Ez maga a paradicsom! – mondják, akik először járnak az Alpokalján, amelynek keleti része az Őrség, délnyugati a szlovénok–vendek lakta Vendvidék. Valaha volt itt vasút, de megszüntették. Tömegközlekedéssel egy napba telt, amíg valaki Budapestre eljutott. Most van új vasútvonal és intercity, a Budapestről reggel induló gyorsvonat meg is áll az Őrségi Nemzeti Park (ŐNP) központjában, Őriszentpéteren, de az onnan Budapestre tartó már nem.
Szép fekvésű falvak. Csöndes horgásztanyák. A Rába és holtágai. Több mint félezer forrás. Tiszta vizű mesterséges tó, partját óriásfenyők vigyázzák. Jó vendéglők. Ízléssel berendezett vendégházak. Némelyik olyan színvonalú, hogy sehol nem vallanánk vele szégyent. Tulajdonosaik hosszú távra terveznek, a vendéggel foglalkoznak, nem a villámgyors meggazdagodással. Ez is az őrvidék.
Az idegenforgalom néhány éve fedezte fel Vas megye délnyugati részét, a „dombok és patakok vájta völgyek, lomb- és fenyőerdők, jégkorszaki maradványnövényeket őrző láprétek”, műemlékek földjét, ahol még megtalálhatók a népi építészet emlékei is. A turistákat a nyugalom, a szíves vendéglátás, a friss levegő vonzza. Ami még megvan. De a vészharang már megkondult. Az Őrség és a Vendvidék nem csak potenciális turistaparadicsom. (A vend szó német eredetű, a nyugati szláv népek elnevezésére használták a régi német nyelvben.) A XX. században a nyugati határ közelsége miatt több évtizeden keresztül elzárt kultúrtáj határsáv volt, ahova sokáig csak külön engedéllyel lehetett belépni. Ez a vidék, noha egészen speciális problémái vannak, tükrözi szinte az egész ország társadalmi gondját-baját. Több nemzetiséghez tartozó őslakosai – 15 ezer ember – nyaralókkal, jó szándékú betelepülőkkel, befektetőkkel és telekspekulánsokkal élnek együtt. Ők alakítják ezt az Európában szinte páratlan tájat. De nem mindegy, hogyan. Az új nemzeti park igazgatóságának nagy a felelőssége. Persze a legjobb nemzeti park sem helyettesíthetné a végiggondolt, összehangolt agrárgazdálkodási, természet- és tájvédelmi, erdő- és vadgazdálkodási programot.
Hiányzik a módszeres felvilágosító „terepmunka”, a párbeszéd az emberekkel – mondják itt többen.
– Az ember legyen védett! – fakad ki a magát tősgyökeres őrséginek valló Szemerics Antal erdész. Világosan látja, milyen kalodába szorítják őket az egymásnak ellentmondó rendelkezések. – Mást várnak el az erdésztől az állami és mást a magánerdőkben, a gazdasági és a természetvédelmi célú gazdálkodásban. Az erdésznek az állami erdőkben nyereséget kell produkálnia, ami ellentmond a „sétálós erdővédelemnek”. A Szombathelyi Erdészeti Rt. szentgotthárdi igazgatóságának 12 ezer hektáros erdejéből mintegy 8,5 ezer hektárnyi rész védett az Őrségi Nemzeti Park részeként. Elő van írva, hogy hol mennyi fát szabad kivágni, de ezt az időbeli korlátozások miatt nehéz betartani. A szerelmet meg a gazdálkodást nem lehet könyvből megtanulni – dohog szelíden.
– Nem a nemzeti park ellen beszélek – folytatja. – Kész helyzet elé állították az embereket. A hatóság még mindig nem tekint felnőttnek minket.
