Jövőre lesz kétszáz éves az első és mindmáig legnagyobb hatású magánjogi törvénykönyv, a Napóleon égisze alatt 1804-ben alkotott Code civil, amely a polgári társadalom egyik alappillérének tekinthető. A Code civil volt az első törvénykönyv, amely abból indult ki, hogy a magánjogi viszonyokban minden polgár egyenlő. Szabályozásának középpontjába a magántulajdon sérthetetlenségének és a szerződés szabadságának elvét helyezte.
A magánjog a polgárok és szervezeteik egymás közötti kapcsolatait rendezi, az adott kapcsolat résztvevőit egyenjogúként és mellérendeltként kezelve. Mindenekelőtt ez a tulajdonság különbözteti meg a közjogtól, azaz az alkotmányjogi, közigazgatási jogi, adójogi, büntetőjogi szabályozástól. Ez utóbbiakban a polgár az állam valamely szervével alárendeltségi viszonyban szerepel.
A magánjog nagy szabadságot enged a polgároknak és szervezeteiknek. Csupán akkor avatkozik be, ha az általuk választott megoldás abba a társadalmi-gazdasági értékrendbe ütközik, amelyek a magánjog szabályait – mintegy iránytűként – vezetik. Ez az értékrend csak néha támaszkodik etikai normákra, általában gazdasági (piaci) szempontokat kíván érvényre juttatni. A magánjog tehát önmagában távolról sem tekinthető etikusnak. Heine a magánjog klasszikus változatát, a római magánjogot egyenesen az „önzés bibliájának” nevezte.
A magánjog középpontjában eredetileg az emberek vagyona állt. A XX. századtól egyre általánosabbá vált azonban az a felismerés, hogy a magánjog középpontjában az ember áll. E felismerés azzal a következménnyel járt, hogy a magánjognak nemcsak a vagyont és annak forgalmát kell szabályoznia, hanem biztosítania kell az embernek mint individuumnak cselekvési autonómiáját, védenie kell például az ember személyiségi jogait, családi viszonyait stb. Ma már általános az a felfogás, hogy a vagyonjog és a személyi jog a magánjog egyenrangú része, még akkor is, ha a magánjogi szabályok nagy többsége vagyoni kérdéseket rendez.
Különösen a XX. század második fele, a nagy társadalmi megrázkódtatások és a mindenkinek magasabb életszínvonalat biztosító jóléti társadalmak létrejötte óta a magánjogi szabályok szociálisan érzékenyebbé váltak. Egyoldalú kedvezményekkel védik a „gyengébb felet”: a munkavállalót, a bérlőt, a fogyasztót stb.
A kontinentális Európában (szemben Angliával és a többi angolszász országgal) a magánjogi szabályokat a XIX. század eleje óta a legtöbb országban kódexbe foglalják. Magyarországon az 1848-as forradalom napirendre tűzte egy magánjogi kódex megalkotását is. Az 1848. évi XV. törvénycikk elrendelte a polgári törvénykönyv elkészítését „az ősiség teljes és tökéletes eltörlésének alapján”. A szabadságharc bukása megakadályozta e terv megvalósítását. A Bach-korszakban egy császári pátens hatályba léptette az osztrák polgári törvénykönyvet. Ez a kódex tökéletesen kielégíthette volna azokat a társadalmi igényeket, amelyekre már az 1848-as törvények is választ kerestek. Az a tény azonban, hogy ezt a törvényt a gyűlölt idegen hatalom hozta a magyar társadalom nyakába, itthoni elfogadását lehetetlenné tette. Ahogy egy tisztán látó kortárs jogtudós, Dell’ Adami Rezső 1877-ben írta: „Nem a nyugodt megfontolás s előrelátó tapintat érlelte meg e tettet; a vulkánszerű nemzeti visszahatásnak egyik kifakadása volt, mely mindent száműzni követelt, mi az idegen ősellenség által behozatott volt… A népáradás… elseperte az osztrák törvénykönyv hasznos lapjait.” Az 1861-es országbírói értekezlet a forradalom előtti feudális jogi elemekkel kötött kompromisszumok sorával alkotott átmeneti jogot az úgynevezett ideiglenes törvénykezési szabályokat léptetve életbe.
