Tévésztár leszek

Úgy történik, hogy valaki felhív telefonon, hajlandó lennék-e egy kis beszélgetésre. A televízióban. Az új könyvem ürügyén. Élőben. Naná, mondom könnyedén. Nem nagy ügy, volt már erre precedens. Nyelek egyet, aztán még egyet, mert nem akar lecsúszni a szívem a torkomon. Remek, örvendezik a vonal másik végén a kedves hang, majd arra kér, hogy akkor reggel négy harminckor legyek az X portán.
Fél éjszaka éhes grizzlymedvékkel és vaddisznókkal fogócskázom, a maradék időben tévés műveltségi vetélkedőn szerepelek, ahol összekeverem Oroszlánszagú Richárdot és a hétfejű páfrányt, később egy peep-show-ban elveszítem a Szent Jobbot, hajnaltájt pedig feleségül veszem a kétfogú pultosnőt az utcabéli kocsmából, aki évek óta csábosan mosolyog rám.
Ziláltan ébredek, de négy harminckor ott vagyok a portán. A portás mosolyogva üdvözöl: – Hát az anakondák? – Amikor megtudja, hogy nem én vagyok a kígyóbűvölő, elkedvetlenedik, de azért beenged.
A stúdió előterében hatan várakoznak. Elbizonytalanodva tanakodom, leüljek-e, mert egyetlen szék üres, a vörös kapucnis hóhér és a maori emberevő között. Inkább ácsorgok még kicsit. Úgyis egész nap ülök. Háromnegyed öt. Ajtó nyílik, reflektorfény csap a szemembe, fiatal csaj ront elő, kezében toll és jegyzetfüzet, mögötte talpig feketébe öltözött pasas, karjában terráriummal. A csaj kitörő örömmel üdvözöl, mire sietve bevallom, nem én vagyok a kígyóbűvölő. Nem rendül meg, biztatóan mosolyog. – Az író, ugye? – kérdezi, és hóna alól előhúzza a könyvemet. Megkönnyebbülve helyeslek. – Kicsit még várni kell – mondja sajnálkozva –, mert a pók megijedt a reflektorfénytől, és nem hajlandó enni. – Ajtó nyílik, kiszalad rajta a hároméves kis Michael Jackson, mögötte egy kissé elhízott Julia Roberts és a kivénhedt Elvis nyomul. – Ők egy család – súgja a csaj. – Mindjárt szólok a Gézának – teszi még hozzá, és elragadóan mosolyog, integet a kivonuló sztároknak, miközben gyöngéden betuszkol az ajtón egy férfit, aki makaróniból és cérnametéltből épített felhőkarcolót ölel a mellére. – Küldöm a Gézát! – szól még vissza a csaj az ajtóból. – Ő fog veled beszélgetni. – Megnyugszom kicsit, odalépek a gyászhuszárhoz, aki elkeseredett buzgalommal sürgölődik a terráriuma körül. A hatalmas üvegdobozban buja növényzet, az egyik sarokban a pókidomár fekete-piros csíkos, kötött, ötujjas kesztyűje lóg. Pók sehol. – Mit esznek? Legyecskét? – kérdezem, és közelebb hajolok, hátha megpillantom valamelyik rusnya kis férget. – Egeret – morogja a pókász, a kesztyű pedig az arcomba ugrik. Ijedten hőkölök, most látom, hogy az üvegfalra tapadt bolyhos kesztyűnek nyolc ujja és gonoszul csillogó, csapágygolyónyi szeme van. – Öt métert ugrik – sziszegi a mogorva pókidomár, én pedig gyorsan leülök a hóhér és az emberevő közé. Telik-múlik az idő. Fél hat. A hóhér is unja magát, beszédbe elegyedünk, elmeséli az életét. Sárrétudvariban született, a papáját nem ismeri, mert a mamája nagy cemende volt, a disznókat mind elvitte a marhavész (vagy fordítva), aztán meghalt a nagymamája is, aki nevelte, és amikor a Mari elhagyta, aki egy nagy céda volt, akkor talált a Mimire, aki nem cafka, még köpenyt és kapucnit is varrt neki, de nem tud varrni, így hát ki kellett venni