Mi kerül a tűzfalra?

Hála a Duna Televíziónak – mondta születésnapi köszöntőjében a köztársasági elnök, Mádl Ferenc –, mára műholddal összekötött közösség lettünk az egész világon szétszóródott és a Kárpát-medence különböző országaiban élő magyarokkal. Amikor pedig arról szólt, hogy a tízesztendős intézmény értékes jellemzői ki mindenkinek köszönhetők, legelsőként Sára Sándort említette.
A Duna Televízió első elnökének „volt bátorsága szembeszállni a kordivattal, a könnyen fogyasztható álkultúra áradatával. Nem adta fel azt a magas esztétikai mércét, amely filmrendezőként és operatőrként jellemezte. A világ magyarsága a Duna Televízión keresztül pótolhatta kényszerűen hiányos ismereteit a hetvenes és nyolcvanas évek legendás magyar filmjeiből. A világ művészi filmterméséből pedig bemutatta mindazokat az értékeket, melyek kiszorultak a globális piacról. Sára Sándor éveken keresztül latba vetette minden emberi és művészi tekintélyét, hogy a televíziót megvédje a méltatlan támadásoktól, és hosszú távú fennmaradását biztosítsa.” Akik a születésnapi ünnepségről készült felvételt látták, csak részleteiben ismerhették meg az államelnök laudációját. A rögzítés során ugyanis több fontos mondat elveszett…
Sára Sándorral, aki mióta elnöki székét odahagyta, számos szakmai és társadalmi szervezet vezetője, tagja s hajtómotorja, filmtervek megfogalmazója s a Duna Televízió nézője is, az elmúlt tíz esztendőről beszélgettünk.
– Nevetni is lehetne rajta, ha nem volna olyan elszomorító, hányan formáltak jogot maguknak a tizedik születésnapjához érkező intézmény közelében – de tőle távol is – a dicséretre: ők találták ki, s ők hozták tető alá a Duna Televíziót. Valójában kié az érdem?
– Sok ember fejében fordult meg, hogy létre kellene hozni egy olyan televíziót, amelyik minden magyarul beszélő emberhez szól, éljen bár a Kárpát-medencében, az Urálon túl, Skandináviában, Izraelben, Ausztráliában vagy az Egyesült Államokban. A tevékeny kezdeményező Csoóri Sándor volt.
– A megvalósító pedig, miként a köztársasági elnök születésnapi köszöntőjében mondta, voltaképpen Antall József miniszterelnök. Talán az ő politikai ellenfeleinek is, talán az intézménynek áldását küldő II. János Pál pápa rosszakaróinak is „köszönhető”, hogy az indulás pillanatától oly sokan szidták és gáncsolták a Duna Televíziót. Döntéshozói körökben azóta is többen hibáztatják, mint ahányan dicsérik, és szinte refrénszerűen zúgja az ellendrukkerek kórusa: nincsen szükség rá. Hétévnyi elnöki küzdelem után mivel magyarázza, hogy ennek a nemzetpolitikai szempontból is igen fontos intézménynek szinte mindig „ellenszélben” kellett dolgoznia?
– Talán mert a Duna Televízió megalapításával szűnt meg voltaképpen a Magyar Televízió egyeduralmi helyzete. Bizonyítani lehetett, hogy kevesebb pénzből és kevesebb emberrel is lehet közszolgálati televíziót működtetni, jó műsorokat adni s gyártani. Sokakat bosszantott az is, hogy a Duna Televízió születése pillanatában kinyilvánította: az egész világon szétszóródott és a Kárpát-medence országaiban, az anyaország határain túl élő magyarságot kívánja szolgálni. Ugyanazok, akik nem tudták elfogadni, sőt mind a mai napig megemészteni sem, hogy Antall József az 1990-es választási győzelem után azt mondta, lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke óhajt lenni, dührohamot kaptak a puszta gondolattól is: ennek a tizenötmillió magyarnak televíziója is lesz!
