„… minden vezető tartsa elsőrendű kötelességének annak biztosítását, hogy saját szervei területén külső vagy belső ellenséges elemek esetleges zavarkeltő, provokációs cselekményeket ne követhessenek el. Ennek legfontosabb feltétele a jó operatív – hálózati – munka, a beérkezett adatok, jelzések gyors feldolgozása, értékelése, a vezetőkhöz való gyors jelentése minden olyan adatnak, jelzésnek, mely esetleges rendbontásra, provokációra utal.”
(Piros László belügyminiszter, 1956. július 9.)
A hálózat pedig jól működött, így még inkább megkérdőjelezhetőnek tűnik az a későbbi hivatalos álláspont, mely szerint a politikai vezetést váratlanul érték az október 23-át követő események. A visszaemlékezések, a kádári ideológiától fogant jelentések és korabeli történetírások nagy része a katonai felső vezetést okolta a karhatalmi „felkészületlenségért”, holott ebben a politikai vezetés egyértelműnek nem mondható magatartásának is ugyanolyan – ha nem nagyobb – felelőssége volt.
Az országos karhatalmi terveket 1953-ban, a berlini eseményeket követően dolgozták ki, melyben a meglévő belügyi erők mellett rögzítették a Magyar Néphadsereg és a határőrség bevonását is a karhatalmi feladatok ellátására. A néphadsereg ilyen célú alkalmazását 1953 őszén, 1954 tavaszán a honvédelmi tanács határozata alapján szervezte meg a vezérkar. Az országos karhatalmi tervekben ennek megfelelően rögzítették a Belügyminisztérium (BM) fegyveres testületeinek – belső barhatalom, rendőrség, határőrség – feladatait, melyet a honvédség alakulataival közösen láttak el. A terv egy-egy példánya a Honvédelmi Minisztérium (HM) vezérkari főnökénél és a belügyminiszternél volt elhelyezve, realizálására azonban csak részben vagy egyáltalán nem került sor.
A hadműveleti irat azonban önmagában sem tekinthető jól kidolgozottnak, tényleges alkalmazása esetén hatékonynak. A dokumentum arról tanúskodik, hogy alapvetően szétaprózott, kis harcértékű fegyveres erőre épített mind a katonai, mind pedig a belügyi vezetés.
Az 1956. október 23-át közvetlen megelőző időszakban a BM karhatalmi szerveit a sorállományú belső karhatalom és a BRFK hivatásos állományú rendőrkarhatalmi zászlóalja képezte. A BM belső karhatalmi szervezete karhatalmi és őrségi egységekből állt, Budapesten egy karhatalmi zászlóalj, Debrecenben és Szombathelyen pedig egy-egy zászlóalj. Szegeden tiszthelyettesképző iskola működött. Az őrségi zászlóaljak közül kettő Budapesten, egy-egy pedig Miskolcon, Veszprémben, Lovásziban volt, egy önálló őrségi század pedig Pécsett.
A későbbi beszámolókban, jelentésekben nem nagyon esik szó arról, hogy a belügyi erők karhatalmi terve milyen volt, hiszen már október 24-én hajnalban egyértelművé vált a politikai vezetés számára, hogy „rendcsinálás céljából” nem tudja bevetni azokat. A karhatalmi tervből az egyértelműen kiderül, hogy a kiemelt fontosságú területeket, objektumokat – zalai olajmezők, lőszerraktárak, gyárak – jelentős létszámmal védték, adott esetben megerősítették. A védelmi terveket kidolgozták, és biztosították a szükséges létszámot is, amely – a későbbi jelentések szerint – azonban csak az objektumok közvetlen védelmére volt elegendő. Nem tette lehetővé, hogy azok környékét, a bevezető utakat, a közelben lévő fontosabb épületeket is védeni tudják.
A belügyi erők közül október 23-án este – a karhatalmi tervnek megfelelően – rendelték a fővárosba a szombathelyi karhatalmi zászlóaljat, valamint a pécsi határőregységet is. Budapestre érkezésüket követően (október 24-én reggel, illetve este) ezekkel a belügyi karhatalmi erőkkel erősítették meg az MDP kv székhelyét, a budapesti pártbizottság épületét, a Szabad Nép székházát, továbbá a lakihegyi adót és az Athenaeum nyomdát is. A vidéken maradt belügyi egységek elsősorban – az előzetes terveknek megfelelően – a párt- és a fontosabb állami intézmények védelmét látták el, melyek többsége előtt dördültek a következő napok halálos áldozatokat követelő sortüzei.