A kiegyezés (1867) utáni gazdasági fellendüléstől is sarkallva 1900 és 1928 között több átfogó törvénykönyvtervezet is készült, ezekből azonban – elsősorban politikai okokból – nem lett hatályos kódex. Így kerülhetett sor arra a paradox helyzetre, hogy hazánk első magánjogi törvénykönyvét 1953 és 1959 között alkották meg, egy olyan korban, amelyben a magánjog társadalmi alapja, a magántulajdon – az ismert módon – csak a minimumra redukált formában létezett. Nem meglepő ezért, hogy a rendszerváltás utáni mélyreható gazdasági és társadalmi változások, amelyek a magántulajdont és az arra épülő piacgazdaságot helyezték ismét társadalomfejlődésünk középpontjába, sürgető igénnyel követelik egy új magánjogi törvénykönyv létrehozását. Ez a kodifikáció 1998 óta folyamatban van, de a törvényhozási munkálatokra némi „árnyékot vet” az EU közös joga.
A független államoknak jogalkotási szuverenitásuk van. A magánjogot illetően ez azt jelenti, hogy az állam saját polgárainak egymás közötti viszonyait más államoktól függetlenül maga rendezi. Noha az EU egyelőre nem szövetségi állam, hanem független és alapvetően szuverén államok önkéntes gazdasági-kulturális szövetsége, a jogalkotás területén mégis saját szerveinek hatáskörébe von bizonyos kérdéseket. Az unió szervei maguk is alkotnak a tagállamok számára kötelező szabályokat, újabban magánjogi előírásokat is.
Az EU szervei a tagállamok közötti magánjogi jogegységesítésre két jogi aktust alkalmaznak: a rendeletet és az irányelvet. A rendelet abszolút mértékben érvényesülő törvény, amely kiszorítja a tagállamok e téren alkotott korábbi ellentétes törvényeit. Az irányelv sajátossága, hogy át kell ültetniük a tagállamoknak saját jogrendjükbe ahhoz, hogy ott is érvényesüljön. Ez az átültetési eljárás módot ad arra, hogy az államok saját jogrendszerükhöz illesszék az „idegen” normát. Az átültetést mindenekelőtt az nehezíti, hogy az irányelvek nem képeznek rendszert. Gyakran előfordul például a fogyasztóvédelem területén, hogy egy irányelv egy szabályozási területnek csak bizonyos kérdéseit rendezi, holott a törvényhozás egyik fontos követelménye a rendszeralkotás. A nemzeti jogszabályok többé-kevésbé rendszerbe szervesülnek, míg az irányelvek rendszertelenül követik egymást. Ez nem azt jelenti, hogy az EU jogi aktusainak nincs meghatározott belső logikájuk; egyszerűen arról van szó, hogy az európai közös jogalkotás – egyelőre – csak kiegészítő jellegű, s ezért egyes elemei nem mindig kapcsolódnak egymásba. Az EU-irányelv „házi feladatokat ad” a nemzeti jogalkotóknak, az irányelv részletszabályait nekik kell szervesen beilleszteniük saját normáik rendszerébe. Ez a szerves beépítés a jogalkotási mesterség egyik mai próbaköve, már-már művészete.
A nemzeti és az uniós jogszabályok konfliktusait a tagállamok igyekeznek elkerülni, s Magyarország is ezt teszi majd. Ez viszont mindenképpen csökkenti a jogalkotási szuverenitást. A tagállam egyrészt nem hozhat olyan törvényt, amely ellenkezne az európai szabályokkal, másrészt, ha meglévő normái kapcsán felmerül ilyen ütközés, saját jogszabályának módosításával meg kell szüntetnie azt. Ez a folyamat – az úgynevezett jogharmonizáció keretében – már évek óta tart. Magyarországnak az EU-val és tagállamaival kötött társulási szerződése (az úgynevezett európai megállapodás) 1994 óta formálisan is arra kötelezi jogalkotó szerveinket, hogy normáinkat az EU szabályaihoz igazítsuk. Ez nagyrészt már megtörtént, bár csatlakozásunkig valószínűleg nem fejeződik be. Egyelőre a legtöbb magánjogi kérdésben nem csorbul Magyarország jogalkotási szuverenitása, de jelentős területeket mégis lefed majd az uniós jog. Ezekben a kérdésekben a magyar jogalkotó nem dönthet többé függetlenül.
