Többnyire csak az általánosságok szintjén említik meg az 1956-os megemlékezések során és a szakirodalomban a forradalom új fegyveres erejét, az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc mintájára szerveződött nemzetőrséget. Néhány kivételt leszámítva alig esik szó ennek a forradalom történetében – különös létrejötte ellenére – oly fontos szerepet játszó szervezet megalakulásának előzményeiről, szervezésének körülményeiről, a forradalom vívmányainak megvédése érdekében folytatott tevékenységéről.
A szovjet politikai vezetés támogatását bíró hatalom képviselői a kormányerők alkalmazásával párhuzamosan – részben szovjet instrukciók alapján – már a forradalom kezdetén többé-kevésbé határozott lépéseket tettek a rendszer, valójában a párt védelmi szervezetei megalakításának érdekében. A párt civil önvédelmi erőinek megszervezésére a központi vezető szervek különböző csatornákon a területi és munkahelyi pártszervezeteknek is utasítást adtak. A Politikai Bizottság javaslatára október 23-ról 24-re virradóra felállított Katonai Bizottság egyik, ha nem a legfontosabb feladata a munkásság, valójában a pártfunkcionáriusok és a „legmegbízhatóbb párttagok” felfegyverzése lett. Az így megalakított fegyveres őrségek többsége azonban nem váltotta be a hatalom hozzá fűzött reményeit. A részükre nagy nehézségek árán kiszállított fegyvert és lőszert többnyire nem vették át, vagy pedig egy részüket továbbadták a felkelőknek: e fegyveres őrségek meghatározó része a felhívások ellenére sem folytatott aktív harci tevékenységet a felkelők ellen.
Az október 24–26. között többségükben a helyi pártszervezetek kezdeményezésére megalakított párt-, üzem-, gyár-, tsz-, falu- stb. őrségek összetétele fokozatosan átalakult. Merev határvonal nem húzható a felkelő-, szabadságharcos csoportok és a közrend, a vagyon és személyi biztonság védelmére alakult önkéntes erők között. Az alapvető politikai törekvések azonosságán túl mindvégig biztosított volt a szabad átjárás a tevékenységükben eltérő fegyveres szervezetek között.
Október 27–30. között a civil fegyveres erőkkel kapcsolatos elképzeléseknek és törekvéseknek három jól elhatárolható vonulata különböztethető meg. E törekvések közül kettő – rendőrségi segéderőként nemzetőrség szervezése, illetve a területi pártszervezetek civil fegyveres erejének, a „munkásosztagoknak” a felállítása – a hatalom védelmére kész magyar fegyveres bázis létrehozását célozta. A hatalom fő törekvése a fenti kettővel párhuzamosan a felkelő-, szabadságharcos csoportok megsemmisítése, lefegyverezése, végső soron a változások – ezen belül a hatalom ígéretei teljesítésének – kikényszerítésére képes erő felszámolása és ezzel párhuzamosan a szovjet és magyar pártvezetés mozgásterének növelése volt.
A munkások, pártfunkcionáriusok, volt partizánok minél nagyobb részének mozgósítása, felfegyverzése mellett, illetve e célkitűzésekhez részben illeszkedve a politikai vezetés egyik fő törekvése a BM budapesti főosztályának bázisán rendőri „segéderők” szervezése lett. Október 28-án a rádióban a késő esti órákban, 23 óra 25 perckor hangzott el a Budapesti Rendőr-főkapitányságnak a nemzetőrség szervezésére vonatkozó felhívása, amelynek értelmében a szolgálat ellátására október 29-én hat órától lehetett jelentkezni a kerületi rendőrkapitányságok vezetőinél, a nemzetőrség parancsnokainál.
Ilyen előzmények után Kopácsi Sándor rendőr ezredes a Budapesti Nemzetőrség parancsnokaként október 29-én – a belügy- és honvédelmi miniszterrel történt egyeztetést követően – kiadott „Utasításában” azonnali hatállyal elrendelte a Budapesti Nemzetőrség felállítását „a megbomlott közrend helyreállítása és az általános közbiztonsági feladatokon belül elsősorban a fegyveres fosztogatók és egyéb bűncselekményeket elkövető bandák és csoportok, egyes személyek felszámolása” céljából.
A Budapest huszonkét kerületének közrendvédelme részeként felállított nemzetőralegységek parancsnoka a kerületi kapitányság vezetője, az őrsre kihelyezett nemzetőralegységek vezetője az őrsparancsnok lett. A nemzetőrparancsnokok helyetteseit lehetőleg abból a szervezetből vagy kategóriából kellett kijelölni, amely szervezet vagy kategória a beosztottak zömét adta.