Már október 22-én riadóztatták a budapesti 2. őrségi zászlóaljat is, és Orbán Miklós áv.-ezredes parancsára egy szakaszt kivezényeltek a rádió épületéhez. Az eredeti tervek szerint itt a belső karhatalom 1. őrségi zászlóalja teljesített karhatalmi szolgálatot, azaz állandó jelleggel, 20 fős őrséggel biztosította az épület őrzését. Rendkívüli körülmények között, így például zavargások esetén ezt további 40 fővel erősítették meg: október 23-án este ez további két századot jelentett.
A Magyar Néphadsereg alakulatainak karhatalmi alkalmazására – a tervek szerint – abban az esetben kerülhetett sor, ha a BM fegyveres ereje önmagában nem elegendő, de elsődleges és alapvető feladata saját objektumainak védelme volt. Az októberi események azonban éppen az 1956–57. évi átszervezés közepén érték a magyar haderőt, s a szervezeti változásokkal a vezérkar nem módosította a karhatalmi terveket: több, papír szerint szolgálatot teljesítő alakulatot felszámoltak vagy áthelyeztek. Budapesten a honvédség karhatalmi szolgálata katonai akadémiák és a fegyvernemi tiszti iskolák erejére épült. Személyi állományuk együtt tartásának problémája már a kezdeti időkben is felmerült, ezért javaslat készült egy budapesti hadosztály felállítására, de a felsőbb fórumok ezt elutasították. A gyakori átszervezések következtében jelentősen csökkent a fővárosban szolgálatot teljesítő karhatalmi erők létszáma, így a vezérkar számolt a Budapest körzetében elhelyezett gépesített és páncélos erőkkel is. A vidéki helyőrségű karhatalmi alakulatok meghatározott körzeten belül teljesítettek szolgálatot, azonban fegyveres erejük sok helyen nem állt arányban az adott terület nagyságával vagy jelentőségével.
A Magyarországon – ti. a Varsói Szerződés keretén belül – állomásozó szovjet különleges hadtest egységei ugyanakkor már kidolgozott tervvel rendelkeztek arra, hogy belső zavargás esetén megvédjék a fontosabb budapesti objektumokat. Ezt a szocialista társadalmi rend fenntartása, védelme, adott esetben helyreállítása érdekében született bevetési tervet még 1956 júliusában hagyták jóvá. Ennek tartalmáról, köztük a szovjet csapatok védelme alá tartozó budapesti objektumokról a következőket írja Jevgenyij Ivanovics Malasenko altábornagy – akkor ezredes –, a vezérkar hadműveleti osztályának vezetője: „Vagy negyven ilyen volt, köztük az MDP KB épülete, a Parlament, a Külügyminisztérium, a rádió, a telefonközpont, a Nemzeti Bank, a pályaudvarok, a Duna hídjai, a fegyvergyár, nagyobb raktárak, honvédelmi vállalatok, a szovjet nagykövetség, városparancsnokságunk és más középületek… Minden egyes objektum védelmére szakasz és század nagyságrendű alakulatokat vezényeltek ki.”
Malasenko visszaemlékezéséből tudjuk azt is, hogy a magyar fegyveres erőszakszervezetekkel közös bevetési terv mellett készítettek egy másik változatot is. Ebben a magyarországi rendfenntartás a szovjet csapatok önálló működésén alapult, s már október 24-én hajnalban kiderült – vagy talán már korábban is számoltak vele? –, hogy ez utóbbit alkalmazzák. A „rendfenntartás” tervezetének elkészítésekor – saját bevallásuk szerint – a szovjet katonai vezetők sem hittek abban, hogy Magyarországon fegyveres ellenállás törhet ki. Tegyük hozzá, sem a hazai, sem a szovjet politikai-katonai vezetés – eddigi ismereteink szerint – nem számolt az egész országra kiterjedő fegyveres felkeléssel, még az eseményeket közvetlenül megelőző napokban sem. A részletesen kidolgozott szovjet bevetési terv, valamint az október 23-án este a fővárosba indított jelentős számú haderő arra enged következtetni, hogy rövid idő alatt elejét akarták venni bármiféle nagyobb megmozdulásnak, a kezdetben „csak” tüntető tömegmegmozdulás elfajulásának.
Bár – a jelentés szerint – október elején a hadtest parancsnoksága értesítette a fegyveres fellépések lehetőségéről a moszkvai vezérkart, s október 22-én Malasenko altábornagy már Budapesten tájékozódott a kialakult helyzetről.
