Öngyilkos galamb

Előbb a mellettem elsuhanó villanást észleltem, aztán a csattanást is hallottam. Csak nem érzékeim csalóka játéka elevenített fel egy régi háborús pillanatot? Riadtan körülnéztem. A 79-es troli István úti megállójában álltam, nem valahol a keleti frontszakaszon. Egy galamb repült el mellettem, és belecsapódott a zöldségüzlet kirakatába.
Hárman álltunk némán a teteme felett. Egy középkorú asszony, aki kutyát vezetett pórázon, egy munkáskinézésű férfi és én. Mindhárman a trolira vártunk. Az öngyilkos galamb pedig a szemközti ház ablakpárkányáról repülhetett le. Társai még mindig ott álltak riadtan toporogva.
A munkáskinézésű férfi cipője orrával odébb lökte, és azt mondta: „Lehet, hogy az éhség vitte rá. Nem kár érte. Csak szemetelnek a városban, mást se lát az ember, mint kutyaürüléket és galambpiszkot!”
Az asszony félrehúzódott mellőle. A kutyája révén őt is sérelem érte. Felém tekintett könyörgőn, szövetségest keresett bennem. Én meg a szemközti ház második emeletét fürkésztem. Az ablakpárkányt, ahol három riadt galamb üldögélt. Emlékeim között kutatva azt az ősz hajú asszonyt is sikerült előráncigálnom, akit annyiszor láttam a nyitott ablakon kihajolni évek hosszú során át, miközben a trolira vártam itt, a zöldségüzlet előtt. A ház Ági nénijét kerestem, aki mindennap megetette a ház árva galambjait. Kitipegett szemért a közeli Garay-piacra is. Ha nem akadt rá pénze, mert kevés volt a nyugdíja, akkor kenyérdarabokat szórt nekik.
De Ági néni már az égi madarakat eteti, egy hónapja, hogy meghalt. Anélkül hogy beteg lett volna. Egyszerűen csak meghalt, és itt hagyta a házat meg a galambokat.
Nézem tűnődve a merev galambtetemet az aszfalton. Elképzelhető, hogy valóban öngyilkos lett? Régi házunk udvarára gondolok, amely felett nagy galambcsapat keringett, amikor a mama megjelent hóna alatt a kukoricás vagy ocsús szakajtóval, hogy a baromfit megetesse. A galamboknak is bőven szórt, és azok a tetőre repülve turbékolva megköszönték.
Volt közöttük egy „purcli” is. Azt nevezték nálunk purclinak, amelyik repülés közben bukfencezett néha. Akár egy akrobata. Az ilyen galambnak nagy értéke volt. A Pálinkás fiúknak két galambjuk is ilyen „forgó” tulajdonságokkal rendelkezett.
Örökös civódás volt emiatt a portán, mert a Pálinkásék udvarán csak egy galambdúc magasodott a kazlak között. Egyik fele a Pistié volt, a másik meg az Ároné. A vita abból kerekedett, hogy a purcli hová szállt le. A benyomuló partizánok végül kiirtották Pálinkásék összes galambját. A ledöntött dúcot meg eltüzelték. Mert a galambászat úri passzió – mondták…
Ekkor megszólalt a 79-es troli megállójában várakozó asszony, közelebb húzva magához a pórázon nyugtalankodó tacskót: „Lehet, hogy valóban éhes volt szegénykém. Nem etette senki, s ilyenkor már nem találnak élelmet maguknak a madarak!”
Odaképzelem magam az ablakpárkányra, ahol a többiek ülnek némán. Onnan talán nem is látni az üveg csillogását, azt hihette, hogy terített asztal a zöldségüzlet kirakata, s nekirepült. Előfordul néha velünk is, emberekkel, hogy megtéveszt bennünket a fény, a hamis beszéd, a sok ígérgetés, és aztán hirtelen csak: kopp! Irányt tévesztünk. A szemfényvesztés falába ütközünk.
Közben a túloldalról kényelmesen átballag egy utcaseprő, és hosszú nyelű lapátjára veszi az élettelen madarat, hogy bedobja a legközelebbi kukába.
Aztán semmi. Megérkezik a troli, és mi hárman felkapaszkodunk rá.