Az őrvidéken a munkalehetőség minimális. A termelőszövetkezet tönkrement. A magyarszombatfai kerámiagyárat privatizálták, már többször gazdát cserélt, évek óta elhagyatottan áll. A tulajdonost még nem látták a faluban. A környéken a szentgotthárdi Opel-gyár a legnagyobb munkaadó, de erről a vidékről kevesen járnak oda. Őriszentpéteren az erdészet, a cipőgyár, a varroda, Pankaszon a téglagyár, Kondorfán, Csesztregen, Kisrákoson a kis faüzemek, Nagyrákoson egy magánkertészet foglalkoztat néhány tucat embert. Szalafőn befejezetlen PHARE-beruházásnak minősülő, félig kész épület árválkodik. Tejfeldolgozónak, sajtüzemnek találta ki a házilag készülő sajtot, vajat, tejet áruló, tehenet, kecskét tartó Ferencz Tibor, aki Budapestről tíz éve költözött Szalafőre. De saját tőkéje nem volt, ezért a PHARE-szerződést a Natúrpark Egyesület vezetője írta alá, s miután így sem került elég pénz, a beruházás félbeszakadt. (A tejüzemhez húszmillió forint hiányzott. A Natúrpark Egyesület, amely elsősorban idegenforgalmi feladatokat lát el, az előző években mintegy kétmilliárd forintot kapott a PHARE CBC – határ menti együttműködési – programjának keretében. Ennek egy részéből épült fel a Harmatfű Központ, amely ma az ŐNP Igazgatóságának ad otthont, és ebből csatornáznak több falut.) Az ŐNP Igazgatósága azt tervezi, tudom meg Markovics Tibor igazgatótól, hogy megpróbálják átminősíttetni a befejezetlen PHARE-programot, és ha ehhez Brüsszel hozzájárul, részben oktatóközpontként is hasznosíthatják az épületet. Több kis faüzem osztrákok tulajdonába került, nem mindegyik működik. A falusi turizmus csak kiegészítő jövedelmet hoz, abból megélni nem lehet. Az agyagos föld nehezen adja vissza a belefektetett munkát. Az állattartás pedig gyakorlatilag megszűnt.
– Hol vannak a tehéncsordák? – kérdezik belgiumi barátaim, amikor végigvezetem őket az Őrség és a Vendvidék dimbes-dombos tájain. – Hogy lehet, hogy ilyen buja füves vidéken nem látni legelésző állatokat?
– Kinevetik, aki ma állatot tart – panaszkodik Németh Istvánné Nagyrákoson. – Nekem azt mondják, passzióból tartom az öt tehenet, nem szorulok rá. A tej nem kell senkinek. Én a teheneimre költöm a pénzem, azoktól legalább kellő tiszteletet kapok. Volt idő, amikor tízezer forintot kínáltak annak, aki hajlandó levágni a tehenét. A borjakat nem lehetett eladni. Én ingyen is adtam volna annak, aki azt mondja, állatot akar nevelni. Ahhoz, hogy az őrségi ember újra betelepítse az istállóját, nem olyan agrárpolitikát kellene folytatni, mint amilyet itt évtizedek óta. Ne a nemzeti park igazgatóságának az udvarán mutogassák az állatokat. Támogassák az állattartót úgy, hogy az igazi segítség legyen!
„Eszti”, az Őrségben őt mindenki így ismeri, széket állít ki az előkertbe, üljek le, és máris gyomlál, locsol. A lelkemre köti, ne polgármesterezzem (ő Nagyrákos polgármestere), mert most parasztasszonyként beszél.
