Lelkileg is hajléktalanok

Hajléktalanszállón újságírót látni – leginkább karácsonyt, esetleg huzamosabb ideig tartó, nappal is nulla fok alatti hőmérsékletet jelent. Így aztán az Oltalom Karitatív Egyesület otthontalanokat ellátó kórházába lépve azonnal magyarázni kezdem, hogy a média általános vonulatával ellentétben nem a szeretet ünnepének okán kívánok szomorú arcokat és még szomorúbb történeteket világgá röppenteni, egyszerűen csak úgy alakult, hogy most, decemberben jutott tudomásomra az elképesztő értesülés, miszerint majd’ mindegyik hajléktalan komoly pszichiátriai kezelésre szorul. Amit – természetesen – nem kap meg.
A papíron szabadságon, a valóságban több napja az intézményben tartózkodó Iványi Tibor kórházvezető főorvos bólogat, ám mint mondja, ez nem egy olyan egyszerű kérdés, amelyet igennel vagy nemmel meg lehetne válaszolni.
– Úgy tartják, hogy a hajléktalanság a rendszerváltással jelent meg az életünkben. Az igazság az, hogy a probléma burkoltan mindig is jelen volt, csak a rendszerváltás előtti foglalkoztatási politika imázsa nem engedte meg, hogy hajléktalanok hivatalosan létezzenek. A nyolcvanas évek elejéről ismerek olyan adatot, hogy ötezer személyt tartottak nyilván, akiknek volt bejelentett munkahelyük, viszont nem volt lakásuk. Ezek az emberek csendben, itt-ott meghúzták magukat; emlékszem például, hogy úgy húsz esztendővel ezelőtt a IV. kerületi rendelőintézet gépkocsifeljárója alatt lakott egy házaspár. A rendszer ugyanakkor a szocialista nagyipar mellett működő, jelentős befogadóképességű munkásszállókon élőket sem sorolta az otthontalanok közé, holott a szocializmus összeomlásakor épp ezek az emberek kerültek tömegesen az utcára. Az arányokat jól érzékelteti, hogy a nyolcvanas évek végén csak Budapesten hatvanezer férőhelyet használtak ki munkásszállón, míg jelenleg talán hatezret, ha találnánk. S aki vidékről, gyökereit vesztve a fővárosba költözött, annak nemigen volt hova visszatérnie.
– Ez volt az első nagy hullám – magyarázza Iványi Tibor, s közben intézkedik, hogy egyik betegüket mentőautóval szállítsák át valamelyik szakintézetbe. Nem sikerül. Úgy tűnik azonban, hogy az ilyesféle kudarc itt a mindennapok szerves része, mivel a főorvos, miután leteszi a telefont, zökkenőmentesen ott folytatja, ahol abbahagyta.
– Igazából nincsenek adataink, de tény, hogy a szocialista nagyipar megszűnése után a szó szoros értelmében tízezrek kerültek az utcára. Ehhez a maghoz termelnek folyamatos utánpótlást az állami nevelőintézetek, illetve a válóperek, mert a magyar férfiak általában úgy lépnek ki a házasságból, hogy mindenüket hátrahagyják, és sajnos a pszichiátriai intézetekből az ágyszámleépítés miatt gyógyultnak nyilvánítva utcára került betegek száma is jelentős. Azt lehet mondani, hogy azok az emberek kerülnek utcára, akikre már a családjuk sem tart igényt, s a súlyos pszichiátriai betegekről bizony hamar lemondanak a hozzátartozók.
Beteget hoznak. Hogy a frissiben érkezett páciens a szocialista nagyipar összeomlása, a Bokros-csomag kórházi költségcsökkentős intézkedései, avagy átlagos magyar lefolyású válóper miatt került-e az utcára, egyelőre nem derülhet ki, mivel a középkorú férfi olyan részeg, hogy talán saját nevét sem tudná elárulni. Ezt holnapra bizonyosan kialussza, az arcán, s felső testén tarkálló, elsőre zúzódásnak látszódó sérülésekkel azonban bizonyosan nem lesz ilyen szerencséje.
– Ennyire nem eshetett el. Valószínűleg összeverték – mondja Samu István, további találgatásra azonban nem marad ideje, mert betege, csuromvéres, rothadó aljnövényzet szagát árasztó ruházatát ölelve, némi gőz kíséretében kitántorog a fürdőből.
