„Bal jós„ árnyak

– Lenin?
– Igen.
– Sztálin?
– Úgy van.
– De miért?
– Jópofák, nem?
– Nem.
A végtelenül egyszerűnek tűnő, ám jelentős történelmi távlatokat felölelő társalgást a Budapesti Nemzetközi Vásáron sikerült végrehajtanom; a díszgyertyaárus hölgy végül fölszólított, hogy mivel szemmel láthatólag komolytalanok a vásárlói szándékaim, ne tapogassam a Szovjetunió egykori vezetőinek fagyúba öntött képmásait. Nehéz szívvel tettem eleget a kérésnek, mert Kádár-mécsest kerestem, gondoltam, jól jöhet még, ha talán elvetődöm egy Bródy-koncertre: öngyújtó helyett ezt lengethetném a Ha én zászló… kezdetű, minden időben forradalmi slágerre.
De, mert Kádár János még nem érett meg rá, hogy elfoglalja az őt megillető helyet a honi háztartások fénytechnikai panoptikumában, Sztálinra és Leninre pedig csak gyomorból gerjedek, üres kézzel indultam hazafelé. Bródy-slágerek helyett pedig a Btk. vonatkozó paragrafusát mormoltam, amely szerint aki horogkeresztet, SS-jelvényt, nyilaskeresztet, sarló-kalapácsot, ötágú vörös csillagot vagy ezeket ábrázoló jelképet terjeszt, nagy nyilvánosság előtt használ, közszemlére tesz – ha súlyosabb bűncselekmény nem valósul meg –, vétséget követ el, és pénzbüntetéssel büntetendő. Kérdés, hogy Joszif fizimiskája törvénykönyvileg ide tartozik-e. Morálisan mindenképpen. És persze kérdés az is, hogy mit szólnának a mélyen tisztelt Tamás Gáspár Miklósok, Eörsi Istvánok, Vásárhelyi Máriák, ha Adolf Hitler- vagy Goebbels-mécsesekkel nyitnék standot a Budapesti Nemzetközi Vásáron. Mert olyan jópofák, nem?
Morfondírozásomat – még mindig a vásárvárosban vagyunk – egy legalább fél méter fesztávolságú ötágú vörös csillag mellkasi magasságban való érkezése szakította félbe. Ez legalább egyértelmű vétség: fekete, kapucnis pólón a rosszemlékű önkényuralmi jelkép, hátul sarló és kalapács, hozzá bölcsész kinézetű, pattanásos arc, gondolom, filozófia szak, mert ha történelem, akkor még durvább az egész.
Mindazokat, akik esetleg azt föltételezik, hogy véletlenül egy, a Munkáspártot leliberalistázó, Thürmer Gyulát pedig a nemzetközi munkásmozgalom árulójának kikiáltó ortodox kommunista összeröffenés közepébe csöppentem, szomorúan ki kell ábrándítanom: Sztálin, Lenin, a csillag, meg a többi csúfság mind-mind hétköznapjaink szerves része.
Például itt, a Magyar Nemzet szerkesztőségében ülve elegendő átnéznem az Üllői út túloldalára, ahonnan a szocialista forradalmak legszebb napjait idéző Hey Che! fölirat tekint vissza rám, energiaital-reklám képében. Jó, tudom, hogy ez csak egy elfuserált szlogen – arra azért kíváncsi lennék, hogy a Revolution és a Hey Che menynyiben illeszkedik a magyar nyelvet védő reklámtörvény szabályrendszerébe –, ám ha a forradalmi lendületből közlekedési múzeummá alakított Kubára, meg a kényszerűségből ebben a múzeumban nyomorgó kubaiakra gondolok, akkor nem inni, hanem sírni támad kedvem.
De mostanság egyébként is trend díszkommunistának lenni. Az interneten találtam például sarló-kalapácsos, CCCP-s mobillogót. Belépő szintű baromságnak nem rossz, ám ha valaki azt szeretné, hogy szovjetesített telefonjával ne csak a haveri körben szerezzen elismerést, annak érdemes letöltenie a Szovjetunió csengődallammá komponált himnuszát is. Persze horogkeresztlogó és dajcsland, dajcsland, űber állesz csengődallam nincs, így a szélsőjobbos mókamestereknek be kell érniük a konkurens diktatúra kellékeivel. Mondjuk áldozatok számában az se rossz.