Városgyilkosságok

Isten malmai lassan őrölnek Szentendrén, ahol a festészetnek ma sincs önálló múzeuma. A hiányt átmenetileg enyhíti a MűvészetMalomban néhány hete megnyílt kiállítás mintegy nyolcvan egykori és mai szentendrei alkotó műveiből. A különös nevű intézmény létrejöttében döntő szerepe van a hetvenéves Deim Pálnak, a kortárs magyar művészet egyik legjelentősebb képviselőjének.

P. Szabó Ernő
2003. 01. 17. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Könyvespolcán Lyka Károly, Kassák Lajos, Bibó István kötetei sorakoznak egymás mellett, a kis zárt kertben faragott fák, kövek. Közöttük kisméretű malomkő, mintha csak a családi tradíciókat jelképezné: Deim Pál ősei 1804-től vízimolnárok voltak Szentendrén. Nagyapja volt az utolsó molnár a családban, a Bükkös-patak vízimalmai az új gőzmalom megjelenésekor fejezték be pályafutásukat. Deim Pál azonban gyermekként a patakpart minden simára csiszolt kövét megismerte – mint mondja, ideális játszótéren nőtt föl.
– A gimnáziumban Bánáti-Sverák József volt a rajztanárom, ő beszélt rá, hogy próbáljam meg a főiskolát. Rossz volt a káderlapom az ifjúsági szervezetnél. Édesapám tisztviselő volt, főszámvevő a városházán, később pedig ő indította be az első bankot Szentendrén. Bánáti-Sverák azonban biztatott, megmutatta a rajzaimat más művészeknek is, Deli Antalnak, Barcsay Jenőnek, s közvetítette biztató véleményüket – ez döntött.
– Sötét időszakban indult: a levert forradalom, pontosabban az 1957-es tavaszi tárlat után „bekeményített” a művészetpolitika. Diákként mit érzett ebből?
– A művészetpolitika elvárásaiból a főiskola falai mögött nem sokat lehetett érezni. Inkább közvetett módon mutatkoztak meg a torzító hatások. Három évig jártam például Papp Gyula osztályába, próbáltunk megtudni valamit tőle a modern művészetről, hiszen a Bauhausban dolgozott, ő azonban akkoriban saját korai dolgait is kinevette.
– Róla akkor legfeljebb azt mondhatja, hogy tanára volt. Kit tartott, tart a mesterének? Gondolom, elsősorban Barcsay Jenőt, akihez később több évtizedes barátság fűzte.
– Már házasember voltam, s otthon arról beszélgettünk, hogy legalább azt a két évet ki kell húznom a főiskolán, bármi történjen is, amíg az ő anatómiaóráira járok. Barcsay biztos pontot jelentett, tökéletesen fölépítette saját oktatási rendszerét; aki nem sajnálta az energiát, tökéletesen megismerhette segítségével az anatómiát, megtanulhatta az emberi test ábrázolásának minden fortélyát. Mindenki fölnézett rá, kikezdhetetlen volt. Egy dolgot sajnált, hogy osztálya nem lehetett: úgy gondolta, akkor még többet tudna adni a fiataloknak. Persze nem kis kárpótlást jelentett, hogy a következő évtizedekben, egészen haláláig számos fiatal művész őt kereste meg, neki mutatta meg műveit, tőle kért tanácsot.
– Ahogy a MűvészetMalomban rendezett kiállítása mutatta, erősen hatott önre Barcsay művészete és Gadányi Jenő, Vajda Lajos, Csernus Tibor vagy éppen Ben Nicholson, illetve a „zuglói kör” is jelentős hatást gyakorolt fejlődésére. A hatvanas évek végén született Feljegyzések egy kolostorban sorozat lapjai azonban már tökéletesen letisztult munkák, igazi „Deimek”. Hogyan alakult ki ez a máséval összetéveszthetetlen formanyelv, képi világ?
