Gyászlobogók után kutattam tegnap Budapesten, de alig-alig találtam. Pedig állítólag rendelet – a nemzeti lelkiismeretről, jó érzésről nem is beszélve – írja elő, hogy november negyedikén, az ötvenhatos orosz invázió szomorú évfordulóján a középületekre ki kell tenni a fekete zászlót, emlékezzen a nemzet a megtiprás elő napjára, a kádári leszámolás kezdetére.
Nincs zászló. Amnézia van. Tudatkihagyás. Emlékezetkiesési állapot. Esetleg tudatos fricska a nemzet forradalmának.
Hajlok az utóbbira.
A zászlókkal mindig történik valami. Negyvennyolcas zászlóinkat a cár atyuska Paskievics hercege összeszedte és magával vitte (később a betörtönzött Rákosi Mátyásért cserében visszaadták). A „dicsőséges” Tanácsköztársaság idején Szamuely Lenin-fiúira számíthatott az, aki a vörös helyett a haza nemzeti színű lobogóját tette ki a kapuja fölé. Tarkónlövés, kötél. Évtizedekkel később, jóságos Jani bácsi idején sem volt tanácsos a magyar trikolórt lengetni március tizenötödikén, október huszonharmadikán pedig egyenesen gumibot járt érte, elzárás, pofonözön.
Most eldugják a zászlót. A feketét. Ne emlékezz, magyar, hogy mi történt 1956. november negyedikén. Még a végén megkérdezné tőled a fiad: apu, miért van az ott?
Szomorú és szégyenletes. Már gyászolni sem szabad a gyász napján. Nemsokára sírni sem. A múltat végképp eltörölni – ahogyan a bolsevik csasztuska írja. Hiába bármiféle rendelet, törvény, határozat, fütyülünk rá. Budapest román színű zászlói egész évben ott loboghatnak hidakon, köztereken. A fekete ezen az egyetlen napon sem.
Vigyázz, magyar, a lelkeddel játszanak! Az érzelmeidbe taposnak, a fájdalmadat veszik semmibe.
Én gyertyát gyújtottam ezen az estén.
Duray Miklós
Száz éve született Duray Miklós
