Ahogy mondani szokták, élete „kész regény”. De ő nem szeret beszélni róla. Azt mondja, a mű a fontos, nem a művész. A budafoki házban, amelyet saját kezével épített fel, saját szobrai között végül sikerült rávenni arra, hogy mégiscsak felidézze a múltat, a mindent meghatározó gyermekkort és pályája egy-egy szakaszát.
– Nagyapámnak Bécstől Belgrádig voltak gyárai, de apám kezén elfolyt a vagyon, s amikor születésemkor meghalt, minden összeomlott. Anyám Vácon helyezett el, ahol apámat jól ismerték, mert korábban ott dolgozott mint mérnök és mint a helyi focicsapat edzője. Úrigyerekként növekedtem, jómódú családok adtak kézről kézre, míg anyám Pesten próbált megélni. Vácon még rám is esett valami az úri világ csalóka fényéből. Gyerekkorom fontos alakja volt apám nővére, az iparkamara elnöke. A háborút valahogy átvészeltük, de egy nap hazamenet hallottam, amint felrobban a Margit híd. Nagynéném rajta volt azon a villamoson, amelyik épp akkor ment át rajta. Rengeteg könyvet és hatalmas vagyont örököltem, amely persze a következő időkben semmivé lett. A budapesti Anker közben lévő raktár is az örökség része volt. Sok mindent találtunk ott, de engem csak a műrostos mosópor érdekelt, mert annak 90 százaléka kaolin. Ebből jól gyúrható anyagot kaptam, és domborműfejeket formáztam. A tömérdek cégjelzéses papírt pedig mind telerajzoltam. Egész gyerekkoromban faltam a könyveket, elolvastam mindent, ami a kezembe került Paul Géraldytól Freudig. Anyám akkor vett magához, amikor állást kapott Sztéló Gábor gyermekotthonában. Ezt a hárshegyi intézetet eredetileg a szülő nélkül maradt zsidó gyerekek gondozására alapították, de sok arisztokrata és katonatiszt gyereke is odakerült. Ez az intézet adta a Valahol Európában című film hátterét, nekem pedig életem egyik legszebb időszakát. A világ minden részéről kaptunk élelmiszercsomagokat, még medence is volt. Ez a környezet ihlette Orbán Ottó Orpheusz az árvaházban című riportsorozatát is.
– De kiűzetett ebből a paradicsomból. Miért?
– Mert egy új rendelet értelmében nem lehettem ott, ahol anyám dolgozott. Vidékre vittek egy szörnyű árvaházba, ahonnan nyolcéves koromban megszöktem, majd a csepeli József Attila Nevelőotthonba kerültem. Az ottani általános iskolában a rajztanár kisinasának fogadott, festőt akart faragni belőlem. Imádtam rajzolni, enyém volt az egész rajzszertár. Közben könyvtáros lettem a Rákosi Mátyás nevét viselő iskolai könyvtárban, ahol végigolvastam az összes sematikus szovjet regényt is. Szerencsére akkor már ismertem a magyar és a világirodalom színe-javát.
– Hogyan jutott be a képzőművészeti gimnáziumba?
– Anyám azt szerette volna, hogy mérnök legyek, mint apám, ezért beíratott az Ybl Miklós magasépítési technikumba, de onnan gyorsan átmentem egy közgazdaságiba. Egy év múlva ösztöndíjat kínáltak, de azt is otthagytam, és elmentem figuránsnak. A figuránsoknak abban az időben minimum doktorátusuk volt. Ott gyülekezett az első világháború utáni békebeli úri világ jó néhány képviselője. Szabad, vidám életet éltünk, anyámat is tudtam támogatni. Egyik barátom vitt el a Vasas művészeti körbe, ahol a kiváló festő-tanár, Szentiványi Lajos foglalkozott velem. Akkoriban tájképeket akartam festeni, nagyon szerettem a természetet – és a lovakat. De úgy éreztem, a lovat megmintázni kell, nem lefesteni. Kezdtem átjárni a szobrászkörbe, csakhogy ott nem találtam jó tanárt. Egyes-egyedül, figuránskodás közben képeztem magam ripacsok és álművészek között. Tizenhárom éves koromtól jártam tárlatokra. Tizenhat éves voltam, amikor Bokros Birman Dezső kiállításán beírtam a vendégkönyvbe, hogy nekem ezek a szobrok nem tetszenek. Bokros Birman megkeresett és felajánlotta: legyek a tanítványa. Csakhogy ő a lelkéből szoborta a műveit, a mesterség technikai részét nem nagyon tudta átadni. Vedres Márk mellett inaskodtam, de ő meg gyakran ment Rómába, nem sokat lehettünk együtt. A képzőművészeti gimnáziumba ismerősöm ajánlott. Somogyi József behívott, és mindjárt a harmadik osztályba vett fel.
– Felvételiznie kellett?