– A bábufigura, ha úgy tetszik, beszivárgott műveimbe. Gyűjtöttem a városban a motívumokat, ajtópántokat, fémdíszeket másoltam. Ódzkodtam attól, hogy valamilyen irányba elmenjek. Nem akartam sem geometrikus, sem szürrealista, sem bioromantikus lenni. Lebegtem, figyeltem, mit lehetne hasznosítani, hagytam magam sodorni az élményektől. Volt bennem bizonyos tudatosság, de kerültem a bigottságot.
– A Feljegyzések… sorozat a macedóniai Prilepben készült. Nem egyszerűen helyszínt jelentett azonban a kolostor, amelyben dolgozott.
– Óriási élmény volt. Sziklás hegyek között képzeljen el egy ezeréves kolostort és templomot, egy épületegyüttest, amely maga a megtestesült időtlenség. Megroggyant falak, omladozó vakolat. Birkák legeltek a kolostorkertben, az építőanyagot vagy éppen élelmiszert öszvérek hordták, sem autó, sem vonat nem közlekedett akkoriban. Rádiónk sem volt, s a többi művésztől nyelvileg is izolálva voltam. Bóklásztam a kolostorban, rajzolgattam, egy-egy skiccet ma is őrzök. Újságpapírra dolgoztam szükségből, mert itthon felejtettem a rajzpapírt. Különös dolog volt szembesülni a betűk, betűsorok vizuális hatásával, kompozíciót alakító erejével. Nyolc lap született így, a kilencedik már valódi rajzpapírra készült, később azonban azt kivettem a sorozatból.
– A sorozat megszületése után két jelentős egyéni kiállítása volt Szentendrén és Budapesten. Nagy közgyűjtemények, de magángyűjtők is vásároltak öntől. Mikor élénkült meg a gyűjtők érdeklődése a Deim-képek iránt?
– Az 1974-es nagy önálló kiállításom sokat jelentett. Kiállítottam ott a fehér plasztikákat, s bemutattam a Nagy vörös bábut is, akkor még mint egy szárnyas oltár középső részét. Azután önállósultak a részek, az egyik szárny a Ludwig-gyűjteménybe került. Nem a budapestibe, az akkor még nem is létezett, Peter Ludwig egy-két évvel a kiállítás után vette meg. A kortárs magyar művészetnek nálunk akkor sem voltak igazán jó menedzserei. Egyszer népes kísérettel jött a műtermembe a világhírű gyűjtő, de nekem csak az utolsó pillanatban szóltak a szervezők, nem is volt mit mutatnom neki. Akkoriban jelentek meg a magyar gyűjtők. Kolozsváry Ernő mindenekelőtt, Vasilescu János, Rácz István, aki később felszámolta a Deim-részleget. Azután Vass László, Doszpod Béla, és jöttek a múzeumok s az úgynevezett kétmilliós állami vásárlások, amelyek során központilag vásároltak műveket a különböző múzeumokból beérkező igények alapján.
– Győrben Kolozsváry Ernőnek, a város akkori polgármesterének köszönhetően a múzeuminál nagyobb nyilvánosságot kapott egyik alkotása, az 1956-os emlékmű, amely nem megrendelésre készült, hiszen motívumai korábban megszülettek. Egyesek a legszebb 1956-os emlékműnek nevezik, mások dühödten támadják.
– Valóban, jóval korábbi kisplasztikákban megjelent a Golgota-motívum, s Ernő úgy gondolta, hogy ez a hősök áldozatvállalását és megváltó halálát is kifejezi. Nem volt könnyű a kivitelezése, mert a képzőművészeti lektorátus csak pályázat útján volt hajlandó támogatni a felállítását, s a zsűri néhány tagja szinte hisztérikus kirohanásokat intézett a mű ellen. Másik művemet, a Minden értelmetlenül meghalt emlékére című plasztikát is fölállították a győri temetőben, ott, ahol távolban elhunyt szeretteik emlékére gyújtanak gyertyát az emberek a különböző égtájakra tájolt gyújtóköveken. Talán kellene is igazítani valamit ezen a munkán, de néhány éve, hogy Ernő is elment közülünk, nincs, aki végigvigye a dolgot.
