Vizsgabeszélgetések lányoknak

Johann Nepomuk Saidwart nevét hiába keresnénk a lexikonokban, kézikönyvekben, még az oktatástörténeti munkákban sem igen hivatkoznak rá. A XIX. század elején bizonyára sok jómódú budai leány és fiatalasszony ismerte személyesen Saidwart tanár urat, hiszen éveken keresztül pedagógus – öffentlichen Lehrer – volt a nemzeti főtanoda melletti leányiskolában. Az intézmény a Várban működött, 1789-ben nyitotta meg kapuit. Hivatalosan csak 1831-től lett nemzeti tanoda, valójában azonban már az 1810-es évektől a „Nazional-Mädchenschulénak” nevezték.

Két osztályban tanulhattak a növendékek a budavári leányiskolában, az oktatás nyelve a német volt, az iskola egyébként a jobbak közé tartozott. Szilasy János A’ nevelés’ tudománya című, 1827-ben, Budán megjelent munkájának második kötetében említi a Ratio Educationisra hivatkozva, hogy a kisebb nemzeti oskolákban szükséges a kezdő és öregebb diákok elválasztása, ha másként nem lehetséges, legalább eltérő időbeosztással. Nagyon fontos továbbá az erkölcsi veszedelem eltávoztatására, hogy a „leánygyermekek elválasztva üljenek a’ férjfi gyermekektől, és szüntelen kell vigyázni, nehogy valamelly alattomos szövetkezés, vagy veszedelmes társaság támadjon a’ két nembeli nevendékek között”. Ez persze a „minimálprogram” volt, a leghelyesebbnek azt tartották, ha az oktatás nem koedukált. A Nazional-Mädchenschule teljesen elkülönítve működött a nemzeti főtanoda mellett.
Ez a korszak, a XIX. század eleje a felvilágosodás eszméinek hatására kiemelten foglalkozott a nőnevelés fontosságának kérdésével, a nők társadalmi szerepével. Brunszvik Teréz és Karacs Ferencné a nők közművelődési emancipációjáért küzdöttek, míg Fáy András a nőnevelés fontosságát abban látta, hogy a leendő családanyák és gazdasszonyok minél jobb képzése révén mozdíttassék elő a közjó. A hazafias szempontok az ő koncepciójából sem hiányoztak – 1841-ben külön kötetben fejtette ki elgondolásait „Nőnevelés és nőnevelő intézetek hazánkban, különös tekintettel nemesek, főbb polgárok és tisztes karnak leánykáira” címmel; ám leginkább a negyvennyolcas egyetemi ifjúság egyik vezetője, Oroszhegyi Józsa volt az, aki a patriotizmust nőnevelési koncepciójának középpontjába állította. Oroszhegyi Józsa, aki Röszlerné Böhm Ágnes pesti leánynevelő intézetében maga is tanított, majd a nőneveldék számára magyar nyelvtankönyvet is írt, úgy vélte, hogy a nők fő erénye a hazaszeretet, a háziasság, a nőiesség és a szellemi értékek megbecsülése.
Nőnevelésről alkotott nézetei számtalan romantikus vonást mutatnak, akárcsak kortársaié. Elég összehasonlítanunk Johann Nepomuk Saidwart nyomtatásban is megjelent párbeszédeinek témáival Oroszhegyi Józsa véleményét. A budavári leányiskola elfelejtett tanára, Saidwart, 1819-től 1837-ig tizenkétszer adta ki nyomtatásban tanítványai vizsgabeszélgetéseit, amelyet többnyire a második osztályba járó kisasszonyok folytattak egymással. Általában évente kétszer, tavasszal és ősszel is megjelent vékony füzetben a nevelés eredményességéről tudósító kollokvium szövege. 1819-ben a főbb témák, amelyekről a huszonöt diáklány véleményt cserélt, a női szívjóság különféle megnyilatkozási formái voltak, úgymint a türelem, a szelídség, az engedékenység, az önuralom. Egy korszak nőideáljának legfőbb vonásai. A párbeszédet folytató kisasszonyok közül húsz volt német, és csupán öten – Nagy Mária, Spécz Anna, Újváry Anna, Walovich Erzsébet és Werszay Jozefa – magyarok.
