Bűnbakképzők

Ahogy lehetséges az, hogy fa vagy kő vagy bármi más terhünket mások hátára rakjuk át, a vadember úgy hiszi, éppennyire lehetséges az is, hogy fájdalma és bánata terheit másra hárítsa át, aki helyette szenved majd. Ezen elgondolás szerint cselekszik, és ennek eredménye az a számtalan nagyon barátságtalan módszer, amivel az ember másra hárítja azokat a gondokat, amelyek terhe alatt önmaga összerogyna – írja James G. Frazer 1922-ben a „primitív” emberről korszakalkotó művében, Az aranyágban, amelynek meghatározó nézőpontja a „civilizált” emberé, vagyis az akkor már halódó brit birodalom polgáráé.
Mégis, a húszas éveket követő néhány évtized lesz az az időszak, amikor a bűnbakkeresés ősi módszereit szinte mérnöki precizitással állítják majd a különféle diktatúrák szolgálatába. Ennek a metódusnak ma kiterjedt szociológiai irodalma van, ahogy annak is, miképp jellemezte a sztálini diktatúrákat a külső és belső ellenségek mániákus felkutatása és az „építő önkritika”.
Annál érdekesebb, hogy a kommunizmus bukását követően épp ezekkel a módszerekkel sikerült elérnie a régi elitnek, hogy hatalmát és befolyását az új viszonyok között is – legalább részben – megőrizhesse. A bűnbak: a régi rendszer politikai rendőrsége. Az elmúlt tizenkét év kelet- és közép-európai eseményei azt mutatják, a képlet működik.
Magyarországon a Hamvas Intézet két hete mutatta be a neves amerikai történész, Amy Knight nagyszerű könyvét (A magyar kiadás címe: A KGB örökösei – kémek álarc nélkül), amely a szovjet titkosszolgálatok peresztrojkát követő utóéletével foglalkozik, és kitűnően dokumentálja azt a folyamatot, amely többek között a fent említett technikával lehetővé tette, hogy, ahogyan Kelet-Európa-szerte, Oroszországban is átmentse hatalmát a régi elit: ma már az sem jelent problémát, hogy az ország első embere a KGB egykori magas rangú tisztje volt. Amy Knight könyvében az 1991-es, Gorbacsov elleni puccskísérletet említi mint a módszer első jól látható jelét: „Ha az augusztusi puccskísérlet kivizsgálása csupán fedőakció volt, melynek végén a biztonsági szolgálatokat kiáltották ki bűnbaknak, akkor ez nem volt példa nélküli a szovjet történelemben. Mind Sztálin, mind Hruscsov saját biztonsági főnöke ellen fordult, és őket okolta a megtorlásokért, melyek valójában a pártvezetés utasítására történtek. Ahogy ma már ismeretes, bármilyen könyörtelen és gonosz is volt egy biztonsági szolgálat, az a szovjet rendszerben – a látszat és a róla kialakult kép ellenére – soha nem játszott önálló, független szerepet. Akkor is, most is a végszavakat a politikusoktól kapták.”
– Kétségtelen, hogy a kommunista titkosszolgálatok egyfajta bűnbakká lettek, maguk a kommunisták is minden rossz okozóinak tüntetik fel őket, ám nem szabad elfelejteni azt: a valóságban ők csak végrehajtói voltak a párt utasításainak – szögezi le kérdésemre Jörn Mothes, a németországi Mecklenburg-Elő-Pomeránia tartomány Stasi-iratokat vizsgáló megbízottja, aki Amy Knight könyvének magyarországi bemutatóján tartott előadást. Mothes hangsúlyozza: miközben a német újraegyesítést követően meghozott törvények segítségével a közigazgatást sikerült megtisztítani a volt Stasi-ügynököktől, addig az üzleti világra természetszerűleg nem terjedhetett ki e szabályozás, a volt párttagok mellett tehát, akiket a rendelkezés semmilyen szinten nem sújtott, az ország keleti tartományaiban még a megbélyegzett Stasi alkalmazottai is kulcspozíciókat foglalhattak el az üzleti szférában.
Magyarországon talán még inkább hasonló folyamat játszódott le, ahol nem volt újraegyesítés, következésképpen – „a működőképesség” mítoszának megteremtésével – nem is a kommunista titkosszolgálatok egészét, csupán egyetlen ügyosztályát tették meg bűnbaknak, miközben az elnyomó gépezet többi ügynökére és legfőképpen az őket irányító pártvezetés tagjaira semmiféle szankció nem vonatkozott.
E furcsa komédia legutóbbi felvonására a Mécs-féle parlamenti bizottság felállításával került sor, miután a Magyar Nemzet leleplező cikksorozatban tárta fel: Medgyessy Péter miniszterelnök a III/II-es ügyosztály magas beosztású tisztje volt.