Az „Utasítás” maradéktalan végrehajtása esetén a Budapesti Rendőr-főkapitányság alárendeltségében, a rendőrség vezetőinek irányításával és ellenőrzésével egy kb. 10 ezer nemzetőrből álló szervezet jött volna létre. A tervezett alegységek létszámadataiból első pillantásra kitűnik, hogy 500 fős nemzetőralegységet kívántak felállítani azon kerületek többségében – ezek közé tartozott a VIII., IX. és XI. kerület –, amelyekben a szabadságharcos csoportok a legjelentősebb sikereket érték el. Az erők koncentrálására való törekvés igaz lehet a Széna téri felkelőcsoport esetében is, hiszen az I., II. és XII. kerületben felállítandó nemzetőralegységek együttes létszáma az „Utasítás” szerint 900 fő lett volna. Tény, hogy az első „rendőrségi nemzetőralegységek” megalakultak, de ez korántsem jelenti azt, hogy ezeket a szervezeteket bármilyen formában felhasználhatták volna az egyre radikálisabb változásokat követelők ellenében.
A forradalom első napjaiban dezorganizálódott rendőrség – a szovjet és a magyar politikai vezetés értékelése szerint – nem képezte, nem képezhette a hatalom biztos bázisát. Mivel a „rendőrségi segéderők” összetétele – elsősorban a politikailag és érzelmileg labilisabb egyetemi diákság túlsúlya miatt – nem elégítette ki a hatalom igényeit, a párt vezetése október 28-án és a következő napokban újabb erőfeszítéseket tett a párt törekvéseinek biztosabb bázisát képező fegyveres erő megteremtése érdekében.
A politikai döntés végrehajtása érdekében október 28-án egy katonai törzs települt a Budapesti Pártbizottság Köztársaság téren lévő épületébe, hogy Mező Imre és Földes László segítségével és közreműködésével mint bizottság szervezze meg, szerelje fel a „budapesti munkásosztagokat”, illetve kerületenként alakítsa meg a munkásosztagok vezetését és kiképzését szolgáló szerveket. Az így felállított alegységek – munkásosztagok – feladata a miniszteri utasítás szerint a „munkáshatalom” megvédése, a rend fenntartása és az üzemek védelme lett volna.
Néhány kerület kivételével már 29-én sikerült elkezdeni a szervezőmunkát, amelynek eredményeként ezen a napon több kerületben 100–300 fős osztagokat alakítottak. Részükre megkezdték a fegyver és a felszerelés kiszállítását, és intézkedéseket adtak ki az élelmezés biztosítása érdekében is. Másnap, október 30-án, a pártház ellen végrehajtott támadást követően megszakadt a „munkásosztagok” szervezése. Csak feltételezhető, hogy a már megalakult „munkásosztagok” egy része később integrálódott a nemzetőrség szervezetébe. Az integráció megvalósulásának egyik jele, hogy Budapesten és vidéken több helyen a nemzetőralegységeket a területi – a fővárosi és kerületi, vidéken megyei és járási – kiegészítő parancsnokságok szervezték meg. A szovjet támadás elhárítására történő felkészülés időszakában a kiegészítő parancsnokságok egy része – a helyi forradalmi szervek kérésére vagy utasítására – a tartalékos állomány részére részleges mozgósítást rendelt el.
Mint a fentiekből is látható, a kormány vezetői – az október 28-án meghirdetett programnak megfelelően – a diákság és a munkásság felfegyverzésével, a rendőri segéderők és a munkásosztagok szervezésével párhuzamosan a felkelőcsoportok felszámolására, lefegyverzésére, majd, amikor ez nem sikerült, a rendőrség és/vagy a honvédség szervezetébe történő integrálásukra tettek sikertelen kísérletet. A politikai vezetés ekkor még a közvélemény nyomására sem volt hajlandó tudomásul venni, hogy a felkelőcsoportok a nemzetőrség meghatározó erejévé válnak.
A módszerek nem lényegtelen módosulásai ellenére a magyar politikai vezetés legfontosabb célja a „fordulatot” követően is a kommunista párt hatalmi pozícióinak átmentése volt. Így a kormánynyilatkozat szerint a szabadságharcos csoportok tagjainak nincs más lehetőségük, mint:
1. bízni a politikai vezetés újabb – a fegyverek erejével és a tömegek határozott megmozdulásaival kikényszerített – ígéreteinek komolyságában és beszolgáltatni a fegyvereket;
2. átadni a terepet a fegyveres harcban meghátrálásra kényszerített rendőrség és honvédség közreműködésével válogatott személyekből álló – az egyik pillanatról a másikra megvilágosodott új-régi politikai vezetés számára éppen ezért szalonképesebb és főleg kezelhetőbb – „nemzetőrségnek” és „munkásosztagoknak”.
Az előzményeket figyelembe véve érthető, ha a felkelők nem voltak hajlandók ennek a hatalom számára kedvező gesztusnak a megtételére, a harc elfogadható és főleg számon kérhető garanciák nélküli beszüntetésére, a fegyverek önkéntes átadására.
Akik alaposan áttanulmányozták a kormánynyilatkozat szövegét – és G. Vészi Jánoson, a diákság és az értelmiség forradalmi szervezetei és nem utolsósorban a felkelőcsoportok vezetőin kívül voltak ilyenek szép számmal –, megérezhették: a vezetést október 28-át követően – ha más módszerekkel is, de – kényszeríteni kell a követelések teljesítésére, ami – a felkelők vezetőinek egyre határozottabb véleménye szerint is – csak a szabadságharcos csoportok erejének egyesítése és növelése útján volt lehetséges.