– Szentendrén, a festők városában ma sincs olyan kiállítás, ahol a szentendrei festészetet látni lehetne.
– Időszaki kiállításokon lehet látni a MűvészetMalomban. Évtizedekkel ezelőtt a Ferenczy Múzeumban rendezték a szentendrei tárlatok sorát. Aczél György azonban gondolt egyet, s a múzeum valóban a Ferenczy család műveinek otthona lett, ami nem is lenne baj, ha a szentendrei művészet kapott volna saját otthont. De nem kapott, hiszen egyéni múzeumok, emlékházak jöttek létre, Czóbel, Kmetty, Barcsay, Kerényi, Vajda, Ámos–Anna Múzeum, nem beszélve Kovács Margitról, akinek Szentendréhez ugyan soha semmilyen köze nem volt, mégis az elsők között szenteltek neki saját múzeumot. Közben új művészek települtek Szentendrére, fölnőtt a Vajda-stúdiós generáció, s nem volt megfelelő kiállítóhelyiség. Készített tervet Makovecz Imre, ez éppen úgy nem valósult meg, ahogyan Hofer Miklósé sem.
– A nyolcvanas évekre megszületett viszont az elképzelés, hogy a főtéri kereskedőházak földszinti teremsorából jöjjön létre a Szentendrei Képtár. Az utóbbi tíz évben azonban itt is csak alkalomszerűen kapott helyet a képzőművészet. Miért?
– Már a megnyitásakor világos volt, hogy az épület a méretei miatt sem megfelelő, a szentendrei tárlatok nem fértek el itt. A kilencvenes években pedig a megyei múzeumok néprajzos igazgatója számára minden fontosabb volt a szentendrei festészet ügyénél.
– Talán az a baj, hogy annak idején Aczél Györgynek nem azt az épületet mutatták meg, amelyből mára a MűvészetMalom létrejött? Ön sokat harcolt, hogy a művészet kapja meg ezt a részben lerombolt, újjáépítendő épületet. Ma kiállításokat rendeznek itt, de mintha egyre messzebb kerülnénk az önök eredeti tervétől, hogy közép-európai kisugárzású kortárs művészeti központ működjön itt. Vagy tévedek?
– Ha a szentendrei festészet történetét teljességében bemutatnánk, belátnánk, hogy európai rangú művek születtek itt, amelyek szilárd alapot jelentenek a jelen, a jövő művészete számára is. Ehhez azonban az kellene, hogy a MűvészetMalom épülete teljesen elkészüljön. Az a baj, hogy már a tervezést is elhibázták, a központi épületbe annyi irodát, kiszolgálóhelyiséget szántak, hogy nem maradt hely az állandó bemutatónak. A mi eredeti elképzeléseinkben egyáltalán nem szerepelt, hogy a városvezetés a színházat, a Szentendrei Teátrumot is itt kívánja elhelyezni. Hozzáértők szerint alig lehet kétséges, hogy a könnyed, szórakoztató színház jelenléte indokolatlan egy efféle alapcélok megvalósítását szolgáló épületben. Az is igaz, hogy a mai Szentendrén még ez az intézmény is szinte idegen testként hat: a városban mintha minden az igénytelen tömegturizmust szolgálná. A művészet, építészet értékeit a szó szoros értelmében elfedi a szuvenír, a giccs. Butikok, emléktárgyárusok persze mindenütt vannak, ahol idegenforgalmi célpontok kínálkoznak. Antibes-ban ott a Picasso-múzeum, s körülötte az árusok. Az is igaz persze, hogy mások az arányok, más a közeg, amelyben a különböző minőségek megjelennek. A földszintes, kisvárosi szentendrei utcából valóban semmit nem látunk délelőtt tíz és este hat között, amíg az árusok nyitva tartanak. Ehhez jön az igénytelen tervezés. Leegyszerűsítik az ablakokat, nem gondolnak rá, hogy a száz évvel ezelőtti kis asztalosremekek mindegyikében volt valami egyéni. Először a Tüzép-ablakok tették tönkre a városképet, majd az egyosztatú nyílászárók sora. Százéves faportálok voltak itt valamikor – a legszebbet éppen a műemléki felügyelőség bontatta le a főtéren. Minden valamirevaló város rákényszerítené a polgárait, hogy rekonstruálják az értékeket, amelyek hozzátartoznak a történelmi hangulathoz – itt megszüntették a műemléki albizottságot is, amelyben művészek, építészek igyekeztek menteni a menthetőt. Az új építészgeneráció láthatóan fölöslegesnek tartja a múlt hiteles értékeinek megőrzését. Ami itt folyik, egy idő után városgyilkossággá válik, s lassan valóban nem lesz más mit nézni, mint a bazársor.
