Színházi szükségállapot

Sorozatos túlköltekezés miatt több színi direktor is megbukott Szegeden az elmúlt három évtizedben. Fátumszerűvé váltak a gazdasági bajok a nemzeti színházban. Január 16-án Korognai Károly főigazgató mondott le tisztségéről, ám ezt a lépést tavaly decemberben megelőzte az önkormányzati biztos kinevezése. Zoltán Gábor személyében a közgyűlés különleges revizort küldött a gazdasági ügyek átvilágítására. Az önkormányzati biztos megbízatása 2003. május 31-ig szól. Sokféle megállapítása közül a legfontosabb: a színház adósságállománya nem csökkent, a jelenlegi hiány 109 millió forint. Korognai lemondása után a közgyűlés a korábbi marketingvezetőt, Kocsis László Leventét bízta meg a teátrum ideiglenes irányításával, akinek a megbízatása addig tart, amíg pályázat útján főigazgatót nem találnak. Kocsis a teljes csőd elkerülése miatt szükségállapotot rendelt el, megkurtította a színi évadot, a Faust kivételével a tervezett premiereket levette a műsorról. Az intézkedés reakciójaként a prózai tagozat színészei levelet írtak a polgármesternek, kérték, ne rövidítsék meg a közönséget, zökkenőmentesen folytathassák a művészi munkát. Néhány civil személy feljelentette Korognai Károlyt, a rendőrség kiszállt az önkormányzathoz, begyűjtötte a színház gazdálkodásáról szóló dokumentumokat. Ez az év sem indul botrány nélkül, mondogatják a színház törzslátogatói, miközben különböző televíziós stábok járják a várost, szenzációt szimatolnak. A kulturális ügyekért felelős önkormányzati tanácsnok, Pászti Ágnes pedig ismerteti a helyzetet, mert helyzet aztán van, hiszen a média sorban áll a nyilatkozatáért. Pászti Ágnes nyugtatja a közvéleményt, a színház nem zár be, csak a tavaszi bemutatók maradnak el.
A premiereket akkor is le kellett volna venni a műsorról, ha a színháznak nincs adóssága. Az önkormányzati biztos jelezte, túl sok a tavaszra tervezett bemutató, ami még abban az esetben is finanszírozhatatlan, ha a teátrum költségvetése stabil – állítja a tanácsnok asszony, majd hozzáteszi: – Az önkormányzat nem szólt bele a művészi munkába, most sem teszi, de mint fenntartó azért felelős, hogy a teátrum megőrizze működőképességét. A színházra is azok a pénzügyi előírások érvényesek, mint a város többi nyolcvanhat intézményére. Egyébként az eladósodás nem mai keletű, Korognai 1999-ben 16 millió, 2000-ben 247 millió, 2002-ben 121 millió forint hiányt halmozott fel. Még a korábbi közgyűlés 384 millió forinttal segítette ki pótelőirányzatként. Ennyi pénzt utaltak át a költségvetésen felül. A város mindig bőkezű volt a színházával, évente általában másfél milliárd forintos keretet biztosított. Az idén minden eddiginél magasabb összegű, 1,588 milliárd forintos támogatás szerepel a büdzsében.
Sok oka van a túlköltekezésnek, talán a legfontosabb, hogy az igazgató a pénzügyi lehetőségeket nem vette figyelembe, amikor a premierek nagy számát megtervezte, és túl magas produkciós költséget állított be.
A korábbi városvezetés is annak a pénzügyi szakembernek a munkáját vette igénybe két és fél évvel ezelőtt, mint a mostani. Zoltán Gábor önkormányzati biztos olyan helyzetet talált, ami törvényszerűen vezet a gazdasági ellehetetlenüléshez, mert a színház nem tartotta be a kötelezettségvállalás szabályait: nem vették figyelembe a számviteli előírásokat, nem lehetett nyomon követni a beérkezett ügyiratokat, számlákat, és ez a folyamat a megalapozatlan kötelezettségvállaláshoz vezetett.
Ám a szegedi színház ügye mégsem tisztán gazdasági „baleset”. A ügy politikai töltését Szőllősi Béla önkormányzati képviselő, a Fidesz frakcióvezető-helyettese, a pénzügyi bizottság alelnöke is hangsúlyozza.
– A gazdaságban nincs művészi szabadság, be kell tartani a játékszabályokat. A megnyugtató jövő érdekében felvetettem, hogy a gazdasági igazgató kiválasztásánál ugyanazon szigorú feltételeket kell érvényesíteni, mint a főigazgatónál. A teátrumot az állam finanszírozza, aminek módja elég bonyolult. Az a legfőbb gond, hogy a színházi évad és a gazdasági év nem esik egybe. Szeptembertől a következő év júniusáig tart a színi szezon, félig-meddig lemegy az évad, amikor februárban kiderül – akkor fogadja el a város a költségvetést –, hogy mennyi pénz jut arra az évre. Ebből a szempontból rugalmatlan a költségvetés.
