Wiener Elza, a kisemmizett nő

Nem volt szerencséje első párválasztásával Wiener Elzának, talán azért, mert elhitt mindent, amit kissé régimódi szüleitől hallott arról, hogy „a szerelem majd később megjön”, és hogy „ez az asszonyok sorsa”. A szerelem nem jött meg, azt pedig képtelen volt elfogadni, hogy az asszonyi lét velejárójaként rendre megverik. Egy-egy pofont még elviselt volna („az ital nagyhatalom” – nyugtatgatta magát), ám a balettiskolában, a táncórákon, a pöttyös (Szöszi) és a csíkos (Aranyeső) lányregényeken csak módjával edzett lelke képtelen volt elviselni a verés ritmustalanságát. Soha nem tudhatta, mikor miért esik neki a férje, így aztán el se határozhatta, hogy letöri magában az önállóság vágyát, s mindenben alkalmazkodik a párjához, ahogy arra jó szülei ezer és egyszer intették.
Aztán mégiscsak elege lett az egészből, a saját lábára állt. Történt, hogy miközben mindkét kezével az arcát védte, és igyekezett nem meghallani a férjéből zúduló szitokáradatot, döbbenten vette észre, hogy a férje lehelete üde, nyoma sincs benne az alkohol jellegzetesen áporodott szagának.
– Te nem is ittál? – kérdezte olyan látványosan elcsodálkozva, hogy a másik menten abbahagyta az ütlegelést.
– Nem. Egyenesen a munkából jövök.
– Akkor miért versz, ha nem vagy részeg?
– Rendnek muszáj lenni… – motyogta a másik, maga is megdöbbenve azon, hogy józanul ragadta el az idulat.
Wiener Elza ekkor kihúzta magát, megragadta a férje kezét, és az arcába üvöltötte:
– Józanul versz?! Mit képzelsz, ki vagy te?! Vedd tudomásul, hogy köztünk mindennek vége, fel is út, le is út, fogd a cókmókodat, és takarodj! Majd az ügyvéd megmondja, mikor láthatod a gyerekeket.
Lett is eredménye az asszony határozottságának, a férfi egy órán belül elhagyta a közös otthont, megállapodva előtte abban, hogy kap egy napot, amikor senki sincs otthon, így nyugodtan összepakolhatja a cuccait.
Minden úgy történt, ahogy megbeszélték, a férfi önmérsékletet tanúsított, s csak azt vitte magával albérletébe, amit egykoron ő hozott a közös háztartásba. Wiener Elza örömmel nyugtázta férje korrektségét, alig néhány másodpercig akadt csak fönn azon, hogy ugyan mi szüksége lehet az embernek egy fél doboz vimre (a súrolás vágya eszébe sem jutott).
A válóper annak rendje és módja szerint lezajlott, különlegességet csak az adott neki, hogy a bontás hozta őt össze új jövendőbelijével. Álltak a tárgyalóteremben, bíró, alperes, felperes, csak éppen a közös megegyezést igazoló tanú nem akart megérkezni. Addig-addig, míg a bíró megkérte az asszonyt, menjen már ki a folyosóra, s szerezzen egy tanút. Wiener Elza kilépett az ajtón, s egyből meglátta azt a férfit, aki valamikor a szomszédjukban lakott, s már kisgyerekként is roppant ellenszenves volt neki. Jellemző, hogy hiába a szomszédság, még visszaköszönni sem volt hajlandó neki, nemhogy együtt játszani vele. A férfi most sem tagadta meg önmagát, a nyakkendője félrecsúszott, a nadrágja hossza azt sugallta, hogy lavórban vették róla a méretet, izzadt volt, csapzott és hajszolt.
– Már megbocsáss, Gyula, de lenne egy kérésem – toporgott idegesen a tanácstalan nő, mire a másik köpni-nyelni sem tudott zavarában, nem tudta mire vélni, hogy megszólította őt a Wiener lány, akinek kérését persze azonnal kész volt teljesíteni. Mi több, a jegyzőkönyv jóvoltából azonnal örökre beírta magát Elza életébe: „Belép Bödör Gyula (1948. szeptember 1., Budapest, anyja neve: Kiss Veronika), és előadja, hogy régóta ismeri a feleket…”
A válást kimondták, Bödör Gyula pedig meghívta egy kávéra az immáron független asszonyt. Szó szót, randevú randevút követett, s Wiener Elza csakhamar újra az oltár előtt találta magát.
Békében, boldogságban éltek, az asszony szempontjából mindenképpen, hiszen fordult a kocka, ezúttal ő emelt gyakran kezet a másikra. Megviselt idegrendszerének tudta be indulatos voltát, amiben lehetett némi igazság, mert nem csupán a párjára volt folyamatosan dühös, hanem az egész világra. Jellemző, hogy amikor volt férje nem jött el a gyerekekért (láthatás), pedig megígérte, a fiainak órákon át gyalázta őt, persze jólneveltsége határain belül, hiszen minden fordulatot úgy kezdett, hogy „tudjátok, nem szoktam szidni az apátokat, azt a mocskos görényt…” Olyannyira lendületbe jött, hogy a nagy gesztikulálásban levert a polcról egy üveg tintát, a kék lé pedig méltóságteljesen elterpeszkedett a parkettán.
Az asszony azonnal kisietett a konyhába.
– Volt itt valamikor egy doboz vim… – morogta maga elé a mosogató alatt kotorászva, majd hirtelen beugrott neki, hogy az bizony régen volt, egykori férje vitte magával.
Most ragadta csak el végképp az indulat.
– Férfiak! Csak kisemmizni tudják az embert! – kiáltotta bele a világba, s még aznap beadta a válópert.
Azóta is boldogan él, hacsak férjhez nem ment.