– Nem értem, hogyan húzták meg az érzékeny természetvédelmi területek határát. Miért csak az Őriszentpétertől nyugatra eső területek élvezik ezeknek a hasznát, amikor Nagyrákosnak ugyanolyan adottságai vannak? Nem tájékoztatták az embereket a lehetőségeikről, a határidő pedig jogvesztő volt. Az érzékeny természetvédelmi területeken hektáronként harmincezer forint támogatást lehet megpályázni, ha valaki vállalja, hogy vegyszer, műtrágya nélkül gazdálkodik. A gyepre pedig tizenötezer forintot, ha rendszeresen kaszálja, és tíz százalékát kaszálatlanul hagyja, hogy bizonyos növényfajok megmaradjanak. Ezt se értem. Százötven évig minden szegletet lekaszáltak itt az emberek. Az a legfőbb baj, hogy nincs gazdaszemlélet – sóhajt fel. – Megvédené a tájat, ha volna gazda. A termőföld nem érdekli az ittenieket. A volt téeszföldeket, a szántók, gyepek nagy részét kárpótlásba adták. A parlagterület ma általában külföldi kézbe kerül. Azért hívtam ki tavaly Turi-Kovács Béla mezőgazdasági minisztert a millenniumi zászlóátadásra, hogy megmutassam neki ezt a gaztengert. Azt mondta, hálás érte, nem gondolta, hogy ennyire komoly a baj. Tudom, hogy az én véleményemre nem kíváncsiak, de foggal-körömmel harcolok azért, hogy megőrizzek valamit abból, amit az őseim itt létrehoztak. Lehet valaki optimista vagy pesszimista, az a lényeg, hogy tegye a dolgát.
„Egy-egy közösség megismeréséhez évek kellenek vagy talán egy teljes élet” – írja Moldova György Az Őrség panasza című, 1974-ben megjelent könyvének előszavában. Az őrvidéket járó ember ma is ehhez hasonló skrupulusokkal küszködik. Különösen, ha beleszeretett ebbe a tájba. És csak a megrögzött aszfaltimádók nem szeretnek bele. Moldova könyve akkor jelent meg, amikor az illetékesek úgy határoztak, hogy Magyarországon is létrehozzák a legnagyobb természetvédelmi elismertséget jelentő nemzeti parkokat. Ötöt terveztek, kettőt az Alföldön (a hortobágyit és kiskunságit), egyet a Dunántúlon, az lett volna harmadikként az őrségi. Az első kettő meg is valósult. Az őrségire harminc évet kellett várni.
„Az Őrség az Árpád-kortól az őrt állók földje. Ez az ország egyetlen olyan része, ahol a népesség a honfoglalás kora óta egy helyben él. A hont védő széles gyepűrendszer »kapuihoz« eleink őrséget telepítettek. Az őrök munkájukért cserébe kiváltságokat kaptak. Szálláshelyeikből alakultak ki a »szeres« települések a dombtetőkön, ahol égetéssel-irtással hódítottak el az erdőből egy kis szabad területet. A fában gazdag vidéken sokáig az volt a fő építőanyag. (…) A magyar–osztrák–szlovén hármas határig elnyúló, szlovének és magyarok lakta Vendvidékre a XII. században a III. Béla király által alapított szentgotthárdi ciszterci apátság vonzott szláv telepeseket. Ezek az emberek jobbágysorban éltek, tömésfalú vagy vert falú házaikat ők is a dombokon kialakított irtványokon építették fel magányosan vagy kettesével.”
U. Nagy Gábor építész, aki az Őrségben végzett tízéves munkájáért kapott Ybl-díjat, és egyik tanulmányában ezeket a sorokat leírta, elszántan küzd azért, hogy kultúrtájként, összetett egységként kezeljék ezt a vidéket, hiszen természeti értékei, sajátos mozaikossága elválaszthatatlan kulturális értékeitől. A természetvédelem nemzetközi szervezete, az IUCN az V. kategóriába minősítette az ŐNP-t, ennek fő célja ember és természet harmóniájának megteremtése. A kultúra szót U. Nagy Gábor a legszélesebb értelemben használja, olyan fogalomként, amely az emberi élet teljességét jelenti: a gazdálkodást, az építést, a táj alakítását is. Fontosnak tartja, hogy a természet- és környezetvédelem ne csak kis biológiai, zoológiai, néprajzi rezervátumokat védjen, hanem segítse a vidék újjáélesztését, az ott lakók boldogulását.
– Szó sincs nosztalgiázásról – hárítja el a nemritkán hangoztatott vádat –, épeszű ember nem kívánja vissza a régi időket. De azon el kell gondolkodni, hogyan folytatható és tartható fenn az a gazdag kultúra, amely ezt a tájat létrehozta. Nincs sok idő a töprengésre. Nem szabad összemosni az Őrséget a Vendvidékkel, a szereket a szórványokkal. A nemzeti park nevében ma jelzés sincs arra, hogy itt történetileg, természetföldrajzilag és kulturálisan is meghatározható két tájegységről van szó.