„1990 és 2000 között a politikai elit – kivált a képviselőház tagjai – immanens politikai felelősséget viselt azért, mert statisztált a III/III-asra alapított »ügynöktörvény« színjátékaihoz. Más szóval egy olyan klasszikus lobbitörvényhez, amelyből – a III. Fcs. jogutódszerveinek a jogállamba való átjátszásával – a gazdasági és politikai üzleti körök húztak hasznot. 1995-től azonban külön jogállami felelősség is terheli mindazokat, akik megszavazták a III/III-as törvény elfogadását, és nem mondtak nemet, vagy nem fordultak az Alkotmánybírósághoz a valóságot jogi visszaéléssel eltorzító törvénnyel szemben” – írta a grémium felállításával kapcsolatban maga Kenedi János, az SZDSZ közeli Nyilvánosság Klub kutatója az Élet és Irodalom hasábjain nyílt levelében, amelyet az SZDSZ-es Mécs Imre bizottsági elnökhöz címzett.
A bűnbakkeresés mechanizmusa azonban nemcsak a belföldi politikai küzdőtéren bizonyult rendkívül hatékonynak az exkommunista elit számára, hanem kétségtelenül sikert hozott a nemzetközi porondon is.
A stabilitást szem előtt tartó nyugati politika hamar elfogadta a kommunista elit átalakulását és újonnan megszerzett gazdasági pozícióit, hovatovább a keményvonalasok marginalizálása után hamarosan a gazdasági és politikai reformok éllovasaiként tartották számon az exkommunista politikai erőket, miközben a demokratikus pártok némelyike sokszor éppen e körök hathatós munkája nyomán nemkívánatossá vált a Nyugat szemében.
– Úgy vélem, hogy az elmúlt tizenkét év amerikai külpolitikája a kelet-közép-európai térségben ebből a szempontból gyakran elhibázott volt – fejtette ki véleményét Amy Knight, hozzátéve: a State Department felismeréseit gyakorta az ismertelentől való félelem vezette.
Miközben a gazdasági érdekek (a lazán szabályozott privatizáció keresztülvitelére inkább kaphatóbbak voltak a gazdasági pozícióikat építő volt káderek) is súlyos érveknek számítottak, gyaníthatóan a bűnbakkeresésnek ez a pszichológiája, illetve ennek következményei ugyanilyen fontos szerepet játszottak abban, hogy a nyugati országok tárgyalóküldöttségei fenntartások nélkül ültek le eszmecserére gyakran épp ugyanazokkal, akik a hidegháború utolsó évei alatt is ellenségnek számítottak, ám most már azok nélkül a figurák nélkül, akikre a kommunizmus bűneit – vagy azért, mert már nem élnek, vagy azért, mert nem tartoznak az új elithez – rá lehetett kenni.
Talán az utóbbi hónapok lengyelországi fejleményei – amelyek során a tavaly megválasztott exkommunisták kormánya minden eddiginél agresszívebben fogott hozzá a szabad sajtó megregulázásához és a gazdasági pozíciók megszerzéséhez – döbbentették rá Amerikát (ahol a lengyel lobbi még mindig képes komoly befolyás kifejtésére a Capitol Hillen is), hogy eddigi politikájának súlyos következményei lehetnek. A Washington Post például nem sokkal a magyarországi parlamenti választásokat követően vezércikkben hívta fel a figyelmet a zavarba ejtő kelet-közép-európai folyamatokra, ám nem felejtette el megjegyezni: „Ennek a trendnek az a figyelemre méltó aspektusa, hogy sokkal kevésbé nyugtalanító vagy fenyegető, mint az olyan szélsőjobboldali figurák támogatottságának felduzzadása, mint például a francia Le Pen.”
– Valóban elmulasztottuk-e feltenni és megválaszolni a legfontosabb, legkellemetlenebb, talán önmarcangolónak ható kérdéseket közvetlenül a rendszerváltás után, azokat a kérdéseket, amelyeket ma már sokkal nehezebb megfogalmazni? – ezt kérdezem a teológiai végzettségű Jörn Mothestól is, aki Németországban egyik fő mentora azoknak a programoknak, amelyek a közelmúlt történelmét ismertetik meg az iskolákban a diákokkal. Ő nem az elmulasztott pillanat szempontjából közelíti meg a problémát, hanem egy sokkal fontosabb szempontot vet fel:
– Ezeket a kérdéseket most az új generációnak is fel kell tennie – mondja –, mert ha ez nem történik meg, akkor úgy járunk, mint a második világháború utáni Németországban: 1968-ig kellett arra várni, hogy élesen megfogalmazódjanak a náci Németországgal kapcsolatos felvetések, ami nyilvánvalóan fájdalmasabbá és főként a generációs ellentétek miatt bonyolultabbá tette a problémát.