– Azt tegye már le, úgy is ki kell dobni az egészet a kukába – szól az orvos, amire „na, az szép lesz”-nek hangzó dörmögés a válasz. De Samu István ezt már meg sem hallja, mivel csuklójától a nyakáig begipszelt páciensével foglalkozik. Akit ki kell küldenie az utcára.
– Harminc ágyunk van. Mint látja, mindegyik foglalt. Ha tehát behoznak egy súlyos állapotú sérültet, akkor szortíroznunk kell; megnézzük, ki a legkevésbé beteg, mert gyógyultról ebben az esetben nem beszélhetünk, és az ő helyére kerül az új jövevény. Most úgy néz ki, hogy ezt a törött karú férfit kell kiküldenem az utcára, holott tudom, hogy itt kellene tartanom. Gondoljon csak bele: ép kézzel is milyen megerőltető az ételért, szálláshelyért sorbaállni, hát még ebben az állapotban. És ezt a döntést naponta meg kell hoznunk.
Huszonkilencen, akik nem nyilváníttattak a legkevésbé betegnek, egyöntetűen bólogatnak, de nem szólnak semmit, talán attól tartanak, hogy az orvos fölfigyel rájuk, s mégsem a gipszesnek kell odébbállnia. Hiszen a kórházban meleg van, gyógyszerek, rendes ellátás, napi többszöri étkezés, és semmiért sem kell órákig sorban állni. Így néma csendben hallgatják, amint az idős orvos beavat az emberi sorsok vetésforgójának kegyetlen működésébe.
– Ha a beteg már olyan állapotba kerül, hogy nem küldhetjük vissza az utcára, akkor szociális otthonban próbálunk számára helyet találni. Ám ezt nem úgy kell elképzelni, hogy odatelefonálunk, és már mehet is, mivel sokszor több év a várakozási idő.
– És nem csak ez a baj, mivel a bürokrácia időnként megoldhatatlan helyzet elé állít minket – veti közbe Olasz Pap Krisztina szociális munkás. – A legújabb, júniusban bevezetett szabályozásnak megfelelően a hajléktalanoknak a fővárosi otthonokba kerüléshez budapesti lakcímet kell létesíteniük. Ennek azért nincs semmi értelme, mert ha az előgondozás során ezen a címen nem találják meg a hajléktalant, akkor automatikusan megszüntetik a kérelmet. Van olyan betegem, akinek három hónappal ezelőtt az orvosi krízisszolgálatnál elindították a kérelmét, az idősek otthonából viszont azt az értesítést kaptam, hogy már rég leállították a kérelmezési folyamatot, mivel az előgondozás során nem találták a bácsit. Így aztán nehéz bármit is tennünk, mert hiába adjuk be a kérelmét a kórházunk címével, ha a hajléktalant soha többé nem hozzák be ide, nem beszélve azokról a szerencsétlenekről, akik csak éjjeli menedékhelyekre járnak, vagy még oda sem. És ez mind semmi az elmeszociális otthonba kerüléshez képest, azoknál az intézményeknél ugyanis általános a tíz év várakozási idő.
– Van egy harminckét éves, krónikus skizofréniás betegem, aki tizenhét éve hajléktalan – veszi át a szót ismét Samu István. – Ezen idő alatt számtalanszor kezelték különböző pszichiátriai osztályokon. Egy-két hétig benntartják, aztán kiteszik az utcára. Az ellátórendszer sajnos megtanította hazudni az orvosokat. A kollégák ugyanis sokszor fel sem tüntetik a skizofréniát a zárójelentésén. S történik mindez gazdasági megfontolások miatt. Mert a hasonló esetetek a helyenként teljes krónikusosztályokat megszüntető kórházi ágyszámleépítést követően szaporodtak meg. Tizenkét esztendeje foglalkozom hajléktalanokkal. Előtte a salgótarjáni és a balassagyarmati kórházban vezettem a férfi pszichiátriai osztályt. Nos, 1996–97-ben döbbenten tapasztaltam, hogy korábbi kezeltjeimmel itt a fővárosban, mint hajléktalanokkal találkoztam. Ezt egyetlen társadalom sem engedheti meg magának.
Samu István felsorol néhány esetet. Aztán arra kér, hogy a betegek érdekében egyiket se írjam meg, hátha az egykori szomszédok, ismerősök emlékeiben még a rendezett körülményekkel bíró, egészséges ember képe él.
– Ránézek ezekre az emberekre, és látom, hogy súlyos betegek. Látom, hogy előbb, vagy utóbb, de mindegyiküknek szüksége lesz pszichiátriai kezelésre. Mégsem tehetek szinte semmit sem.