a kölcsönzőből. Miközben mesél, egy ősz fakír álmos anakondát vonszol be, a takarító néni, aki addig a partvisával a lábunk alatt matatott, nyűszítve el. Hatkor fakír és anakonda kéretik be, de anakonda szundikál, nem hajlandó felébredni, a pók viszont sutytyomban befalta az egeret. Anakondának Coca-Cola kell, attól felébred, szól a fakír, póknak veréb, mert a madárra jóllakottan is ugrik, szól a gyászhuszár. Fél hét. Amikor a libákat elverte a jég, meséli a hóhér, akkor kutyahotelt csinált a tanyán, de falun erre még nincs igény. A bikák tápjába patkánymérget kevert a szomszéd, megkóstolta, attól hullott ki minden szál haja, de túlélte, mer’ őbenne van valami varázslatos erő, hiszen amihez nyúl, az rögtön tönkremegy, és akkor feljött a városba, villamosvezető lett, de leszázalékolták, mer’ állandóan belecsapott a vezetékből az áram, bele is sántult, azér’ húzza a jobb lábát, a villamos helyett őbeléje ment a villany, mer’ vele van az erő. Szétrántja köpenyét, szőrös mellére rak egy húsdarálót. Hét óra. Nyílik az ajtó, kitódul a szappanbuborék-fúvó művész, Hófehérke és négy törpe, a farkasember, két guminő és Yoko Ono. Odabent egy kéttagú rapzenekar olyan zajt csap, mint a legöregebb perui gőzmozdony hegymenetben. A bantusztáni emberevő oldalba bök: – Hogy gondolják ezek? Nekem munkahelyem van! – Sárga szemét dühösen mereszti rám. A jegyzetfüzetes csaj közeledik, mögötte jól öltözött srác. – Ő az Ernő – mondja a csaj, és a srác markába nyomja a könyvemet. – Ő fog kérdezni, mert a Géza megveszett. Megharapta a nyúl. – Füzetébe pillant. – Tíz perc múlva jöttök. A sáskaember után. – Ernő megnyerően mosolyog. – Ezt te írtad? Egyedül? – kérdezi végül. – Igen. – Kis csönd. – Jó vastag. Szerelmes? – A tasmániai emberevő az ölembe hajol. – Én is írtam egy könyvet – mondja, és nekikészül, hogy elmesélje, de futva jő a jegyzetfüzetes csaj. – Minden csúszik – lihegi mosolyogva. – A pók megette a nyulat. Ti jöttök.
Hűvösen, elegánsan – biztatom magam, de hiába, innen már felgyorsul a dolog. Három percig sem tart az egész. Vakító reflektorok, kétszáz fokos hőség, kamerák. Leülök egy fotelba, amelyben úgy nézek ki, mintha púpos lennék, és már jön is az első kérdés: – Ilyen nagy, vastag könyvet írt. Maga szerint olvasnak még az emberek? – Fineszes válaszon töröm a fejem, hátradőlök, ami végzetes, mert a fotel magába ránt. Rémülten nyekegek valamit, nem tudom, mit, de már jön is a második kérdés: – Miről szól egy ilyen vastag könyv? Szerelemről? – Egyre hátrébb csúszom, el akar nyelni a fotel. Már alig látok ki belőle. Kétségbeesetten hadarok valamit, nem tudom, mit, úgy teszek, mintha mosolyognék, amit el akarnék fojtani, de nem sikerülne. Görcsöl a hasizmom. Tovább süllyedek. Jön a harmadik kérdés: – Mivel lehet megtölteni egy ilyen nagy könyvet? – „A véreddel, a csontvelőddel!” – gondolom, és megkísérlem leköpni a kérdezőt, de nem látok a szemembe csorgó verejtéktől. Hörgök valamit a fotel mélyéből, és akkor megragadják a kezemet, felráncigálnak, a csaj gratulál, hogy király voltam, milyen érzelemdús, milyen rutinosan őszinte, íróban ilyen jót ő még nem látott.
Negyed nyolckor kilépek az épületből. Látom, a portás irigyen néz. Hiába, az élet királya, tévésztár vagyok.