A magánjog körében az EU elsősorban a vagyonjogot (a szerzői és szabadalmi jogot, a társasági és a versenyjogot, a szerződések jogát stb.) kívánja egységesíteni. Nincsenek viszont ilyen törekvések egyelőre a családi kapcsolatok körében vagy az öröklési jog területén. Az európai jogegységesítés jellegzetes területe a fogyasztóvédelem. A fogyasztó védelme súlyponti kérdés az EU-ban, ezért fokozatosan elvonják az államok szuverenitását e kérdéskörben, s uniós normákat alkotnak. Ezek az előírások szabályozzák például a hitelszerződés feltételeit, ha egy állampolgár kölcsönt vesz fel egy banktól.
Az egységes jog érvényesülését az EU-ban nagyon szellemes és hatékony módszerrel ellenőrzik. A tagállamok polgárainak joguk van arra, hogy az EU bíróságához, a luxemburgi bírósághoz forduljanak, ha kárt szenvedtek amiatt, hogy például egy fogyasztóvédelmi irányelvet későn vagy hibásan ültetett át saját államuk. Gyakorlatilag háromszázmillió polgár figyeli éberen, hogy az uniós jog átvétele és alkalmazása megtörténik-e. Nyugat-Európában már most is igen fejlett civil szervezeti hálózat működik ennek ellenőrzésére s az állampolgárok segítésére. Az ilyen szervezeteknek nálunk még erősödniük kell!
Felvetődik a kérdés: hogyan alakul majd a jövő? Az EU és a tagállamok közötti hatáskörök (így a jogalkotási hatáskör) megosztását ma még aligha lehet pontosan előre látni. Előkészítő stádiumban van az unió belső szervezeti reformja. A reform keretében fog eldőlni az, hogy a tagállamok szövetsége marad-e az unió, vagy szövetségi állammá alakul át. E reformok végeredménye ad majd választ arra a kérdésre is, hogy az életviszonyok mely csoportjaiban szűnik meg végképp a tagállamok jogalkotási szuverenitása. Amennyire nem láthatók ma még részleteikben az itt felvetett kérdésekre várható válaszok, annyira kirajzolódik már ma a jövő tendenciája. Az EU négy alapvető elve, úgynevezett „szabadsága” – az emberek, a tőke, az áruk és a szolgáltatások korlátlan, határok nélküli szabad áramlása az EU-n belül – minden bizonnyal a tagállamok jogi előírásainak egyre nagyobb területekre kiterjedő egységesítését, a nemzeti jogi korlátok minél szélesebb körű lebontását kívánja és fogja eredményezni. Mindezekből pedig okszerűen következik a tagállamok jogalkotási szuverenitásának csökkenése a magánjogi életviszonyok rendezése körében is.
Az irányelv-jogalkotás nehézkes, és emellett nem is vezet teljes jogegységesítéshez. Könnyen elképzelhető ezért, hogy néhány évtizeden belül az EU maga fog magánjogi törvénykönyvet alkotni, ha nem is a magánjogilag szabályozott valamennyi életviszonyra kiterjedően, de jelentős területeken. Kézenfekvőnek tűnik, hogy a vagyonjog világában közös európai kódex fogja felváltani a tagállamok mai törvénykönyveinek szabályait.
2004-ben minden bizonnyal csak a legbeavatottabbak lesznek tudatában annak, hogy uniós jogalkotási ambíciók bárányfelhői árnyékolják a Code civil kétszázadik születésnapi ünnepségeit. Ma az látszik valószínűnek, hogy a háromszázadik születésnap már nem találja intakt formájában az öreg kontinens legnagyszerűbb magánjogi kódexét, és sorsában osztozni fognak a többi magánjogi törvénykönyvek, köztük a most készülő új magyar kódex is. Egyik szemünk sír, a másik nevet; bízzunk benne, hogy nevető szemünknek lesz igaza.
---------------------------------------
(A fenti szöveg a február 17-én elhangzott előadás rövidített, szerkesztett változata.)
Az előadás megtekinthető február 22-én (szombaton) a Duna Televízióban 13.10-től, február 23-án (vasárnap) 13.10-tól az MTV-n, valamint 23.10-től az M 2-n.
A Mindentudás Egyetemének következő előadása január 20-án 19.30-kor kezdődik a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem informatikai épületének B28-as előadójában (Budapest XI., Magyar tudósok körútja 2/B).
Az előadások teljes szövegét a hozzászólásokkal és a vitával együtt a www.mindentudas.hu weblapon találják meg az érdeklődők.
ÁGOTA Közösség
Nevelőszülőknél élő gyermekek gyűjtöttek meghatározó élményeket az ÁGOTA® Táborban
