Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy az ember úgy tekinthet-e egykor volt önmagára, mint elmúlottra. Áll-e életünk folyására az a mondás, amely szerint nem léphetünk be kétszer ugyanabba a folyóba. Saul Pállá változása gyönyörű példa arra, hogy egy katarzis, megvilágosodás, isteni közbeavatkozás miként tehet mássá egy embert, miként érvényteleníti a múltat és határozza meg a jövőt. Kérdés persze, hogy Szent Pál jelleme és habitusa mekkorát változott, midőn farizeus keresztényüldözőből Jézus apostolává, a hit terjesztőjévé, a pogányok megtérítőjévé lett.
Ahogy az Apostolok cselekedeteiben olvashatjuk, mindig is istenhívő ember volt, sőt elöljárt a hitben. Amikor Istvánt megkövezték, a tanúk az ő „lábához rakták le ruhájukat”. Hitből gyűlölte a keresztényeket, hitből helyeselte István meggyilkolását, „mindig lihegett a dühtől és halállal fenyegette az Úr tanítványait”. Azt kell hinnünk azonban, hihetetlen hitbéli fordulata láttán is, hogy egyénisége nem változott meg. Megvilágosodása után hatalmas szent erővel, tehetséggel szolgálta azt, amit régebben megvetett és üldözött. Mégis hosszú „futása” és harca közben egy egészen más ember áll elénk: düh, gyűlölet és halál helyett az élet és szeretet szolgája. Az egykor dühtől lihegő ezt üzeni nekünk: „Ha emberek vagy angyalok nyelvén szólok is, szeretet pedig nincs bennem, csak zengő érc vagy pengő cimbalom vagyok.” Pál példája arra int bennünket, hogy hinnünk szabad az emberi élet változásaiban, nem mindegyik kaméleon, aki ma mást vall és mást hisz, netán hirdet, mint azelőtt. Mindez arról jutott eszembe, hogy a minap szembe kerültem önmagammal. E szembekerülésre egy polgári körös rendezvényen került sor a ferencvárosi művelődési házban, amelynek épülete a kardiológiai intézet tőszomszédságában áll. Ebben az intézetben hozták tudomásomra annak idején, hogy meg kell műteni a szívemet. Most a szívem helyett a magyar sajtóviszonyokról volt szó, és a beszélgetés moderátora őszinte megdöbbenésemre egész életművemből felkészült, sok évvel ezelőtti írásaimból idézett, rég eltűnt gondolataimmal és vélekedéseimmel szembesített. Én magam nem tartozom azok közé, akik gyűjtik és kartotékolják írásaikat. Mondhatnám azt is, mostohán bánok velük, negyvenkét évnyi pályafutásom során létrejött több ezer agyszüleményemmel. Első írásom 1960 nyárutóján jelent meg a Magyar Nemzetben, politikai nézetet nem tükrözött, hiszen akkor még nem tudtam, hogy az újságírás politikai pálya.
A moderátor sorokat olvasott fel egykori írásaimból, s megkérdezte: emlékszem-e? Valószínűtlen élességgel jelent meg előttem például az a pillanat, amikor 1989 decemberének végén teniszezni mentem a Pasaréti úti Vasas-csarnokba, hirtelen belém döbbent, hogy Romániában forradalom van, és Tőkés László életét kockáztatva küzd az erdélyi magyarság szabadságáért, miközben én rossz fonákokat és tenyereseket ütök. Abban a tárcában, amit akkor írtam, vágyódás volt egy csöpp emberi nagyság és hősiesség után, nosztalgia, amelynek valósággá válását mindmáig nem érhettem meg. Talán most döbbentem rá, hogy 1989 mégis fordulópont volt az életemben; nem én változtam meg, hanem úgy látszott, hogy körülöttem a világ változik oly módon, hogy szabadon dönteni enged. Természetem azonban, úgy érzem, ugyanaz maradt: nagyságra vágyó, de óvatos. De ami a legfurcsább, az a végtelen tisztelet, amellyel akkor az emberek Tőkés Lászlóra tekintettek, sokakban mára átalakult valami óvatos, szinte gyanakvó távolságtartássá.
Elvettük tőlük a hősöket. Megsápasztották nagy idők nagy napjait: ’56-ot, ’98-at. Hogy alapvető változás történt-e mégis az életünkben, én nem tudom…