Phenjan tárgyalna

Észak-Korea pekingi nagykövete tegnap az Egyesült Államokra hárította a felelősséget az észak-koreai atomprogram kapcsán kialakult szembenállásért. Mindazon-által jelezte, hogy az elszigeteltségbe taszított phenjani vezetés tárgyalni kíván a washingtoni kormányzattal, közvetítő segítségével és előfeltételek nélkül.
Pekingi sajtóértekezletén Cso Csin Szu kijelentette: „minden országnak, amely a Koreai-félsziget biztonságára és az atomprogram ügyének békés rendezésére törekszik, pozitív szerepet kell játszania avégett, hogy az Egyesült Államok tiszteletben tartsa nemzetközi kötelezettségeit és párbeszéddel, feltételek nélkül válaszoljon a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságnak”.
Cso védelmébe vette Phenjan azon döntését, hogy újraindítja plutónium előállítására alkalmas atomreaktorát, illetve az Egyesült Államokra hárította a felelősséget az észak-koreai atomprogram körüli szembenállásért. A Reuters szerint a diplomata azt hangoztatta, hogy jelenleg „kizárólag a hidegháborús időkre emlékeztető gondolkodásmódot tanúsító Egyesült Államok” fenyegeti országát atomfegyverekkel. A nagykövet az AFP szerint közölte, hogy Phenjan kész feltételek nélkül tárgyalásokat folytatni az Egyesült Államokkal a válság rendezése érdekében. Amerika korábban elutasította, hogy tárgyalásokat folytasson Észak-Koreával.

- Háttér -
Az új évezred Koreája

Szentesi Zöldi László
Mikor George W. Bush a „gonosz tengelyének” nevezte Irakot, Iránt és Észak-Koreát, akkor – tudatosan vagy sem – az amerikai geopolitikai célokat leginkább gátló országokat nevezte meg. Ezek sorában kétségkívül Kim Dzsong Il orwelli látomásokat idéző állama az igazi „sötét ló”, de ez nem jelenti azt, hogy Dél-Koreában ne lennének gondok.
A két Korea hidegháborús termék, anakronisztikus, de mára realitássá vált politikai szükségmegoldás. Mindkét országrésznek számtalan hátránya származott a fél évszázada kikényszerített megosztásból. Az észak-koreai emberek nyomorúsága közismert, de társadalmi viharok dúlnak az identitásában meggyengült Dél-Koreában is. Az angolszász típusú politikai intézményrendszerek és a konfuciánus hagyományok kettősségében őrlődő Délnek szüksége lenne az ázsiai kommunizmus fogságába esett Északra, és fordítva. Amint azt Németország és Jemen példája is bizonyítja, egy-egy állam természetellenes megosztása nem tartható fenn a végtelenségig, és nem kétséges, hogy majdan a koreaiak is egy országban élhetnek.
2002 decemberében a dél-koreai elnökválasztás szoros befutója, majd a váratlanul kirobbant atomválság hozta lázba a világot. A hírek között azonban elsikkadt egy meglehetősen érdekes statisztika, amely szerint a déliek tekintélyes hányada cseppet sem idegenkedik az esetleges északi nukleáris fejlesztésektől, mondván, hogy az egyesülés után a phenjani atombomba úgyis közös tulajdonba megy át, és végső soron a közös állam politikai súlyát növeli majd.
A koreai egyesítés lehetősége persze sokszereplős játék – legalább annyira függ a térség nagyhatalmaitól, mint a két ország állami vezetőitől. Oroszország és Kína mellett az Egyesült Államok figyeli árgus szemekkel a két Korea viszonyát. Kína és Észak-Korea viszonyában – túl az ideológiai közösségen, amely ma már jobbára csak díszlet – meghatározó a gazdasági érdek, hiszen az észak-koreai gazdaság összeomlása menekültek százezreit űzné kínai földre. Peking éppen ezért alkalmas a közvetítő szerepre, de mindmáig csak ímmel-ámmal tett eleget a nemzetközi elvárásoknak. Hasonlóan ellentmondásos Dél-Korea és a „patrónus” Egyesült Államok viszonya – túlzás lenne azt állítani, hogy Szöulban rajonganának az országban állomásozó amerikai katonákért, és Bush világméretű terrorizmusellenes keresztes hadjáratáért. Sokan attól tartanak, hogy a „gonosz tengelyéhez” hasonló kijelentéseivel az amerikai elnök kiszabadítja a szellemet a palackból, és Észak-Koreában valóban otthonra lelnek az al-Kaida emberei, a világkommunizmus utolsó mohikánjai és más deviáns elemek. Márpedig ez senkinek sem lehet érdeke.