Meredek út visz fel a kismarosi monostorhoz, amelynek modern épülettömbje az erdő közepén, a magaslaton nyújtja ki szárnyait a helység lakóira. Itt él 92 évesen az a piarista szerzetes, a Ciszterci Nővérek Boldogasszony Házában, aki – mondhatni évszázadok távlatában – a leghoszszabb ideig volt börtönben a magyar papok közül.
Egy kényelmes karosszékben ül, kicsiny lámpa alatt, körben a polcokon karnyújtásnyira könyvek, olvasóállvány, gondolkodásra, beszélgetésre való hely – erőátvitelre. Mert úgy árad belőle az erő, mint fenyőfából a nedv; az idős emberek végtelen nyugalmával, lassú mozdulataival nyújtja a kezét, kék szeme világít. Lassúdad a mondatszövése is. Erősen kell figyelni, olykor visszakérdezni. Megvetés, bosszú, megbocsátás nem látszik az arcán. Ami mégis látszik belőle, nem árulkodik.
– Kinek volt köszönhető, hogy negyedszázaddal ezelőtt az ön neve eljutott a szentatya asztalára? – kérdeztem.
– Egy jezsuita barátomnak, aki a Vatikáni Rádió magyar osztályának volt a vezetője akkoriban – felelte. – Ők tudták, hogy fogoly vagyok, s még fél évem van hátra. Kádár azzal hitegette a szentatyát, hogy nálunk már egyetlen pap sincs börtönben. Aztán elébe tették a nevemet.
– Meglepetésként érhette Kádárt a pápa „kártyalapja”.
– Valószínű.
– De ezután nemigen lehetett más választása, ki kellett engedni önt a börtönből. Hová vezetett 66 évesen az első útja?
– Nem mertem hazamenni.
– Ki élt még?
– Öcsém és egész családja. De tudtam, hogy otthon több nagybeteg van, s a találkozás előkészítetlen. Úgyhogy a ciszterci nővéreket kerestem fel, akik abban az időben szétszóródva éltek, hármasával.
– A PB 1977. június 28-án megtartott ülésének jegyzőkönyve szerint „… a Politikai Bizottság tudomásul veszi, hogy Kádár János elvtárs a vatikáni tartózkodás idején Casaroli érsek közbenjárását kérte” az ön érdekében. „Egyetért azzal, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal kezdeményezze az Igazságügyi Minisztériumnál a kegyelmi eljárás megindítását, ugyanakkor illetékes egyházi szervekkel állapodjon meg abban, hogy Lénárd Ödön szabadon bocsátása után hagyja el az országot.”
– Amikor kijöttem a börtönből, azt kezdték mondogatni: az egyházi vezetők gondoskodnak arról, hogy elhagyjam az országot. A rendház tetőteraszán egy növendék rendtársam – kérésre – fényképet is készített rólam. A későbbi levéltári kutatásaim során jöttem rá, hogy az akkori rendfőnök beépített ügynök volt.
– De mégis itthon maradt. A belügy illetékes osztálya – a Politikai Bizottsággal ellentétben – valószínűleg úgy ítélte meg, nem célszerű, ha elhagyja az országot. Odakint több „kárt” okozhat.
– Ők számoltak azzal, hogy nem lett volna hasznos a számukra, ha abban az időben, politikai okok miatt, kitesznek valakit az országból. Ha azonban minden áron akarták volna, hogy elmenjek, nem tudtam volna megakadályozni.
– Soha nem is akart külföldön élni?
– Nem.
– Úgy képzelem, hogy amikor kijött a börtönből, a katolikus egyház akkori vezető személyiségei fogadták, és esetleg „kezet is csókoltak”.
– Szép tündérmese.
– Nem is kívántak találkozni önnel?
– Nem. Talán féltek tőlem, vagy azt várták, hogy én kérjek bocsánatot?
– 1975-től, a helsinki egyezmény után valamiféle enyhülés mutatkozott Kelet-Európában. Rendszeressé váltak a magas szintű magyar–vatikáni érintkezések. A pápa 1976-tól a magyar állam előzetes hozzájárulásával kinevezte az esztergomi érseket, prímást. Az ön családja kegyelmi kérvényt akart benyújtani, amit alá kívántak íratni Lékai László bíboros prímással, aki azonban megtagadta az aláírást. Vajon miért?
– Mert az egész életem szemben állt Lékai felfogásával. A lényeget illetően úgy foglalhatom össze, hogy adva volt az „intézményes” egyház, és egy úgynevezett „üldözött” egyház, amely – sokszor a hivatalostól távol, rejtetten, teológiai képzést adott, doktorátust – szembehelyezkedett az Egyházügyi Hivatal által irányított vonallal. Az itteni ciszterci monostor apátnője például így lett nő létére, elsőként, teológiai doktor Magyarországon, de kétéves párizsi ösztöndíjának aláírását Lékai megtagadta. Mivel én is az üldözött egyháznak voltam az embere, ennélfogva nem számíthattam semmire.
– Mi az, ami most foglalkoztatja?
– Mivel kutató is vagyok, egyetlen téma foglalkoztat: a magyar katolikus társadalom sorsa a második világháború után, 1948-tól 1977-ig.
– Saját életútja, másrészt az olvasott levéltári anyagok, vagy rendtársai tapasztalatai alapján ezt az időszakot hogyan ítéli meg: a helytállás korszaka volt, vagy inkább a megalkuvás jellemzi, esetleg a visszavonultság?