– Mennyire befolyásolta az intézmény mindennapjait az a szűnni nem akaró sortűz, amit különböző irányból a Duna Televízióra irányítottak?
– Igazából nem is akartunk, de nem is tudtunk foglalkozni vele. Minden percünket, minden gondolatunkat lekötötte, hogy miként lehet az addigi magyar televíziózástól – értékrendjét és szemléletmódját tekintve is – alapvetően különböző televíziót teremteni.
– Amikor már látni lehetett a Duna Televízió szellemiségének a körvonalait, azt dúdolta a kórus, és nem is csak az ellendrukkereké, de a hajdani jó barátoké is, a nemzetközi hírű operatőr Sára Sándor, a filmrendező Sára Sándor robusztus egyénisége ránehezedik a még zsenge intézményre. Jó is ez, meg rossz is, mondogatták, színvonaltalan produkcióknak nem lehet helyük az ő „birodalmában”, de az övétől elütő elgondolásoknak sem.
– Akik így beszélnek, nem vesznek tudomást azokról a munkatársaimról, akik az első pillanattól mellettem voltak – közülük néhányat ki is tüntetett a köztársasági elnök azon a tízéves Duna Televízió tiszteletére rendezett ünnepségen, ahol nekem a Magyar Köztársaság elismerését nyújtotta át – és azokról az értékes emberekről, akik később csatlakoztak hozzánk. A kiközösítést is vállalva… Arra ugyanis hamar rá kellett jönnünk, hogy aki a Duna Televíziónál vállalt munkát, más tájékoztatási fórumoknak, értelmiségi köröknek a közelébe sem igen juthatott. De azokban, akik a Duna Televízió mellé álltak, kis vagy nagy produkcióikkal az intézményt segítették, kivétel nélkül mindegyikükben volt valamifajta hivatástudat. Lelkesedés. Nélkülük nem válhatott volna a Duna Televízió azzá, aminek már a 90-es évek utolsó harmadában a világ megismerte s elismerte.
– Üde színt és hangot hozott az a sok, 1992-ig az anyaország számára jobbára ismeretlen új arc, fiatal tehetség, akik a határokon túlról érkeztek. Ma már nem is igen tudni, toborzás útján, tehetségkutató pályázatok révén kerültek ők, bemondók, műsorvezetők, riporterek, szerkesztők a Duna Televízióhoz?
– A bemondók tudatos válogatás alapján Erdélyből, Délvidékről, Felvidékről érkeztek. Szépen beszélnek magyarul, és amikor ránk köszönnek a képernyőről, azonnal tudni lehet, a Kárpát-medence mely vidékén születtek, növekedtek. Délvidékről a háború űzte hozzánk a szakembereket, Erdélyben mi tartottunk „tehetségkutató körutakat”. De volt olyan is, hogy Latin-Amerikából hívott fel valaki: szívesen elmondaná, milyennek képzeli a Duna Televízió kulturális műsorait. Először elmondta, megírta, majd meg is valósította elképzeléseit. Ugrin Aranka így került a Duna Televízióhoz. A későbbiekben azután erősen figyeltünk rá, hogy az ígéretes tehetségek kibontakozhassanak, hogy senkit ne skatulyázzunk be. Munkatársaink számára az a lehetőség, hogy más típusú műsorokban is kipróbálják magukat – bármelyik műsornál dolgoztak is –, pezsgést vitt az intézmény életébe.