Ezt megelőzően, félve a lengyelországi események hatásától, a magyar vezérkar október 20-án biztonsági rendszabályok életbelépéséről határozott. Ezek közé tartozott a teljes készültség elrendelése, az őrségek megerősítése, a karhatalmi riadótervek felülvizsgálata, sőt „különleges megbízatással” politikai munkásokat is küldtek az egyes csapatokhoz. Másnap estére azonban visszavonták ezeket az intézkedéseket, míg az ugyancsak október 20-án riadóztatott különleges hadtest egységei továbbra is készültségben maradtak.
Kérdés, vajon mennyire volt rögtönzött, esetleg már korábban is fontolóra vett a szovjet csapatok korai bevetése. A szovjet egységeket 20 óra körül, míg a magyar haderőt nem sokkal előtte, csak 19 óra után riadóztatták (a vidéki alakulatokat 24-én hajnalban). A meglehetősen kis harcértékű és jelentősen szétaprózott haderőre épített karhatalmi riadóterv – mely szintén sejtetni engedi azt, hogy már korábban is számoltak egy, a háttérben meghúzódó nagyobb erővel – tervszerű megvalósítása teljesen felborult. A szakmai jelentésekben mindig előkerül a tisztikar és a legénység felkészületlensége a karhatalmi feladatok ellátására, s hogy ezek inkább papíron voltak összehangolva, de a gyakorlatban nem tudták – vagy nem lehetett – végrehajtani az utasításokat. A szovjet csapatok segítségül hívása is feltételezi, hogy a magyar vezetés nem bízott saját hadseregében, nem hitt annak határozott fellépésében, és azt remélte, hogy a szovjetek hamarosan véget vetnek a zavargásoknak.
A csapatait mozgósító szovjet vezetés – a nagy létszám ellenére – is más helyzettel és megoldási lehetőséggel számolt, mint ami valójában bekövetkezett: „Azokban a napokban nagy vonalakban tisztában voltunk az érlelődő eseményekkel. Azonban azok az események, amelyek kezdetüket vették, minden képzeletünket és várakozásunkat felülmúlták” – vallotta meg Malasenko évekkel az események után.
Október 23-án este a szovjet vezérkar – az SZKP jóváhagyásával – a különleges hadtest 2. gépesített hadosztályát fő erőivel Budapestre rendelte, feladatuk a főváros legfontosabb objektumainak védelme és a „rend” helyreállítása volt. Ezzel egy időben riadóztatták a kárpáti katonai körzet egy lövész- és egy gépesített hadosztályát is, hogy a határt átlépve foglalják el Magyarország keleti részének fő adminisztratív és ipari központjait, így Debrecent, Jászberényt, Szolnokot. Az ország déli részének „ellenőrzésére” a szovjet katonai vezetés a Románia területén állomásozó gépesített hadsereg egy hadosztályát is riadóztatta. Ennek elsődleges feladata Kecskemét és Szeged elfoglalása volt. A szovjet források szerint riadókészültségbe helyeztek és „rendcsinálás céljából” bevetettek 31 550 főt, 1130 harckocsit és önjáró löveget, 615 tüzérségi löveget és aknavetőt, 185 légvédelmi löveget, 380 páncélozott szállító járművet és 3930 gépkocsit.
Már október 23-án este nyilvánvalóvá vált, hogy a politikai vezetés nem számíthat sem a rendőrség, sem az „önvédelemre kényszerített” belső karhatalom alakulatainak határozott fellépésére, így a tervek szerint a „közrend” megóvása a hadseregre hárult volna. Mivel a fegyveres erőszakszervezetek együttműködésére épülő karhatalmi terv a fenti ténnyel máris felborult, a honvédség és a Belügyminisztérium vezetői úgy döntöttek, hogy csak azon legfontosabb objektumok védelméről kell intézkedni, amelyek ellen támadás várható. Október 24-én a fővárosban bevethető magyar katonai erő 6500 főt tett ki.
Mégis a „második tervnek” megfelelően szovjet harckocsikkal erősítették meg az MDP kv, a Parlament, a HM és a BM épületének őrzését is. A magyar és a szovjet csapatok közötti „együttműködést” gyakorlatilag az utóbbi aktív tevékenysége határozta meg, a néphadsereg karhatalmi alakulatai elsősorban önvédelmi feladatot láttak el. Erőit szétaprózva a fontosabb párt- és állami objektumok védelmére rendelték ki, míg a szovjetek feladata a forradalom fegyveres gócainak felszámolása, a fegyveres csoportok elleni harc volt.
A szerző a Történeti Hivatal munkatársa
Magyar Péter
Magyar Péternek brüsszeli végrehajtókra van szüksége
