Peking „nagy ugrása” az új évezredben

-KITEKINTŐ- Igazat kell adnunk a politikai elemzők kedvelt fordulatának, Kína valóban egyre jobban hasonlít a XIX. század második felében rohamosan gyarapodó vilmosi Németországhoz. A párhuzam igen találó, ha egy állam fejlődését a nemzeti egység és a gazdasági fellendülés kettősségében szemléljük.

Tagadhatatlan, hogy a hatalmas ázsiai ország imponáló eredményeket mutatott fel az utóbbi másfél évtizedben. A kínai GDP tartós hét-nyolc százalékos növekedése az előrejelzések szerint 2006-ig töretlen, a keleti partvidék a világ leggyorsabban fejlődő térségei közé tartozik, Pekingben tolonganak a világ legnagyobb befektetői és a multinacionális nagyvállalatok. Könnyen meglehet, hogy a régióban évtizedeken át éllovas Japánra lassan ráborul a régi-új vetélytárs, a hatalmas kínai sárkány árnyéka. S nemcsak Japánra, hanem a térség más országaira is.
A középtávú kínai geopolitikai szándék ma már világosan kivehető – nemzeti egyesítés és kontinentális hegemónia. Ha rohamosan gyarapodó iparát és kereskedelmét, gyorsan modernizálódó hadseregét, kiapadhatatlan forrásait és milliárdos piacát tekintjük, kétségtelen, hogy a XXI. századi Kína mindkét célját könnyűszerrel megvalósíthatja. A négy ázsiai „kistigris” közül három – Hongkong, Tajvan és Szingapúr – maga is kínai lakosságú, nyelvű, kultúrájú állam vagy államrész, gazdaságukat, politikai viszonyaikat, családi és üzleti kapcsolataikat tekintve ezer szállal kötődnek az anyaországhoz. A „Nagy-Kína” megszületése nem illúzió, hanem a közeljövő politikai realitása. Persze úgy is fogalmazhatunk, hogy minden visszazökken a régi kerékvágásba. Ne feledjük, hogy a hatalmas ország az előző kétezer évben ázsiai nagyhatalomként jogosan vallotta magát a „világ közepének” (a Kína szó jelentése: Középország, azaz Csung-kuo). A világ egyik legősibb civilizációjában – történeti távlatokban – afféle kisiklásnak számít az 1842-es nankingi szerződés, amelyet az angolok kényszerítettek Kínára, s amelynek nyomán az ázsiai ország kényszerű házasságra lépett Európával.
Éppen ezért a mindenkori kínai állapotokat reménytelen vállalkozás az európai liberális demokráciák norma- és fogalomrendszerével jellemezni. Az emberi jogi aktivisták gyakran elfeledkeznek arról, hogy az egyébként folyamatos és elfogadhatatlan tibeti jogsértések Pekingből nézve nem számítanak elsőrangú kérdésnek – mindössze kellemetlen mellékjelenségei az egyesítési folyamatnak, a kínai érdekszféra kiterjesztésének. Ez a befolyási övezet – a már említett három „kistigris” mellett – magában foglalja a jelentős kínai népességű Thaiföldet, Vietnamot, Malajziát, Indonéziát és a Fülöp-szigeteket. A kínai expanziós szándék 1990 óta tetten érhető Mongóliában és a közép-ázsiai mozlim köztársaságokban. Igen figyelemreméltó, hogy az előző tizenöt évben hatmillió kínai telepes költözött az orosz „hitbizománynak” számító Szibériába. És akkor még nem is említettük az amerikai és nyugat-európai nagyvárosokban élő kínai milliókat, akik nagyon is „jelen vannak” hazájukban, hiszen hatalmas összegekkel segítik az ország modernizációját.
Mindezek után könnyű belátni, hogy a Kínai Kommunista Párt nem gátja és nem előmozdítója, hanem afféle levezénylője a XXI. század nyitányának. A párt novemberi kongresszusán megválasztott új vezető, Hu Csin-tao személyiségjegyeinél és beszédei boncolgatásánál sokkal fontosabb, hogy a kínai kommunisták megcélozták a vállalkozói szférát, „társadalmi szövetséget” kínálnak a nagyvállalkozóknak, a dúsgazdag üzletembereknek. Nem ideológiai kiskapuról, hanem pragmatikus lépésről van szó, a munkásmozgalmi körítés már csak díszlete, kommunikációs eszköze az ország középtávú stratégiájának.
Kína nagyhatalmi állását fél évszázadon át meghatározta az Oroszországhoz fűződő kapcsolatrendszer. Ez a viszony mindig is elsőrangú fontosságú lesz, de Peking ma már egyre inkább az Egyesült Államokra tekinget. Ha a jelenlegi politikai irányvonal és gazdasági fellendülés nem törik meg, néhány évtized múlva jelentős hatalmi átrendeződés várható a Távol-Keleten. Kína az emberiség történelmében páratlan lehetőség előtt áll, emberanyaga és technikai-civilizációs fejlettsége egy soha nem tapasztalt hegemónia élére sodorhatja. És éppen ez az, ami oly talányossá teszi az ország jövőjét. Ma még megválaszolhatatlan az a kérdés, hogy a XXI. századi Kína milyen célrendszerben határozza meg helyét és szerepét. Egy biztos: az idő nekik dolgozik. A okos és türelmes kínaiak aligha feledik őseik mondását: „Csak aztán adj lábakat a kígyónak, miután már lerajzoltad.”