– Ettől azért működhet a színház, nem?
– A gazdasági szerkezetből következhet az önkorlátozás hiánya. A rendszerváltás óta nyomon lehet követni, hogy baj van a gazdálkodás rendjével. Korognainak körültekintőbben kellett volna felmérni a rendelkezésére álló forrásokat. Művészi nagyvonalúsága miatt nem vezette pontosan a nyilvántartást, nem tudta mennyi pénze van. Itt csúszott el, mert egyébként jól öszszehozta a társulatot, a prózai tagozat több díjat is nyert. Nem tartom jónak, hogy elmaradnak a tavaszi bemutatók, ősztől lenne szükség a keményebb takarékosságra, a társulatot valahogy együtt kellene tartani.
A város kulturális ügyeit alpolgármesterként a rendszerváltás óta leghosszabb ideig, 1990-től 2002-ig dr. Ványai Éva irányította, aki jelenleg is képviselő, tagja a közgyűlés MDF-es frakciójának.
– Személy szerint sajnálom Korognai Károlyt, hogy saját drámáját is megélte. Abban, hogy az események idáig jutottak, közrejátszott az is, hogy sűrűn váltakoztak a gazdasági igazgatók. Tapasztalataim szerint azok az intézmények tudnak eredményesen működni, ahol hosszabb ideje dolgozik együtt a gazdasági igazgató az első számú vezetővel.
– Gyakorló polgármester-helyettessége idején milyen következtetést vont le a két és fél évvel ezelőtti vizsgálatból, amit szintén Zoltán Gábor végzett?
– Miután több száz millióval konszolidáltuk a színházat, megkérdeztem az önkormányzati biztost, képes lesz-e Korognai a teátrumot eredményesen irányítani. Akkor a biztostól igenlő választ kaptam. A mostani, 2003 januári jelentésében azonban már szükségesnek látta a főigazgató felelősségének megállapítását. Ebből a történetből az a következtetés vonható le, hogy a jövőben már menetközben, szigorúan kell ellenőrizni a gazdálkodást és nem akkor, amikor a bajok jelentkeznek.
– Nem látja értelmét annak, hogy oly sok szegedi színházi cirkusz után a teátrumot ne művész, hanem gazdasági menedzser vezesse?
– Nem, a színház speciális világ, az élére olyan művészt kellene állítani, aki a gazdasági intézményvezetéshez is ért. De az is lehet, hogy ilyen személy nincs.
Most mindenki vizsgálódik, keresi azt a banánhéjt, amin el lehetett csúszni. Ezt teszi a közgyűlés kulturális bizottsága is, amelynek egyik tagja, Apró Juhász János építőmérnök, az önkormányzat felelősségét is említi.
– Évek óta a színház egy magán kft.-től évi negyvenmillió forintért bérel épületet, ahol a díszleteit raktározza. Ez az ingatlan az egykori kábelgyár, amelynek tulajdonosa a Siemens volt, de a tizenhárom hektáros területet, amikor kivonult a szegedi piacról, olcsón, háromszázmillió forintért felajánlotta az önkormányzatnak. Ezért a kedvezményes összegért a városnak meg kellett volna venni az ingatlant, nem szólva arról, hogy szép lassan a színház bérleti díjként kifizeti a bekerülési összeget. Így túl drága a bérleti díj, és ez is hozzájárult az eladósodáshoz. Egyébként pedig az a véleményem, hogy az átláthatóság kedvéért a nemzeti és a szabadtéri színpad gazdálkodását, ami most egyben van, külön kellene választani. És a szabadtéri játékok őszi–tavaszi folytatásához minél hamarabb fel kellene építeni azt a többfunkciós kongresszusi palotát, amihez tavaly a kormánytól csaknem kilencszázmillió forint vissza nem térítendő támogatást kaptunk. Nem akarok a vizsgálatok elé menni, de az én szememet szúrja, hogy a Sógornők című prózai darab harminc előadásért 113 millió forintos költséget irányzott elő a főigazgató. Megosztotta a művészeket az a körülmény is, hogy a vendég színészek sokszorosát keresték, mint a szegedi színház tagjai.
Még nem jelent meg a pályázati kiírás, de széles körben megkezdődtek a találgatások. Eddig tíz név szerepel a várományosok listáján. A gazdasági válság ellenére a főigazgatói szék értéke mégis nagynak látszik.