Egy magyar Amerikában

Most, hogy a megtépázott hírű magyar miniszterelnök a szabadságára és demokráciájára oly büszke Amerikai Egyesült Államok földjére léphetett hivatalosan is meghívott vendégként, tán még az ovális szobába is invitálják a kandalló elé. Büszkén dagadhat honfikeblünk. Akármennyire is kicsi ország Magyarország, nélkülünk nem lehet megőrizni a világbékét, az Egyesült Államok is csak velünk, a mi derék néhány tucatnyi katonánk segítségével lát esélyt arra, hogy legyőzze a világon a terrorizmust.
A szuverenitására oly büszke kis Magyarország kormányát még a nagy nehezen kilobbizott miniszterelnöki utazás előtt a kukoricára térdepeltette az amerikai sajtó, merthogy az előző években az ország gazdasági felemelkedését előbbre valónak tartottuk a NATO-kompatibilis fegyverkezésnél. Ennek talán oka volt az is, hogy az előző kormány gerincét adó ifjabb politikusi korosztálynak éles emlékei lehettek a nyolcvanas évek elején a pártállam által üldözött és megfigyeltetett Dialógus Békemozgalomról. E naiv háború- és erőszakellenes szervezet aktivistái több ezer diákra és fiatal felnőttre voltak mozgósító hatással, még a játék fegyverek vásárlása ellen is komoly küzdelmet folytattak.
Vagyis úgy vélem, a fiatal magyar politikusnemzedékre is hatással volt a konfliktusok párbeszéddel való feloldását hirdető Dialógus Békemozgalom. Mert az mégsem lehet igazságos, hogy míg a civilizált és viszonylag gazdag fogyasztói társadalmakban ma már elengedhetetlen követelmény, hogy eldobható papírpelenkákkal is kímélik az édesanyákat, addig a világ olyan szegény országaiban, mint Afganisztán, nincs mit adni az éhes szájnak. A fogyasztásra buzdító kereskedelmi televíziók, de ma már a bulvárosodó közszolgálati csatornák is egyre kevesebb drámai képsort vetítenek a csonttá soványodott harmadik világbeli gyerekek nyomorúságáról.
És a demokráciájára, az emberi jogok terén elért eredményeire egyébként jogosan büszke Egyesült Államok azt követeli tőlünk, hogy vigyázó szemeinket a NATO-kompatibilis hadseregünkre vessük. A magyar miniszterelnök amerikai útját megszakítva megállt Franciaországban is, ahol szívélyesen is fogadták őt, a becsületrend lovagját. Vigyázó szemeinket vessük hát a Párizsban elhangzott kormányfői megnyilatkozásokra is.
Medgyessy Péter Párizsban ahhoz kért segítséget, hogy Franciaország támogassa őt abban, hogy az EU-csatlakozásunkat követően megőrizhessük a multinacionális cégeknek nyújtott adókedvezményeinket. Ha valaki eddig azt gondolta, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozásunk például a tiszta piaci verseny meghonosítása miatt is fontos, most majd jót csalódhat. A multinacionális cégek hazánkban akkor is versenyelőnyös helyzetben maradhatnak a hazai vállalatok rovására, ha uniótagok leszünk.
Sőt az adókedvezményeken túlmenően korábban arra is biztatta a kormányfő a versenyszférában működő multikat, hogy fogják vissza magukat a bérfejlesztés területén. Vagyis a büdzsé érdekét a bankár-miniszterelnök úgy képviseli, hogy kedvezményezett helyzetben tartaná a külföldi befektetőket, és az inflációra jelentős hatással járó bérkiáramlást – a külföldi befektetők hasznát gyarapítva – a multik zsebében hagyva fogná vissza. Sajátságosan hazafias, mi több, szocialista alapelveken nyugvó makroökonómiai gondolkodásra valló gazdaságpolitikai elképzelései vannak a közgazdász kormányfőnek.
Nem számít, kibírjuk ezt a pár évet, többet is kibírtunk már. A lényeg az, hogy fogadták a miniszterelnökünket Amerikában, és olyan átlátszó módon utaltak katonai kiadásaink és ily módon a nagykövetük igénybevételével is nyomuló amerikai hadiipar iránti immunitásunkra, hogy csak az nem érti meg, aki nem akarja, hogy politikusaik hovatovább banánköztársaságnak tekintenek minket. Többek között ezért sem szívelte a nyugati diplomácia az előző kormányt, és sajtómunkásaikkal azért igyekeztek rányomni mindenféle bélyeget, mert ellen tudott – vagy legalábbis próbált – állni ennek.