Bukásmítoszok

Magyarországon a nemzeti önértékelés problémája időről időre aktuálpolitikai felhangokat sem nélkülöző viták kereszttüzébe kerül. A rengeteg jó- és rosszhiszemű válasz, amely arra a kérdésre felelne, hol a helyünk a nagyvilágban, sommásan két csoportra osztható. De sajnos a válaszadók szavai és tettei között nem mindig található összhang. S csupán az alapos elemzés és a történelem mutatja meg egy-egy vezető vagy közvetlen hatalommal nem rendelkező gondolkodó szavainak értékét, illetve a mondatok mögött meghúzódó tényleges szándékot.

Rákosi Mátyás A magyar jövőért című, 1945-ben kiadott művének bevezetőjében a háborús tapasztalatokat ekként összegezte: „Tovább él a felelősség vagy pontosabban a felelőtlenség szívós legendája is. Amikor már a vak is látta, hogy a háború elveszett, csak úgy burjánzottak azok a hivatalos és félhivatalos elméletek, melyek szerint a magyar reakció nem felelős a küszöbönálló katasztrófáért. A magyarázatok, melyek azt állították, hogy a kis népek tulajdonképpen nem felelősek cselekedeteikért, mert tetteiket a hatalmas szomszédok parancsa szabja meg, mind ezt szolgálták.” Rákosi frazeológiája már előlegezte a társadalmi csoportok minden indoklás nélküli likvidálásának gondolatát, de szóhasználatában az egyeduralomra törő diktátor a nemzeti függetlenség bajnokának szerepében tetszeleg. Mintha Rákosi lenne az a külső nyomással dacoló politikus, aki bátran kiáll a nemzeti önrendelkezés és függetlenség gondolata mellett.
Nem sokkal korábban, 1944 októberében egy másik pszichopata, Szálasi Ferenc terjedelmes hadparancsot intézett a nemzethez. A teljes mozgósításhoz mi más lenne a fő érve, mint a nemzet függetlenségének megőrzése, a magyarság megmaradása? „Fennmaradásunk, életünk megtartásának egyedüli záloga: minden erőnk harcba vetése a történelmi harc döntő menetében, hogy hűségesen, megalkuvás nélkül, becsületesen fejezzük be a világtörténelem legnagyobb, legvéresebb és minden népnek sorsát és jövőjét jelentő küzdelmet Németország, Itália és Japán oldalán.” Rákosi és Szálasi – a magyar függetlenség eszméjének két bajnoka!
A nemzeti önértékelés szélsőséges ingadozása, annak megítélése, hogy kicsik vagyunk-e, vagy nagyok, hol a helyünk a nagyvilágban, nem veszünk-e el hirtelen a minket övező, idegen eredetű népek tengerében – mindez az értékek és értékhiányok mérlegelése. Romantikus nemzeti pátosz övezi az elbukás vagy a rengeteg szenvedés árán kivívott függetlenség keserű gondolatait. És csak a huszadik század közepe táján születtek meg azok a vélemények, amelyek nagy öszszefüggésekben, a magyar kultúra egészét vizsgálva történelmi fejlődésünk zsákutcás jellegét, esetleg az eltorzult magyar alkatot teszik felelőssé a közelmúlt katasztrófáiért. Bibó Istvánnal szemben a hivatalos ideológia – a történelmi materializmus tanításainak megfelelően – a függetlenségét veszített, súlyos gazdasági és még súlyosabb társadalmi gondokkal küszködő országot az ideális állapotok küszöbére képzelte, és propagandaeszközei segítségével ekként akarta láttatni. Vagyis e teória szerint a társadalmat évezredek óta szakadatlanul gyötrő osztályharc végre meghozta gyümölcsét, elérkezett a Kánaán. Nemzeti kultúránk ennek szellemében volt megrostálandó, haladó és reakciós alkotásokra, alkotókra osztható.
Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy ritka az a tiszta történelmi pillanat, amikor egy-egy véleményformáló politikus vagy gondolkodó a nyilvánosság előtt meri vállalni azt az álláspontját, amely szerint magyar kultúra nincs is, legföljebb fütyülős barackpálinka, csikós, gulasch, tokaji, miegymás van, nem érdemes ordibálnunk, kicsik vagyunk, provinciálisak, mindig is azok voltunk, örüljünk, ha alamizsnát kapunk Európától (Ázsiától). Ilyen ritka „pillanatot” érhettünk meg az utóbbi időkben, talán a rendszerváltás traumája következtében.
