A minőség hangja

A XX. század második negyedében újfajta nyilvánosság kínálkozott a magyar írók számára: a Magyar Telefonhírmondó és Rádió Rt. egyre gyakrabban közvetített szépirodalmat. Az irodalom a telefonhírmondóval, majd a rádiókészülékekkel élőszóban jutott a lakásokba, került a mindennapi életbe. Ezt ismerte fel például Kosztolányi Dezső, aki azon viccelődött, miféle profán dolgokat művelhet otthonában az ember, miközben a Westminster-templomból misét hallgat… Márai Sándor szintén észlelte, hogy nem csupán haszna lehet az új találmánynak: „A detektor kifogástalan: azt fogja, ami a levegőben van, örökké és mindenütt, amivel az ember lélegzik: a közhelyeket.” De Kosztolányi, Márai meg sokan mások éppen azt mutatták meg a rádiózás korai évtizedeiben, hogy a legveretesebb irodalom is terjedhet az éter hullámain. Közéjük tartozik a ma már legendás bemondó, Scherz Ede, aki kiváló verselőadó is volt.
Salamon István a 80-as években interjúsorozatban mutatta be a rádióban azokat, akik a Magyar Rádió irodalmi műsorait szerkesztették, írták. A tucatnál több rádióbeszélgetésből összeállított kötet művelődés- és irodalomtörténeti értékű, hiszen zömében a korai rádiózás emlékeit tárja az olvasó elé. 1925 decemberétől a telefonhírmondóval közös műsort adó rádió mindent élőben közvetített, később terjedtek el a hangrögzítés különféle technikái, így ezekről az időkről az interjúalanyok emlékezete a fő ismeretforrás. Salamon István elévülhetetlen érdeme, hogy – mondhatni az utolsó pillanatban – mikrofonja elé ültette Tiszay Andort, Hegedűs Tibort, Hegedűs Gézát, Vas Istvánt, Szentkuthy Miklóst, és hogy kötetbe szerkesztette a velük folytatott beszélgetéseket.
A rádiózás kezdetének technikai viszonyai élénken élnek a visszaemlékezőkben. Egyedül, kipárnázott szobában, zárt ajtó mögött kellett felolvasni, Schöpflin Aladár még el is szunyókált közben a fáma szerint… Nagy Adorján könnyezett a saját hangját hallva… Többen megemlékeznek a detektoros készülékekről, Ottlik Géza a katonaiskolában fabrikált is ilyet magának, ágyának sodronya volt az antenna. Számosan megemlékeznek Cs. Szabó Lászlóról, vitéz Somogyváry Gyuláról, Ortutay Gyuláról, Örley Istvánról, Németh Lászlóról, Kolozsvári Grandpierre Emilről mint olyanokról, akiknek tevékenysége révén került a rádió műhelyébe az írók zöme. Cs. Szabó László volt az, aki rendszeresen meghívta, alkalmazta Babitsot, Karinthyt, Kosztolányit, Móriczot. József Attilának egy zivatar miatt elmaradt a szereplése, s még erre is többen emlékeznek.
Vas István szól arról, hogy egy műsorban szerepelt Radnóti Miklóssal, akivel akkor, 1935-ben még egyáltalán nem volt barátságban: ellenségekből lettek barátokká később. Képes Géza a Falurádió megszervezését kapta feladatul, akkor ugyanis az a műsor az irodalmi osztályhoz tartozott. Kolozsvári Grandpierre Emil megemlíti, hogy Lőrincze Lajost „szép, magyaros” beszéde miatt vitte a rádió Édes anyanyelvünk című sorozatához (ennek is immár fél évszázada: 1952-ben). S még egy érdekes adalék: négy-öt visszaemlékező is hangsúlyozza, hogy nagy tiszteletdíjat adott a rádió. Az örökös pénzzavarban lévő Karinthy, de Móricz Zsigmond kapcsán is megemlítik ezt. Ottlik Géza elmondja: „Rengeteg pénzt fizettek, nem tudom, harminc pengőt, negyvenet. A Nyugat fizetett nyolc pengőt, de befutott, híres írók a Nyugatnak fizettek volna százat, ha közli a novellájukat.” A rádió XX. századi Maecenas gyanánt segítette az írókat!
Aki végigolvassa Salamon István interjúit, nemcsak a rádiózás történetéről kap vázrajzot, hanem – és ez a fontosabb – arról is meggyőződhet, hogy rádiónk a kezdetektől tudatosan adott teret a legjobb irodalomnak. Azok a (huszár)tisztek, akik 1925-től a rádiót irányították – köztük Kozma Miklós, Szőts Ernő ezredes, műsorigazgató –, a körúti Kék Egér mulatóban délelőttönként összeültek az írókkal, szerkesztőkkel. S hogy, hogy nem: a Nyugat folyóirat nagy nemzedéke, majd a második nemzedék is rendre bekerült a műsorokba. A versekkel, novellákkal, színdarabokkal, tanulmányokkal, továbbá az Einstein, Nexö vagy éppen Shaw válaszleveleit tartalmazó Török Sándor-felolvasásokkal a minőség kapott „hangot”. A Magyar Rádió hajdani műhelye a nemzeti műveltség alakítója és része volt. E nemes múltja a változó világ ellenére ma is kötelezi erre a szerepre.
(Az étheren át. Írók a Magyar Rádió műhelyében. Szerk.: Salamon István. Magyar Rádió Rt., Budapest, 2002. Ármegjelölés nélkül)