– Mit tehet a művész? Visszavonul a műterem falai mögé? Deim Pál igazán nem unatkozik akkor sem, megelégedik a festőállvány, az ecset társaságával.
– Nem, azt azért nem engedheti meg magának. A MűvészetMalom kuratóriuma működik, szeretnénk, ha olyan irányba fordulnának a dolgok, hogy ez az intézmény a működésével, igényességével is segítsen a festők városának jövőjét alakítani.
– Nemrég alkotói díjat kapott tervei megvalósítására.
– A Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületétől kaptam a díjat hetvenedik születésnapomra. A város egyébként ezt sem vette észre, a helyi lapokban egyetlen szó sem jelent meg a kiállításomról. Kárpótolt érte a kollégák, barátok gratulációja. Az alkotói nagydíj egyébként tényleg jól jön ahhoz, hogy néhány tervemet megvalósítsam, vázlatokból vagy kisebb méretben meglévő munkákból nagyobb formátumú képeket fessek. És szeretnék néhány olyan tervet is megvalósítani, amely kifejezetten építészeti környezetbe készült, mint például a szentendrei ferences vagy református gimnáziumban megvalósult üvegablakaim. Biztató, hogy az utóbbi években gyarapodnak az olyan terek, amelyekben elképzelhetőek az ilyen munkák. Reményt keltő dolog, hogy időről időre érezheti az ember: a magyar kultúra, művészet, irodalom értékes hagyományainak gyarapítását rajta kívül még sokan mások fontosnak tartják. A szentendrei református gimnáziumban például tavaly avatták üvegablakomat, és nemrég adták át azt a termet, amelyet Áprily Lajos emlékének szenteltek.

Deim Pál festő 1932-ben született Szentendrén.
1963–68 között a Zuglói Kör, jelenleg a Szentendrei Artéria Alkotóközösség tagja. 1990-től a Képzőművészeti Főiskola címzetes egyetemi tanára. 1992-től a Magyar Művészeti Akadémia tagja.
Önálló kiállításai: Ferenczy Múzeum, Szentendre, 1969; Pécs, Janus Pannonius Múzeum; Budapest, Műcsarnok, 1974; Ernst Múzeum, 1992.
Díjak: az országos kisplasztikai biennále első díja (1974), a nemzetközi kisplasztikai kiállítás díja (1978), Munkácsy Mihály-díj (1985), Pro Urbe Szentendre (1987), kiváló művész (1990), Kossuth-díj (1993), Kölcsey Ferenc Millenniumi Díj (2001).
Főbb művei: Ketten, Feljegyzések egy kolostorban (sorozat), Csend (sorozat), Minden értelmetlenül meghalt ember emlékére, Vörös bábu, Kőmíves Kelemenné, Üvegablak (ferences gimnázum, Szentendre), Szárnyas oltár, Fa dombormű (Stadion Szálló), Golgota (Győr).

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.