Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy az a cirkusz, amelyet a szocialista ihletettségű sajtó annak idején az egyházi (felekezeti) iskolákkal kapcsolatban rendezett, véget ért-e már. Egyáltalán rájöttek-e a jellegzetesen szocializálódott magyar ateista baloldalon, hogy minden olyan törekvés, amely az egyházak negligálására irányul, a polgári társadalmakban oktalan bajkeverés, csak kárt okoz és viszályt szül.
Most, amikor a győztesek betemetik (és klórmésszel öntözik) az ország népét szétválasztó árkokat, bizony ebben a kérdésben még a Népszava is tapintatosabb lehetne, hiszen ma már világosan látszik, hogy az egyházi intézményeket, köztük az iskolákat integrálta a magyar társadalom. Nincs visszaút.
A szélsőséges véleményektől sem riadozó, buzgó kormánypárti lap a fent érintett kérdésre immár csak per tangentem utal, vagy burkoltan célozgat. Egyik számában például, az előítéletek örök témáját fejtegetve, teljesen váratlanul és indokolatlanul arra bír egy szociológust, bizonyos Ligeti Györgyöt, hogy az egyházi intézményekkel kapcsolatban meggondolatlan és tudománytalan kijelentéseket tegyen. A cikk (sűrített interjú formájában) arról szól, hogy a Kurt Levin Alapítvány az oktatási jogok miniszteri biztosának felkérésére reprezentatív felmérést végzett a középiskolás diákok körében, hogy élnek-e bennük előítéletek a romákkal és a mozgássérültekkel szemben.
„A magyar középiskolásokban erős előítéletek élnek roma és mozgássérült társaikkal szemben. A fővárosi és felekezeti iskolák tanulói azonban az országos átlagnál toleránsabbak” – összegzi a vizsgálat eredményeit a Népszava cikkének alcímében.
Ámde: „A fővárosiak toleránsabb voltát azzal magyarázza a szociológus, hogy ezek a diákok olyan világvárosban élnek, ahol mindenféle kulturális és társadalmi impulzus éri őket, a középiskolákban módjuk nyílik olyan roma diákokkal egy osztályba járni, akik olyanok egyébként, mint ők. Az egyházi iskolák diákjainak mért toleranciáját azonban kevésbé tartja reprezentatívnak. Állítja: a felekezeti iskolák egy jelentős részében a fiatalok pontosan tudják, miként kell egy-egy kérdőívben felelniük ahhoz, hogy ne érhesse őket a rasszizmus vádja. Ezekben az intézményekben azonban a többhetes megfigyelések során azt vették észre, hogy a diákokban jókora agresszivitás bújik meg. Ennek oka az, hogy az egyházi intézmények némelyikének hétköznapi gyakorlata és a hirdetett ige között igen mély szakadék húzódik meg.”
No, ez szép, tudományosan megalapozott állítás. Az egyházi iskolák diákjai tudják, hogyan kell manipulálniuk a kérdőívekkel, a vidéki (állami) iskolák tanulói viszont ehhez is bunkók. Ugyanakkor az (állami) fővárosiak őszinték, mivel „mindenféle kulturális és társadalmi impulzus éri őket”. Az agresszív egyháziak hiába sumákoltak, a „többhetes megfigyelés” lerántotta róluk a leplet. Big Brother? A megfigyelés során sikerült a kutatóknak azt is tisztázniuk, hogy az ige és a hétköznapi gyakorlat között mély szakadék tátong. A (bunkó állami) vidékieknek ugyanakkor nincs annyi eszük, hogy rasszizmusukat eltitkolják, ám a fent említett szakadék nem fenyegeti őket, miként (az állami) fővárosi diákokat sem. Az egyházi iskolába járó diákokról és az egyházi iskolákról eme sorokban és sorok közt azt állítja a Népszava, hogy dörzsöltek, képmutatók, agresszívek és valójában intoleránsak, bár ebbéli mivoltuk csak hosszas megfigyelés során deríthető ki. A vidéki (államiak) és a fővárosi (államiak) megfigyelésére talán nem is volt szükség, mert az első esetben a rasszizmus és az intolerancia azonnal kiderült, a második esetben viszont a tolerancia hiteles.
A fenti szociológiai okfejtésnek azonban van egy hátulütője. A felmérés szerint ugyanis az egyháziaknak csupán 21 százaléka bizonyult teljesen toleránsnak a cigányok iránt, 69 százalék viszont mégsem volt olyan dörzsölt, hogy elkerülje a „rasszizmus vádját”.
Hogy a cikk szerzője vagy a felmérést végző szociológus előítéletes-e egy icipicit, én nem tudom…