Szavazók, listák, egykori választások

Pest-Buda egyesítése után a községi választójogra az országgyűlési választójoghoz hasonló feltételek vonatkoztak. Azzal a különbséggel, hogy az analfabéták, illetve azok, akik két évnél korábban költöztek a fővárosba, nem adhatták le voksaikat. Két listát juttattak el a választási bizottságnak: az egyiken – a legtöbb adót fizető – kétszáz virilista neve szerepelt, míg a másikra a szabadon választott kerületi képviselők kerültek.

AXIX. század derekán a közgyűlési választásokon a parlamenti szavazók töredéke jelent csak meg. Míg 1872-ben a választók kétharmada ment a szavazóurnák elé, ez az arány hét évvel később, 1879-ben mindössze egyharmadra csökkent. 1872-ben már 275 szavazat elegendő volt ahhoz, hogy valaki az úgynevezett Budapesti parlament tagja legyen. Az arányokat jól mutatja az is: 1879-ben oly kevesen szavaztak, hogy Óbudán 724 voks is elég volt a képviselői mandátumához.
A jelöltek többször is kedveztek a polgároknak, akiknek – az országgyűlési választásokkal szemben – még a kerületi összeíró-bizottságokhoz sem kellett elmenniük. A politikai csoportok megbízottjai lakásukon személyesen keresték fel a leendő szavazókat, akiket a párt egy aláírással felvett a szavazók jegyzékébe. A pártok úgy gondolták, hogy azok a polgárok, akikkel felvették a kapcsolatot, az urnák előtt majd bizalmat szavaznak jelöltjeiknek.
A hetvenes-nyolcvanas évekre jellemző választási közöny oka elsősorban a virilizmus volt, amikor is a tőke modern képviselői gazdasági súlyuknak megfelelő politikai szerepekhez jutottak. A 400 közgyűlési hely felére ennek következményeként olyan képviselők kerültek, akik a választóktól nem függtek, és elsősorban saját érdekeiket képviselték. Ráadásul a virilisták 50 százalékos részvétele a közgyűlésben a választott tagok véleményérvényesítését jelentősen korlátozta. Az 1870-es évek virilizmusra és igen korlátozott választójogra épült közgyűlésének emellett sem társadalmi ellenőrzése, sem széles társadalmi bázisa nem volt.
A szavazás technikáját a választás elnöke belátása szerint szabályozta. Az I. kerület 25 képviselőt, a II. 21-et, a III., a VI., a VII., a IX., a X. kerület 20-20 képviselőt, a IV. 28-at, az V. 22-t, a VIII. pedig 24 szabadon választott képviselőt küldhetett a városháza üléstermébe.
A választók két listát adhattak be a bizottságnak, az elsőre a 200 virilista, a másodikra pedig az általa szabadon választott közgyűlési tagok nevei kerültek fel. A kétszáz virilistát a polgárok általában még névről sem ismerték, így voksaikat sem adhatták le elvi alapon.
A szabadon választott kerületek képviselői nagyon figyeltek a szavazók párthűségére: valamennyi párt eltérő színű és nyomatú szavazócédulával rendelkezett, így az urnák mellett álló bizalmiak könnyen megtudhatták, hogy a látszólag velük szimpatizálók valóban rájuk adják-e a voksukat. A választások reggel 8 órakor kezdődtek: a szavazók húszasával járulhattak az urnák elé. Délután kerültek sorra a kültelkiek, illetve a mezőgazdasági munkások, akiket gyakran értük küldött omnibusszal szállítottak a szavazóhelyiségekbe.