Dobzse László utódai

Gazdaságpolitikai kérdés ritkán vált ki olyan izgalmakat, mint az elmúlt hónapokban a jegybanki kamatláb, a forint árfolyama és az infláció alakulása, illetve ezzel összefüggésben a jegybank kívánatosnak vélt politikája. Mindezt akár egészséges, felelősségteljes közéleti érdeklődésként, a demokratikus érettség jeleként is értékelhetnénk, ha nem lógna ki olyan nagyon az a bizonyos lóláb. Ugyanis igencsak feltűnő: a jegybank elnökével szembeni támadások szinte kizárólag baloldalról jönnek, onnan viszont feltűnő összhangban. De vajon miért akarnák kormánypártok elérni a jegybanki politika megváltozását?
Az ok igen egyszerű. A Medgyessy-kormány elképesztő lyukat vágott a költségvetés zsákjába, a hiány megközelíti a Bokros-csomag előtti mértéket. Még ha el is fogadnánk azt a mentegetőzést, hogy a hiány nagy része az Orbán-kormány idejében keletkezett, akkor se lenne kisebb a felelősségük, sőt. Annál inkább kellett volna vigyázni az egyensúlyra. De hát mit lehet várni egy olyan kormánytól, amely hatalomra kerülve telezengi a sajtót azzal, hogy üres a kassza, aztán véletlenül mégiscsak talál 300 milliárdot a Pénzügyminisztérium valamelyik eldugott polcán? A költségvetési többletjuttatások jogos társadalmi igényeket elégítettek ki. Csakhogy a jó kormánynak a gazda gondosságával kell eljárnia: a jóléti intézkedéseknek összhangban kell lenniük a megtermelt jövedelmekkel és a beruházási szükségletekkel. Ezt tudja persze László Csaba, a kiváló pénzügyi szakember, meg a hívei által annak mondott Medgyessy Péter is, ezért megpróbálják suttyomban visszavenni az adománynak feltüntetett juttatásokat. Ehhez az egyik eszközt már megtalálták: a 2003-as költségvetésben drámai módon csappantak meg a beruházási kiadások, és szamárbőrként zsugorodik a kis- és középvállalkozások, valamint a családi gazdaságok támogatása is.
A másik eszközt, az infláció felpörgetését is szívesen alkalmazná a kormány, csakhogy ez a jegybank engedelmes együttműködését feltételezné. A Magyar Nemzeti Bank elnöke, Járai Zsigmond ehelyett nem átall törvényes kötelezettségéhez, az árszínvonal stabilitásához ragaszkodni, ami mégiscsak skandalum… Legalábbis a balliberális véleményformálók és a velük érdekazonosságot valló lobbicsoportok szemében. A szociközeli kritikusokat az sem zavarja, hogy Járai teljes sikerrel verte vissza a spekulánsok forintellenes támadását. Külföldi szakmai elemzők egyértelmű sikernek tekintik a jegybanki beavatkozást. A tekintélyes The Times az MNB példamutató akcióját annak a kudarcos kísérletnek az ellenpontjaként állította be, amellyel John Major kormánya 1992-ben igyekezett stabilizálni a fontot. A lapban megszólaltatott devizakereskedők dicsérték az MNB hozzáértését és szakértelmét. A Magyar Nemzet méltán közkedvelt tárcaírójának szófordulatával élve: hogy miért nem kaptak nagyobb publicitást honi lapjainkban eme rangos szakmai vélemények, én nem tudom…
Ami a lobbicsoportokat illeti: Széles Gábor és társai arra akarták rávenni Járait, hogy kamatcsökkentés révén járuljon hozzá az árfolyam gyengüléséhez, ami kétségtelenül kedvezne a kivitelnek – de csak rövid távon! A leértékeléses exporttámogatás ugyanis meg nem érdemelt előnyhöz juttat olyan vállalkozásokat is, amelyek egyébként alulmaradnának a piaci versenyben. A pénzügyi mankó ugyanakkor elodázhatja a gazdaság korszerűsödését, a hatékonyság javítását, ami hosszabb távon kedvezőtlenül hat ugyanezen tevékenységek versenyképességére. Ami miatt – mivel a védőernyőt nem lehet örökre kifeszíteni – ismét lehet majd jelentkezni állami támogatásért. Mert félreértés ne essék, a leértékelés – annak inflációnövelő hatása miatt – bújtatott exportár-támogatás. A magasabb infláció ugyanis többletbevételhez juttatja a költségvetést, ami a másik oldalról – az adófizetők részéről – ugyanilyen mértékű jövedelemelvonást jelent. Vagyis az állam a polgárok zsebéből kihúzott adóforintokkal – közvetve – az exportálóvállalatokat támogatja. Ez a modell sokáig működött a létező szocializmusban. Meg is bukott. De a léha középkori királyok is gyakran éltek a pénzrontás eszközével, rezet keverve az aranypénzbe. Dobzse László mai utódai szívesen tennének valami hasonlót, csak azt manapság árfolyam-leértékelésnek hívják.
