Tutajosok

Valaha sokat tekeregtem Erdélyben és a Felvidéken – busszal, vonattal, autóstoppal, tehervonatra kapaszkodva, bivalyas és lovas kocsira kérezkedve, szénaboglyákban, temetőkben, barlangokban, templompadláson alva. Egyszer, a hetvenes évek legelején – árvizes erdélyi nyár volt az is – a partról ráúsztunk egy tutajra, s úgy csorogtunk alá néhány kilométert. Az Aranyoson történt ez, valahol Borrév és Szentmihályfalva közt. Még léteztek a folyó mentén a vízbe vert cölöpökre épített kis faházak, amelyeket a torockói székelyek rendre aranymosó kalyibáknak mondtak, holott akkoriban már a sópárló cigányok is eltűntek az Aranyos völgyéből. Üresen tátongtak, gerendáik korhadtak és mohosak voltak, léceik rothadtan lógtak, de még álltak ezek a romladozó kis házak; egy-egy éjszakát eltölthetett bennük a hozzánk hasonló tekergő. A tutaj kicsi volt, talán nyolc-tíz egybekötözött, közepesnél rövidebb szálfa. Kormányosa nem volt, honnan jött, hová tartott, nem tudtuk, de nem is érdekelt. Elnyúltunk rajta, napoztunk, szundikáltunk, bámultuk a vízre hajló lombokat. Néha meglódult alattunk, máskor inkább csak tétován forgott velünk, így sodródtunk lefelé néhány óra hosszat, míg végleg meg nem feneklettünk.
Huck és Jim voltunk. Persze nem mondtuk: kamaszok – szégyelltük volna. De mindketten tudtuk, hogy a másik is azt gondolja. Jim, a néger és Huck, a csavargó. Vagy mindketten Huck? Az igazságérzet, mint minden egészséges kamasz fiúban, túltengett bennünk. Nem holmi gavalléros előzékenység. Merev, sérülékeny igazságérzet. Akkor hát Jim és Jim? Könnyen lehet.
Jó kaland volt, és én a hajdani tutajosokkal azóta is sorsközösséget érzek. Elmondom hát most röviden, milyenek is voltak ama régi tutajosok, milyen volt az életük.
Rögtön az elején tisztáznunk kell valamit. A tutajosok kemény fickók voltak, de nem hősök. Ezt ott, az Aranyoson csordogáló tutajon mi, kölykök tökéletes bizonyossággal megéreztük. Lusta naplopók voltak. Mihaszna munkakerülők. Semmirekellő volt mindahány. Az életüket is hajlandók voltak kockára tenni, csak dolgozniuk ne kelljen. Lehet, hogy sokan megvetik, én éppen ezért a férfias, nagy akarásért tisztelem őket.
A tutajos nem volt gazdag ember, jómódúvá sem lett soha. Tulajdonképpen nem is keresett, amit csinált, nem pénzért, hanem a kalandért, a szabad élet gyönyöréért csinálta. Már az is nagy dolog volt, ha embert próbáló útjáról a tutajos nem fülig eladósodva tért vissza. Mert a tutajost – lett légyen az székely, román, tót vagy ruszin – vonzotta a pálinka. Már a szerződéskötéskor lerészegedtek a legények. Kulacsban, tégelyben, hasas butéliában, demizsonban vitték a pálinkát, amely gyorsabban fogyott, mint a vízi út, így hát az ismertebb tutajállomásokon s egyáltalán, a partokon minden hajításra pálinkaárus nők várták őket portékájukkal. És nem csak azok. Várták őket mindenféle némberek, bővérű lotyók.
A tutajok összeállítása és vízre bocsátása, vagyis a „vízreszállás” kora tavasszal kezdődött, amint a jég letakarodott a folyókról. A tutajbekötő helyeken kötelekkel, hevederekkel, faszegekkel rögzítették szorosan egymáshoz a szálakat. Vastagabb, épebb, mutatósabb felükkel fölfelé kötötték a tutajba a fákat. A görbeséget igyekeztek lánccal, tűzzel, emberi és állati erővel kiegyenesíteni, rejteni. Akár a Vág, a Tisza vagy a Maros mentén dolgozott is a tutajos, mindenütt nagy leleménynyel tüntette el a fa hibáját: korhadást, görcsöt, görbeséget. A szerelés a hatalmas ászokfákon történt, erről taszították a vízre a járomba helyezett kormánylapáttal, olykor kalyibával, élésládával felszerelt tutajokat. A tutajos rendes eledele általában elég egyhangú volt: kenyeret, szalonnát, túrót, lisztet, lencsét, borsót, fuszulykát, kását, sót, paprikát, hagymát, ecetet és pálinkát, székely vidékeken, székely vagy oláh tutajosoknál maguk főzte puliszkát rejtett az élésláda.
A tutaj hosszát és szélességét, a bele kötött szálak vastagságát is a vízi út szélessége, medre, vízbősége határozta meg. Ahol lehetett, gyakorta több talpat is egymás mögé kötöttek, így akár négy, öt, hat, sőt nyolc egymás mögött úszó talpból is állhatott a tutaj. Az úgynevezett magyar kötésű tutajban két párhuzamos sorban, egymás mögött négy-öt-hat talp úszott. Az ilyen hatalmas, páros tutajvonatokat csak a valóban nagy, széles, mély vizeken használhatták.
Ha a tutaj készen volt, akkor kezdődött az igazi nagy kaland, az ereszkedés.