– Voltak, akik azt remélték, egy filmművész elnöklete alatt meg tudja mutatni országnak-világnak a Duna Televízió, hogyan segítheti a nemzeti filmgyártást a „nagy testvérére” büszke (s nem féltékeny) televízió. Hamar be kellett látniuk azonban, hogy abból az igen szerény költségvetési támogatásból, amit a Duna Televízió kapott, játékfilmes álmok nem dédelgethetők. De még dokumentumfilmes, tévéfilmes ábrándok sem… Azáltal pedig – így fogalmaznak az elnök, Sára Sándor kritikusai –, hogy filmgyári szállásukat, a nagy múltú Róna utcai telepet otthagyták annak az irodaépületnek a kedvéért, amely sok átalakítás és kompromisszum árán a Duna Televízió székháza lett, fel is adták filmes terveiket…
– Mulatságos vádak ezek. Amikor a Róna utcában dolgozott a Duna Televízió, azt vetették a szemére, tönkreteszi a zenetermet. Mellesleg szólván, elkészültek azok a tervek, amelyeknek az útmutatása szerint a filmgyári objektumot televíziós székházzá kellett volna átalakítani. Rossz elképzelés volt, nem lehetett, nem szabadott vállalnunk. A Mészáros utcai objektumot, ahol a Duna Televízió most is lakik, kétségtelen, nem tévéseknek emelték. De elfogadható áron – és gyorsan! – át lehetett úgy építeni, hogy mindennek megfelelő helye legyen benne. A műtermeknek, a szerkesztőségeknek, az adminisztrációnak… Ami pedig a filmgyártás pénzügyi támogatását illeti, a Duna Televízióban született meg az a mind a mai napig érvényben lévő rendelkezés, hogy az intézmény reklámbevételének a tíz százalékát a játékfilmgyártásra, öt százalékát pedig a dokumentumfilm-gyártásra köteles fordítani. Amikor ez a szabály életbe lépett, azt reméltem, szépen jönnek hozzánk majd a hirdetők, és hogy példánkat a többi magyar nyelvű televíziós társaság is követni fogja. Sajnos azonban a Dunához mindig is gyéren érkeztek a reklámok, filmtámogató programunkkal pedig egyedül maradtunk a hazai elektronikus médiában. A magunk módján, szűkös anyagi lehetőségeink szerint azonban mindig pártfogoltuk a magyar filmet, legelébb azáltal, hogy sugároztuk őket. Később olyan műhelyt alapítottunk, ahol az ifjú tehetségek szabadon dolgozhatnak (nem egy nemzetközi díjakkal is jutalmazott munka született e kezdeményezésünknek köszönhetően), katedrát állítottunk, ahol neves szakemberek oktatják a határokon túlról, kis közösségi tévéműhelyekből érkező pályakezdőket. Ez a Dunaversitas. Nem ült az a társaság tétlenül egyetlen percre sem, amelyik a 90-es évek első, második harmadában a Duna Televízióhoz kötötte szakmai életét.
– Hogyan látja az intézmény első elnöke – aki, a mai tévévezetői divatokkal ellentétben, saját elhatározásából hagyta el hivatalát, megbízatásának lejártával nem pályázott újra az elnöki kinevezésért –, milyen lesz a következő tíz esztendeje a Duna Televíziónak? Egyáltalán: lesz-e következő tíz esztendeje, hiszen újra meg újra szárnyra kap a hír: „betagosítják” a második számú közszolgálati televíziót az első számúba, a Dunát a Magyar Televízióba…
– Remélem, hogy ez a veszély nem fenyegeti a Duna Televíziót. Azt is remélem, előbb-utóbb rendeződik az az áldatlan helyzet, hogy lényegesen és aránytalanul rosszabb anyagi körülmények között kell dolgoznia, mint társintézményeinek, noha pontos és takarékos gazdálkodását senki nem vitathatja. Azt is remélem továbbá, mert látni vélek erre utaló jeleket, felhagy a Duna Televízió azzal a szerintem amúgy is hiábavaló próbálkozásával, hogy a kereskedelmi televíziókat, a „hírgyárakat” kövesse s utánozza, és kulturális televízió lesz megint. Székházának a tűzfalára, mely most üresen mered az égre, fölírhatja ismét a hatásos – és igaz! – reklámszöveget: A világ kulturális televíziója.