Nem véletlen, hogy a szociális piacgazdaság megálmodója, Röpke, az inflációt a jólét és a gazdaság legnagyobb ellenségének tekintette. Nem véletlenül. Az infláció gazdasági hatékonyságot torzító hatásáról már szóltam. De legalább ilyen súlyos a társadalmi hatása – nem véletlenül nevezik a szegények adójának. Az infláció ugyanis rejtett és illegitim jövedelemátrendezést jelent, mégpedig a széles értelemben vett középréteg (a társadalom jó kétharmada) felől a leggazdagabbak felé. Ők ugyanis rendelkeznek olyan eszközökkel, amelyekkel az inflációt akár a maguk javára is fordíthatják, míg az átlagos jövedelműek szinte védtelenek (a legszegényebbek további lecsúszását segélyezéssel nagyjából orvosolni lehet). Ez történt a Bokros-csomag idején is, amikor a hirtelen felpörgetett infláció hatására a legszegényebbek életszínvonala ugyan nem romlott lényegesen, de a középosztály határozottan lefelé csúszott. Ahogy Bokros Lajos brutális őszinteséggel a képünkbe is vágta: nincs az a többletjövedelem, amit ő el ne tudna inflálni. A történelmi hűség kedvéért: 1995-ben és 1996-ban a költségvetésben 20-20 százalékos inflációt tervezett a pénzügyi kormányzat. Ehelyett a megvalósult áremelkedés mértéke 28, illetve 25 százalék fölé emelkedett! A tévedésnek ez a mértéke vagy dilettantizmust takar, vagy a választók tudatos becsapását, amihez az akkori jegybankelnök, Surányi György cinkos együttműködése is kellett.
Surányi persze kitöltötte mandátumának az Orbán-kormány idejére eső részét. Vajon mit szólt volna hozzá a dominánsan baloldali sajtó, ha a Fidesz-kormány akár csak tizedannyira támadta volna az MNB elnökét, mint jelenleg az MSZP elnöksége? Pedig nézeteltérés akkor is volt, éppen az árfolyam-politika miatt. Valószínűleg a nemzetközi sajtó is tele lett volna szociálliberális ihletésű felháborodással, a New York Timesig bezárólag, ahol Haraszti Miklós „független” szakértőként elemezte volna Orbán Viktor diktatórikus hajlamait…
Járai Zsigmond tényleg az MSZP–SZDSZ-kormány útjában van. Ha ugyanis szoci közeli lenne a jegybankelnök (Fekete Jánosnak biztos lennének ötletei), akkor vissza lehetne térni ahhoz a rossz emlékű „húzd meg, ereszd meg” gazdaságpolitikához, amelyet az elmúlt 25 év szocialista kormányai (Lázár Györgytől Horn Gyuláig) előszeretettel alkalmaztak, és amiből éppen a polgári kormány gazdaságstratégiája jelentett kiutat, lehetővé téve a gazdaság és a társadalom folyamatos és együttes fejlődését. Jelenleg Járai az egyetlen, aki ebből még meg tud menteni valamit. És ez nem tetszik a Dobzse Lászlóknak.
Nem először bizonyosodott be, hogy az MSZP és az SZDSZ nem igazán becsüli az intézményi függetlenséget. Márpedig a Magyar Nemzeti Bank függetlenséget éppen azért iktatták törvénybe, hogy a jegybankelnök – a gazdaság és társadalom tartós fejlődése érdekében – ne legyen kiszolgáltatva se az aktuális kormányerőknek, se a befolyásos gazdasági érdekcsoportoknak. Bizony, a függetlenség néha fáj a hatalmon lévőknek, de el kell tudni viselniük. Járai Zsigmond a ciklus végéig jegybankelnök marad.

A szerző közgazdász