– Csak azt tudom mondani: a zászlóvivő a megalkuvás. Ki félelemből, ki anyagi érdekből, előnyökért, előmenetelért; a magyar katolikus társadalom csúnyán levizsgázott. Emellett, persze, voltak nagyon szép dolgok, különösen a fiatalok körében.
– Amikor először ítélték el, az utolsó szó jogán mondott beszédében egyebek mellett kijelentette: „… férfiembernek nincs drágább kincse, mint elvei és lelkiismerete, s kitüntetésnek tekinti, ha azért üldözést szenvedhet”. Még ma is vannak olyan vélemények, hogy ön fejjel ment a falnak, és feleslegesen csinált mártírt magából.
– Ez igaz is, egészen Krisztusig visszamenőleg. Mert ő is fejjel ment a falnak. Neki csak meg kellett volna alkudnia a farizeusokkal, a szadduceusokkal, ahogy a békepapok megállapodtak a kommunistákkal, és akkor nem szegezték volna rá a mártíromságot. A mai időkre ez éppúgy vonatkozik. És ha a jelenből kivesszük és külön nézzük a politikai részt, erre még fokozottabban áll.
– A börtönidőszakot kitörülte az életéből?
– Azt kell mondanom, amit nyugati börtönviseltek memoárjaiban is olvastam, hogy a legdrágább része volt az életemnek. Ha az Úristen azt mondaná nekem, hogy bepótolja azt, és ad helyette egy másik időszakot, nem fogadnám el. Tulajdonképpen az ember a maga kiteljesedését, mély emberismeretét és a szeretetet a börtönnek köszönheti.
– Tizennyolc és fél év… Ahhoz, hogy ma Magyarországon a gyakorlatban valakit ilyen súlyos börtönbüntetéssel sújtsanak, különös kegyetlenséggel embert kell ölnie. Anynyi szenvedéssel és tapasztalattal a háta mögött hogyan látja: merre halad a világ?
– Őszintén mondom, hogy emberi szemmel nézve csak a rossz felé tartunk. De az Úristen szavaz, a kegyelem szabad, tőle függ, hogy elsöpri-e, amit az emberiség így és úgy, sokszor nagyon csúnyán felépített, vagy érvényesül a kegyelme, és ahogy az ószövetségben megígérte, nem lesz több vízözön. De ehhez az is kell, hogy a kegyelmet elfogadjuk.
– Mikor volt a legboldogabb életében?
– A börtönben.
– Ezt hogy érti?
– Imádkozni és verset írni legjobban a börtönben lehet. Amikor 14 hónapig magánzárkában voltam, az egyik hajnalon arra ébredtem fel, hogy jambikus versemet mondom, s attól kezdve fejemben verseket írtam.
– Hogyan lehet kibírni a 14 hónapos magánzárkát?
– Akinek rend van a fejében – kibírja. Volt, aki fejben zenét komponált. De akadt, aki megbolondult.
– Egyik-másik versét apró betűkkel, cigarettapapírra írta, amit aztán ki is csempészett a börtönből. Sőt olvastam, hogy kiszabadulása után VI. Pálnak is küldött belőle. Hogyan tudta ezt megszervezni?
– A mai pápa még krakkói érsek korában futár-összeköttetésben állott VI. Pállal. Az összekötő egyszerű pap volt, aki ismert bennünket, így aztán nem keltett feltűnést, amikor megszakította útját Magyarországon, és eljött Kismarosra is. Az ő révén kaptam meg VI. Pál ajándékát, egy kis keresztet, amit sokáig használtam, amíg itt miséztem a szobámban. Az ajándékot valamivel viszonozni akartam, és ezért küldtem később ezzel az összekötővel egy ilyen cigarettapapírt a Vatikánba, amely egyetlen verset tartalmazott. A pápa halála után, a hagyatékát felszámoló volt személyi titkára megtalálta ezt az ereklyét a breviáriumában, és hogy ne vesszen el, úgy ítélte meg, legjobb lesz, ha visszajuttatja nekem. Így aztán visszakerült a 799 mellé.
– Megjárta az ország nyolc börtönét. Hol volt a legrosszabb?
– Vácott.
– És aránylag a legelviselhetőbb?
– A Gyűjtőben, a végén. Akkor már a börtönben is lehetett vásárolni.
– Két évvel ezelőtt, a vasmiséjén mondta: „Éppen múltamnál fogva jogot érzek arra, hogy mindenkinek megbocsássak, és mindenkitől bocsánatot kérjek.” Ezen a nevezetes eseményen jelen volt Erdő Péter székesfehérvári segédpüspök is, aki ma Magyarország prímása.
– Erdő Pétert kamasz kora óta ismerem. Szüleinek voltam a gyóntatója. A ciszterci közösség szamizdat anyagának egy részét náluk rejtettük el. Még emlékszem rá, mikor a szüleinél voltam egyszer, és bevittek a gyerekek tanulószobájába. Előttem van, ahogy az asztala mellől feláll, és köszön az öccsével, Palival együtt. Péter volt a családban a vezérfiú, a jó fiú, akiről mindenki azt mondotta: ilyennek kell lenni. A beiktatáson ott voltam, személyes meghívóval, a Pax tecumnál külön odajött hozzám is, megöleltük egymást és pár szót szólt hozzám.
– Hogy érzi magát itt Kismaroson, ebben a szép környezetben?
– Mint egy meseországban.
– Mit szeretne még megérni?
– Kilencvenkét éves vagyok, tehát rendkívül öreg és fáradékony, ebből kifolyólag segítségre szorulok. De nincsenek földi céljaim.
origo.hu
Orbán Viktor személyesen tárgyalt a nemzetközi sztárprofesszorral – fotó
