Egyházak és ügyek

Miklós Imre, a hajdan volt Állami Egyházügyi Hivatal elnöke többször kijelentette annak idején, hogy Magyarországon az állam és az egyház szétválasztása megtörtént. Tehette, hiszen már az 1950-ben kötött szerződés is deklarálta a szétválasztást, ami igaz is volt annyiban, hogy az egyházaknak semmi közük nem volt az államhoz, viszont az állam mindenféle egyházi ügybe beleszólt. A rendszerváltozás után a szétválasztás elvét ismét meghirdették, de annak gyakorlati megvalósítására még nem született meg az üdvözítő módszer. Az állam rászorul az egyházak oktatási, szociális tevékenységére, az egyházak pedig igénylik az állam anyagi támogatását. Persze az állam és az egyházak kapcsolatában hazánkban sem ilyen „vegytiszta” piaci viszonyok uralkodnak, ezért a különböző ideológiai beállítottságú kormányok sajátos szempontjaik szerint kezelik a „szétválasztás” tényét. Egyes felekezetektől jobban elválnak, másokhoz közelednének. A törvény betűje szerint azonos jogokkal és kötelezettségekkel bíró felekezetek között vannak egyenlőbbek. Nyilvánvaló, hogy a szocialista, liberális elveket valló világi hatalomnak nem a konzervatív szemléletű történelmi egyházak a kedvencei.
A jelenlegi kormány az egyházak finanszírozásáról kialakult vitát szeretné leegyszerűsíteni, elhitetni a közvéleménnyel, hogy az ellentétek hátterében a katolikus és református egyházak mohósága, pénzéhsége áll. Ha csak erről lenne szó, akkor a kormány által beígért kompenzációval az egész huzakodás egy pillanat alatt befejeződne. Ám elsősorban a katolikusok, de a reformátusok és részben az evangélikusok is olyan kormányzati elképzelések ellen tiltakoznak, amelyek veszélyeztetik az egyházak szabad működését, a vallásos emberek jogait, a törvényben meghirdetett felekezetek közötti egyenlőség elvét. Ennek csak egy, igaz, roppant fontos része a felekezetek állami támogatásáról folyó vita. Lényege, hogy a támogatások mértékét a népszámlálási adatok vagy az adózók által felajánlott egy százalék alapján számítsák ki. Ha a népszámlálást vennék alapul, a katolikus egyház 650-700 millió forinttal, a reformátusok 44-50 millióval kapnának többet, mint az egyszázalékos elv szerint. Az éppen hatályos törvény a népszámlálás adatainak felhasználását írja elő, az éppen hatalmon lévő kormány ezt tagadja. A jogi csűrésen-csavaráson túl minden józan elme számára egyértelmű, az egyszázalékos felajánlások rendszere torz képet ad a lakosság vallási hovatartozásáról, de még hitbéli intenzitásáról is. Mélyreható szociológiai vizsgálatok nélkül is megállapítható, hogy a milliós, több százezres nagy egyházak híveinek átlaga kevésbé tehetős, mint a kisebbeké, ezért arányaiban kevesebb adórészt tud felajánlani. Az ebből fakadó helyzeti hátrányt megtenni a támogatási számítások kiindulópontjának, még szocialista és liberalista szempontból is igazságtalan. De nem csak a finanszírozásról van szó. A történelmi egyházak sérelmezik a szociális törvény módosításának tervezetét, amelynek következtében az egyházi tulajdonban lévő egészségügyi, szociális intézmények elveszítenék függetlenségüket. Sérelmezik, hogy a műemlékek felújítására szánt öszszeg csökken, miként a felsőoktatási beruházási támogatás is. Az már szinte apróság, hogy a közmédiumok vallási műsorainak megváltoztatásáról nem konzultáltak az egyházakkal, hogy a katolikus rádió beindítását az ORTT kormánypárti delegáltjai megfúrták.
Idézzük fel Donáth László nemrégiben kifejtett tételét: „Ha a katolikus egyház által annyira óhajtott népszámlálás alapú pénzelosztás érvénybe lép, akkor a mostani kormányzat magasan megjutalmazza a számára legkeményebb ellenfelét.” Ebben a mondatban benne van a probléma veleje. A kormány bosszút áll a történelmi egyházakon, főleg a katolikusokon, mert a tavaszi választások előtt nem viselkedtek antiklerikális, ateista módon. A katolicizmust még nem nevezik „fekete reakciónak”, de a baloldal speciális „hagyománytiszteletét” ismerve, annak is eljöhet az ideje. Egyelőre beérik a történelmi egyházak működési feltételeinek korlátozásával, tehetik, mert az ő értelmezésükben az állam és az egyház szétválasztása továbbra sem jelent mást, mint az egyház kiszolgáltatottságát.