Társadalom-lélektani okokra és súlyos frusztrációra vezethető vissza önértékelésünk ingadozása. Hol sumer ősök dicső leszármazottai vagyunk, akik ármányok következtében elveszítették vezető szerepüket a népek nagy közösségében; hol pedig kicsik, jelentéktelenek, jellemtelenek, kultúra nélküliek, akik képtelenek voltak értéket létrehozni, és ötszáz év óta még katonai sikereik sincsenek. Ha szétnézünk, a szomszédos országokban bőven találhatunk példát ehhez hasonló értékingadozásra, és csekélyke vigaszt jelent, hogy van, ahol a nagy, dicső ősök legendája állami támogatást élvezve sokkal szélesebb tömegeket bolondít, mint nálunk.
Súlyos frusztráció, amely – mint Nemeskürty István közelmúltban megjelent Mi történt velünk? című könyvéből kiderül – sorsdöntő pillanatokban bénítja az ország cselekvőképességét. Ekkor érkezik el azoknak az embereknek az ideje, akik egy-egy rögeszme rabjaként saját életük kudarcát bosszulhatják meg az ország egészén.
A menetrendszerűen érkező, kikerülhetetlennek tűnő csapások, az önbizalom megingása vagy kóros túlburjánzása ellen az egyetlen lehetséges védekezés az oktatás lehet, az értékek átadása. Nem csak az iskolai, és nem csak a gyerekeknek szóló. Igen nehéz ugyanis szeretni azt, amit nem ismerünk. Először meg kell tanulni a Himnuszt ahhoz, hogy énekelni tudjuk.
„A hazát csak egyféleképpen lehet és szabad szeretni. Úgy, ahogyan azt a népdalokban, Homérosznál vagy az evangéliumok szenvedéstörténetében olvashatjuk. A hazát egyedül részvéttel szabad és lehet szeretnünk. E »részvét« nélkül nincs emberi igazságosság, szeretet és szerelem, de még valódi kultúra sincsen. A bukáshoz viszont elég, ha a lényeges szót például »büszkeséggel« helyettesítjük be, vagyis olyan szóval, amelyet a jézusi történet, a népdalok s Homérosz »részvéte« sosem ismert” – írta Pilinszky 1977-ben, Száraz György Egy előítélet nyomában című könyve kapcsán, Simone Weilt idézve. A gondolat szép, bár a hasonlatok kissé pontatlanok. A népdalok hazaszeretete egyáltalán nem homogén, és – nálunk legalábbis – nem nélkülözi a büszkeséget sem, bár gyakoribb talán bennük a fájdalom érzése. Homérosz hazaszeretetéről nehéz beszélni; az ókori „nemzet” vagy „haza” fogalma alapvetően más volt, mint napjainkban, de sejthetjük, mire gondolt Weil és vele együtt Pilinszky. Jézus hazaszeretete, kapcsolata Izraellel jól kiolvasható a szenvedéstörténetből, de talán Jeruzsálem siratása beszédesebb lehet e tekintetben.
Azt hiszem, a részvéttel való szeretet alapja is a tudás, az ismeret, az emlékezés. Homérosz megőrizte, összegezte, és közreadta a nagy kollektív hagyományt az elpusztított Trójáról és a temérdek halottról. Jézus előre látta Jeruzsálem pusztulását, tudta, hogy tragédia közeledik, ezért sírt. A népdalok megőrizték, és továbbadták a fontos tudnivalókat életről és halálról éppúgy, mint a hazáról és az összetartozás érzéséről. Ezek a kultúra ismeretének és közreadásának, terjesztésének a gesztusai. Aki ismeri történelmünket, nem fogja a paradicsomból eredeztetni, Ádámig és Éváig visszavezetni a magyarságot, de nem támad az a gondolata sem, hogy a magyar kultúra lényege a kecskeméti barackpálinkával ragadható meg leginkább.
Mi más lehetne függetlenségünk alapja, mint az értékeink?