Egy másik alkalommal, 1820. április 17-én mindkét osztály együtt vizsgázott arról a kérdésről, hogy hogyan kell a gyermeket imádkozni tanítani, majd szeptemberben a második osztály arról a tudásáról adott számot, hogy mit gondol a háztartás tisztaságáról és a rendszeretetről. 1824-ben arról a hálás érzésről disputáltak a növendékek, amelyet szüleik, iskolai tanáraik és hitoktatóik, valamint az iskola igazgatója iránt éreztek. 1832-ben a szorgalomról és a serénységről, 1837-ben a gyermeki engedelmességről beszélgettek.
Ezek a témák kevés gyakorlati ismeretet tartalmaztak, de a korszak neveléstudománnyal foglalkozó szerzői ezt így látták helyesnek. Szilasy János például úgy vélte, hogy „az ember’ végczélját tekintve semmi különbséget sem találhatni a’ férjfi ’s aszszonyi nem között. Ennek következésében a leány nevendéknek egyaránt a’ férjfiúval úgy kell neveltetnie, hogy az egyik nembeli szinte mint a másik jámbor életet élvén a’ jelen ’s jövendő életben boldog legyen”.
Akkoriban még a nevelés fő célja a boldog élet volt, de a kor nevelési szakértői nagyobbrészt egyetértettek abban, hogy fölösleges a leányokat olyan tudományokkal terhelni, mint a fiúkat. „Azon tulajdonok, mellyek az aszszonyi nemet ékesítik, ’s igaz tiszteletre méltóvá teszik, sokkal könnyebben szereztetnek a’ házi nevelés által, kivált az értelmes ’s gondos édes anya mellett”, mint az iskolákban, vélte Szilasy.
Johann Nepomuk Saidwart vizsgabeszélgetéseinek témáiból világosan kitetszik, hogy a német pedagógus mindenben megfelelt a hatályos tanügyi követelményeknek, amely a közrendű leányok számára a hittudomány alapjainak ismeretét, az írás-olvasás, számvetés kezdeti részeit tartotta szükségesnek a házimunka elsajátítása mellett, míg a polgárleányok számára ehhez képest még a helyesírást és az anyanyelvi irodalom ismeretét is megkövetelte. Csak a „felsőbb rendű szülőktől” származó leányoknak kellett földrajzi és történelmi ismeretekkel fárasztaniuk magukat, s magyaron kívül a német és francia könyveket forgatniuk. Általánosan elterjedt nézet szerint azonban a leányoknak nem „a’ finom módon gondolkodó okosságra” van szükségük, hanem „az aszszonyi személyt különösen díszesítő erkölcsi tulajdonokra”. És hogy mi e cél elérésére a legjobb út? E tekintetben igazán modern nézeteket vallott a XIX. század pedagógiairodalma. Szilasy megfogalmazása szerint „a’ rideg szabások keveset használnak, a’ leánygyermeket igazán szerető édes anyai vagy ehez hasonló szív, ’s ugyanazok’ igaz javának előmozdításán gondolkodó ész itt legjobb vezér”. Vagyis a merev előírások helyett a szeretetet és megértést tanácsolta a boldog életre való nevelésben. Saidwart leánykái az ezernyolcszázas évek elején biztosan nem építettek karriert, mai értelemben nem nevezhetők sikeresnek. A férfitársadalomhoz képest igen korlátozott ismereteik voltak a világról, és számtalan módon különböztették meg őket hátrányosan. Mégis érdemes rácsodálkozni arra korra, amelynek egyik fontos pedagógiai célkitűzése az volt, hogy a növendék „a’ jelen ’s jövendő életben boldog legyen”. Nem sikeres. Boldog.