A XIX. század közepi forrás szerint húsvét tájban már hangyamód nyüzsögtek a tutajosok a Tisza felső folyása mentén a partokon, a víz színét pedig valósággal elborították a tutajok. A kisebbek üresek voltak, de a nagyobbakon tört sóval rakott hordók sorakoztak. Egy tutajon akár hatvan hordó, egy hordóban öt mázsa kősó volt. De szállítottak a tutajok szarufát, deszkát, zsilipdeszkát, „faragott- és gomolyaglécet”, zsindelyt és tűzifát, szőlőkarót, a Kis-Besztercén sok száz üveg borszéki borvizet is. A Tisza mentén, az erdélyi Gyergyó Maros menti községeiben mindenütt ügynökök, magyar, román, zsidó, ruszin, örmény, görög tutajosgazdák, kereskedők, bérelt tutajoslegények nyüzsögtek, előleget számoltak, áldomást iszogattak. Másnap aztán virradatkor – falatka früstök, rövid fohász, pofa pálinka után – elindultak.
A hegyek, havasok közt olyan sebesek a folyók, hogy – amint azt egy XIX. századi szerző írja – „erős embernek kell lennie, aki a vágtató víz sodrásirányában úgy tud követ elhajítani, hogy az elé essen a tutajnak”. Az útvonal mentén a veszélyes szirtek holtak neveit viselték – „Víg Antal köve”, „Alfalvi Kucsuk Máté szirtje” –, mások beszélő nevet kaptak: „Fortyogós”, „Pokolkő”, „Boglyas”, „Ördögpata”, „Kecskeláb”. Volt olyan szirt, amelynek kikerülése lehetetlen volt, a legügyesebb kormányos is tudta, hogy súrolni fogja, „megszegi” a sziklát. Ilyenkor előre felkészültek az ütközésre, nehogy a vízbe sodródjanak. Az elakadt tutajt a havasi oláhok jó pénzért (sóért, deszkáért) segítettek leemelni a szikláról. A fennakadt tutajt tolni, emelni nem volt ajánlatos, mert az elszabaduló vízi jármű gyakran maga alá gyűrte, a fentebbről rohanó másik derékban vágta ketté a szerencsétlen tutajost. 1847-ben így ír a tutajosélet egyik kitűnő ismerője: „Veszélyes helyeken, ahol a víz sebes, mint a gőzgép, az első legénynek, ha élete kedves, nem szabad hátranéznie, orrát kifújnia, mert csak egyetlen félrepillantás mindannyiuk életébe kerülne. A hátsó legény viszont mindig az első intését tartozik vigyázni, mert az első kormányozza a hátsót is, kezével hátraintvén, hogy merre húzza a kormánylapátot.” Ha az egyik tutaj szirten, zátonyon, gáton fennakadt, s a többi reáfutott, azt „lepadolásnak” nevezték. Előfordult, hogy negyven-ötven tutaj szaladt egymásba; ilyenkor aztán, hogy nehogy lábukat, lábfejüket veszítsék, szökdécselhettek egyik tutajról a másikra a legények.
A folyók középső szakaszán, a meglassúdott, ballagó vízen sem volt sokkal könnyebb a tutajos dolga, hiszen itt embertársai által készített csapdák leselkedtek rá. A csapó- és malomgátaknál vámot szedtek tőlük, ha a tutajok a gáton fennakadtak, a vám is növekedett. Ha a vízállás kicsi volt, a malomgáton biztosan fennakadtak a tutajok, ilyenkor a molnártól vizet kellett kérni. Adott is: kevéske pénzért, pár szál szép deszkáért. A pusztuló, csőd szélén álló malom molnárjai egyenesen lesték a tutajosokat, szinte belőlük éltek. Ezeket „fosztogató molnárnak” nevezték. A hajómalmok – amelyek a legerősebb sodrásra települtek – még veszélyesebbek voltak. A tulajdonos gyakran provokálta az ütközést, hogy így szerezze be deszka- és gerendaszükségletét. A hidasok is vámoltattak. A kötélhíd kötelét lenyomva igyekeztek deszkát, gerendát lesodorni a tutajról. Ezért vetett előre pár szál deszkát a tutajos, így gyakran olcsóbban úszta meg a találkozást. És hogy a nyomorult tutajásznak még kevésbé legyen nyugta, némely vidékeken szervezett tutajtolvajbandák igyekeztek megszerezni a hosszú konvojba kötött talpakból az utolsókat.
Azért ne féltsük túlságosan a tutajost se, mert ahol csak tudott, maga is csalt. Ha deszkarakást szállított, azt menet közben – különösen, ha pálinkája elfogyott – rendszeresen dézsmálgatta. Tenyérnyi széles darabokat levágott, majd a deszkát borért, pálinkáért, dohányért eladta, s csak a csonkot dugta vissza a rakásba. A rafinált kereskedő ezért a szállítmányt „megtapodta”, így vizsgálva, vajon nem hajlik-e feltűnően a rakás.
A magyarországi tutajozás utolsó nagy korszaka a XIX. század közepe volt, amikor az iparosodással, a polgárosodással együtt hihetetlenül megnövekedett a faigény, ám a vasút még nem vehette fel a versenyt az úsztatással.
Ma Erdély folyóvizeinek többsége halott: halak sem úsznak bennük, nemhogy rajtuk tutajok. Talán még olyasféle kísértettutajok sem, mint amilyenre kölyökként mi is felkapaszkodtunk.