Nagy Testvér”, énekelte volt egy újhullámos magyar rockbanda a nyolcvanas években. És mára itt is a Big Brother, minden önmutogató perverz és minden kukkoló önkielégítő kedvenc tévéműsora a világon. Az egyik üzlet(akarom mondani, műsor-)vezető csatornatöltelék nyilatkozik a Magyar Narancs nevet bitorló sajtipari terméknek:
Álljunk meg! Én eleve azt gondolom, hogy baromi egészséges dolog, hogy belőlem sztár lesz: hátha lesz ennek valami jelentőségteljes hatása a rendszerre. Nem osztom azt a nagyon magyar nézetet, hogy a sztárok csak hülyék lehetnek. Így nem is kell az érzés elől bujkálnom: nekem a sztárság alkatilag megy.
Csak azt nem tudod, öcsém, hány hét a világ. De meg fogod tudni. Hamarabb, mint gondolod.

Új gép
A fiam fölújította a számítógépemet. Természetesen maga állította és szerelte össze. CPU 1800 MHz, Pentium 4 processzor, RAM 256 MB, winchester 60 GB etc. Gyors gép, és csöndben növekvő életművem sokszorosa elfér rajta. Nem dicsekszem vele, mert észrevettem, hogy bizonyos körökben illik lenézni a számítógépet, amit gyakran összekevernek a világhálóval.
Az egyik cimborám, Tono egy számítógépes boltban zsákmányoltatta ki magát egy ideig. Egyszer odajött hozzá egy arc, és annyit mondott:
Nincs otthon komputerem. Kapható az internet könyv formájában? Meg szeretném venni.
Mindenestre olyan számítógép-tulajdonost is ismerek, akin a következő korszakok (kórállapot) változásait tudtam megfigyelni:
1. ciklus: A számítógépemnek 256 MB RAM-je van.
2. ciklus: Az én számítógépemnek 256 MB RAM-je van.
3. ciklus: Nekem 256 MB RAM-em van.
Jó lesz vigyázni. Mert ma Magyarországon a technológiát két típus uralja: az egyik érti az elméletet, de nem tudja kezelni a gépet. A másik nem ért hozzá, de mindent megold vele. Képzeljünk el egy iskolát, amelyben a gyerekek tudnak írni-olvasni, de a tanárok nem. Ez az informatikai kor metaforája.

A dohányzás ártalmasságáról
Lejöttem a bivalyerős Marlboróról, amit különben is a Winston itthoni eltűnése után kezdtem csak szívni. Mert az volt ráírva, hogy a dohányosok általában fiatalabban halnak meg. Kiknél? A házasoknál? A trafikosoknál? A nagyvárosi benzingőzben élőknél? Az éhezőknél? A balkezeseknél? A sörösüveget a fogukkal kinyitóknál? A borosüveget nem dugóhúzóval, hanem késsel felbontóknál? A vécébe való hányás után a fejüket álmukban a csészébe verőknél?
Áttértem a Gauloises Blondesra. Valaha ez volt nekem az erős cigi, de ma lágynak tűnik a piros Marlboro után. Erre meg az van írva:
A dohányzás veszélyezteti embertársai egészségét is.
Puff neki.

Ton
Sohasem dohányzott szegény, mégis el kellett mennie. Holland volt, szabad szívű, megértő, befogadó. A világ legnagyobb kisvárosában, Haarlemben élt, és masszőr volt. Nagyon gazdag emberek masszőre. Szerette a kutyákat, a macskákat, hajlott az okkultizmusra. Nagy néha elszívott egy csipet haskát főzés közben, a konyhában. Nyersen kapta be a kis halakat egy kikötőben. Megismertette velem Hollandia legeldugottabb, legszebb falvait. Amszterdamért valahogy nem rajongott. Budapest is túl nagy volt neki, de azért többször is volt vendégségben nálunk a feleségével, Jokéval, aki pont olyan pirospozsgás, fríz babákat készített, mint saját maga. Egyszer föltettem neki a „Carmina Buraná”-t. Kezébe adtam a szöveget is, amelynek ónémet részét is értette.
Ezt te szereted? – kérdezte, miután meghallgatta a lemezt.
Imádom, mondtam.
Amint hazaért, küldött egy videokazettát, ahol az Amszterdami Concertgebau játszotta Orff remekművét. Most nézném: csúnyán bele van törölve.

Önkormányos I.
Azt akarom, hogy minden amerikai kiállhasson a jogai mellett, még akkor is, ha ehhez ülősztrájkban kell részt vennie. Ezt a képzavart maga Kennedy elnök szabadította a világra. Csak nehogy a mi valóságunkká váljon ez a mondat.
Ha az engedelmesség a tömeg ösztöne, a lázadás a tömeg esze. Ezt meg a kis nagy Napóleon mondta.
Én senkire se szavazok. Csak mindig valaki ellen. Ezt W. C. Fields.
Az igazi uralkodó osztály létét (esetünkben a komancsokét) nem lehet megkérdőjelezni. Darab időre, mintha nem lennének, láthatatlanokká váltak. Aztán úgy mutatták fel magukat, mint régi jó embereket, akiket rosszak követtek. Közben ők lettek saját maguk utódai.
Egy biztos: vagy ti mentek, vagy mi (akár az utcára is), de mi maradunk.
Ennyit üzenhetek egyelőre.