A nemzetőrség fogalma, megszervezésének tartalma, a lehetséges résztvevők köre – mint az az eddigiekből is látható – a hatalom eredeti szándékai ellenére folyamatosan változott.
A felkelőcsoportok vezetőinek és a nemzetőrség szervezésébe bekapcsolódó Király Bélának, a nemzetőrség későbbi főparancsnokának az új karhatalom összetételével és lehetséges feladataival kapcsolatos felfogásához legközelebb G. Vészi Jánosnak a Függetlenség! Szabadság! című cikkében leírt alábbi elgondolása állt: „A győzelem csak akkor lesz teljes, amikor az utolsó szovjet egység is elhagyta Magyarország határait… A ti (értsd: a felkelőcsoportok – H. M.) fegyveres erőitek kell hogy képezzék az új rend karhatalmi magját. Fegyvereiteket megtartva, semmit fel nem adva, zárt egységben csatlakozzatok a nemzetőrség alakulataihoz!”
Október 30-án a Budapesti Rendőr-főkapitányság épületében a rendőrség, a honvédség és a felkelőcsoportok egy részének képviselői jelenlétében értekezletet tartottak, amelyen a legsürgetőbb feladatként – az eddigiektől eltérő tartalommal – fogalmazódott meg a forradalom fegyveres ereje, a nemzetőrség további szervezésének, illetve a szabadságharcos csoportok, a rendőrség és a honvédség karhatalmi, védelmi jellegű tevékenységének koordinálására hivatott új, központi vezető szerv, a Forradalmi Karhatalmi Bizottság megalakításának igénye.
A leglényegesebb változás az, hogy a nemzetőrség fő erejévé – az október 30. előtti elképzelésekkel és intézkedésekkel szöges ellentétben – a szabadságharcos csoportok váltak. Létszámukat és szervezettségüket tekintve a nemzetőrség nem kevésbé fontos részét képezték a hatalom elleni harcokban részt nem vevő, de az október 28-i kormányprogram végrehajtásáért, a közrend megteremtéséért, a forradalom vívmányainak megvédéséért, a munka beindításáért tenni akaró diákokból, értelmiségiekből és fizikai dolgozókból álló – az egyetemeken, munkahelyeken, a megyékben, városokban, járásokban és falvakban szervezett – nemzetőralegységek is.
A fentieket figyelembe véve nem kerülhető meg annak kimondása sem, hogy a nemzetőrség önállósága korlátozott volt, mert a rendőrség és a honvédség képviselőiből is álló Forradalmi Karhatalmi Bizottság döntött a nemzetőrséggel kapcsolatos minden fontos kérdésben. Ezzel szemben a Forradalmi Karhatalmi Bizottságnak nem voltak döntési jogosítványai a hadseregben és a rendőrségnél.
Látszólagos bonyolultsága ellenére a helyzetet egyszerűsíti az a tény, hogy a vezetés és irányítás majd minden fontos szintjén megtalálható Király Béla személye, aki a Forradalmi Karhatalmi Bizottság vezetőjeként, majd a nemzetőrségnek a közgyűlés határozatával megválasztott főparancsnokaként, Budapest katonai parancsnokaként, a Forradalmi Honvédelmi Bizottmány elnökeként vett részt a forradalom vívmányai védelmére szerveződő karhatalom irányításában, a fenti fegyveres szervezetek tevékenységének összehangolásában.
Király Béla vezérőrnagy Budapest katonai parancsnokaként a főváros területén lévő minden rendőri és honvédségi erő felett rendelkezett, ezekkel párhuzamosan a nemzetőrség főparancsnokaként a „civil” fegyveres erők egyszemélyi vezetője is volt. Bonyolítja a helyzetet, hogy Király Béla Budapest katonai parancsnokaként a honvédelmi miniszter és a belügyminiszter alárendeltségébe tartozott, de mivel a Forradalmi Karhatalmi Bizottság alárendeltségét Nagy Imre a megbízó okiratban nem szabályozta, ezt a testületet és minden alárendelt szervezetét – a legfőbb vezetővel, Király Bélával együtt – közvetlen irányítása alá vonta a kormányfő: Király Béla több alkalommal közvetlenül Nagy Imrétől kapott feladatokat, amelyek végrehajtásáról közvetlenül a miniszterelnöknek jelentett.
A nemzetőrség szervezésének folyamatát november 4-én megszakította a szovjet támadás. Vidéken a nemzetőralegységek nagyobb része feloszlott aznap vagy a következő napokban. Elsősorban a fővárosban voltak olyan nemzetőr-alakulatok, amelyek önállóan vagy a tevékenységi körzetükben lévő honvédségi erőkkel, rendőrökkel együttműködve hosszabb-rövidebb ideig sikeresen vették fel a harcot a szovjet csapatokkal.
Magyar Péter
Magyar Péternek brüsszeli végrehajtókra van szüksége