Folytatjuk
Az Őrségi Nemzeti Park előtörténete
1978: létrejön az Őrségi Tájvédelmi Körzet 38 ezer hektáron.
1990. december: megalakul a Fertő Tavi Nemzeti Park (1994-től Fertő–Hanság NP a neve), ennek rendelik alá a tőle 120 kilométernyire lévő Őrségi Tájvédelmi Körzetet.
1996 eleje: Kiszely Károly helyi szakemberekkel megalakítja az Őrségi Nemzeti Park Kezdeményezés elnevezésű civil szervezetet.
1996. november: Zagyva Tibor aláírást gyűjt az ŐNP megalakítása érdekében, háromezer gyűlik össze három hónap alatt.
1997. február: a nemzeti park kezdeményezői levélben tájékoztatják Baja Ferencet. Közlik, hogy az Őrségi Nemzeti Park megalakítását támogatja 54 tudományos kutató, 31 Vas megyei civil szervezet, 33 tudományos és kutatóintézet, főiskolai tanszék, 56 Vas megyei közintézmény, 41 gazdasági társaság és pénzintézet, négy parlamenti párt. Választ nem kapnak.
1997. augusztus: Tardy János, a minisztérium helyettes államtitkára nyilatkozik a Természet Világa című lapnak: „A terület jelenlegi állapotában nem alkalmas nemzeti parknak.”
1997. augusztus: tudósok – Bartha Dénes, Csapody István, Kovács J. Attila, Pócs Tamás, Szodfridt István, Túróczy Csaba, Vida Gábor – Tardy Jánosnak írt levelükben közlik: „Kezdeményezzük és támogatjuk az Őrség és a Vendvidék nemzeti parkká nyilvánítását”, ezt „az időközben felerősödő negatív hatások (vasútépítés, földgázkitermelés, beépítések) halaszthatatlanná teszik”.
1998: a Vas Megyei Közgyűlés támogatja az ŐNP megalakítását.
1998. október 13.: tanácskozás a Környezetvédelmi Minisztériumban. Úgy határoznak, hogy legyen nemzeti park, de csak később. A Természetvédelmi Hivatal megbízza Bartha Dénest, a Nyugat-magyarországi Egyetem professzorát, hogy munkatársaival készítsen tanulmányt az Őrségről és a Vendvidékről. Az anyag 2000-re elkészül.
2000. szeptember: az Országgyűlés környezetvédelmi bizottsága kihelyezett ülést tart Őriszentpéteren. Illés Zoltán, a bizottság elnöke ezután javasolja az ŐNP megalakítását.
2001. január: a sajtóban az a hír jelenik meg, hogy a helyi önkormányzatok ellenállása miatt az ŐNP tervét levették a napirendről. Bartha Dénes ismét sürgeti az ŐNP megalakítását.
2001. február: publikussá válik, hogy mégis lesz ŐNP.
2002. február: az ŐNP kezdeményezői szakmai indokokkal tiltakoznak Markovics Tibornak, a Fertő–Hanság Nemzeti Park volt általános igazgatóhelyettesének az ŐNP igazgatójává való kinevezése ellen.
2002. március 1.: miniszteri rendelettel létrehozzák az ŐNP-t.
2002. március 8.: Orbán Viktor Őriszentpéteren felavatja az ŐNP Igazgatóságát. Megbízott igazgatónak Markovics Tibort nevezik ki. Pályázatot írnak ki az igazgatói posztra. Az állást öt pályázó közül Markovics Tibor nyeri el.
2002 nyara: megjelenik az ŐNP rövid és középtávú munkaterve. Települések szerint lebontott kezelési tervének tömörített változatát bárki megtekintheti, és észrevételeket tehet.
origo.hu
Újabb harckocsikkal bővült a dandár – képeken mutatjuk a high‑tech páncélos szörnyeket