– Igen, saját műveket kellett bemutatnom, két lovas figurát vittem. A különbözeti vizsgára két hét alatt készültem fel a strandon. Szárnyakat adott, hogy Somogyi azt mondta: „Magának még komoly beleszólása lehet a magyar képzőművészeti életben.” Később tudtam meg, hogy mondta ő ezt jó néhány más diáknak is, de akkor nekem sokat segített vele. Buzgón tanultam, bejártam az egyetemre is Füst Milán esztétika-előadásaira.
– Negyedikes gimnazista volt 1956-ban. Hogyan került a forradalomba?
– Magától értetődően. Áradt a tömeg a Műegyetem felől, mi akkor jöttünk ki az iskolából, a Kálvin térnél összetalálkoztunk. Mentem én is, végigasszisztáltam a Sztálin-szobor ledöntését, régen a begyemben volt ez a monstrum, mert biztos voltam benne, hogy a szobor nem egyszerűen nagyméretű ember, hanem valami egészen más. Másnap elmentem vért adni, s amikor a Tétényi úti kórház sebesültszállítót keresett, jelentkeztem, onnan kerültem a Corvin közbe. Papakrisztosz Andreasz barátom is jött velem. 1956-ot én a saját forradalmamnak tekintettem. Talán azért is, mert olyan sokat olvastam romantikus partizánharcokról. Megkaptuk a nemzetőr-igazolványt, egy ideig a Corvin moziban laktunk. Később, amikor kiderült, hogy a saját körzetünkben van ránk szükség, visszamentünk a kollégiumba, a Gellérthegyre. Az ablakból láttam, ahogy az oroszok húzzák az aknavetőt, és csöndben elfoglalják a Citadellát. Kilopództam, és egy menekülő magyar katonától megtudtam, hogy lenn, a Móricz Zsigmond körtéren még néhányan ellenállnak. Lementem, bekvártélyoztam magam egy lakásba, ahol már volt néhány egyetemista a Ménesi úti kollégiumból meg a Kertészeti Egyetemről. Én lettem a parancsnok, mert nekem volt nemzetőr-igazolványom. November 4-ig, az utolsó puskalövésig harcoltunk, onnan menekültünk vissza a kollégiumba. Puskámat a nemzetőr-igazolvánnyal együtt elástam egy üres telken, biztos voltam benne, hogy hamarosan újabb harcok lesznek. Újabb harc nem volt, a telekre ház épült.
– Hogyan sikerült ezek után életben maradnia?
– Sokáig eszembe se jutott, hogy veszélybe kerülhetek. A művésztársadalom egyértelműen 1956 mellett volt. A képzőművészeti gimnáziumban hősnek tartottak, még az orosztanárom is szeretett, igaz, valószínűleg azért, mert Lermontovot fordítottam. Speciális helyzetben voltam, mert Papakrisztosz barátom Makrisz Agamemnon barátja volt, s amikor Agamemnont kinevezték kormánybiztosnak, az nekünk is adott valamiféle védettséget. Leérettségiztem, majd a Képzőművészeti Főiskolán Pátzay Pálnál felvételiztem. Öntudatosan elmondtam, hogy részt vettem az 1956. októberi tüntetésen, vért adtam, sebesülteket szállítottam – itt abbahagyatták velem a mondókámat. Persze nem vettek fel. Egy ideig bujkáltam, csak egy percre ugrottam be abba a kis újpesti lakásba, amely még megmaradt, azt hittem, nem tud rólam senki. Csak jóval később derült ki a Történeti Hivatalban lévő anyagból, hogy évekig figyeltek. Az az ember adott rólam jelentéseket, akit befogadtam a lakásomba Újpesten.
– Mihez kezdett a bujkálás után?
– Úgy látszik, mocorgott bennem valami nagyapám feltaláló hajlamából, érdekelt a szilikátkémia, értettem az eozintechnikához. A főiskolának nem éreztem hiányát. Tizennyolc éves korában azt hiszi az ember, hogy mindent tud – és bizonyos területekről tényleg elég sokat tudtam. Kerámiaégető kemencét építettem, kerámiázni kezdtem. Ehhez nem kellett se mestervizsga, se iparengedély, de csak tengődtem, mert inkább a kísérletezés kötött le, mint a kereset. A kerámiakészítésben szerzett ismereteimnek köszönhettem viszont, hogy 1960-ban felvettek a Képzőművészeti Kivitelező Vállalat díszítőszobrász-stúdiójába. Sok szabad életre vágyó művész gyűlt ott össze, olyan emberek, akiket a Rákosi-rendszer ki akart szorítani. 1956 után ők is fellélegeztek egy kicsit. A szétlőtt városban sok díszítőszobrászati munkára volt szükség, szakember pedig kevés volt. Akkoriban rekonstruálták az Ybl-bazár kerámiaburkolatú pilonjait, kellett a keramikus-szobrász. Katonának csak 1963-ban vittek el három hónapra. Később értettem meg, miért: akkor zárták le megfigyelésemet, addig nem akartak tömegbe engedni. Miután leszereltek, megnősültem, még jegygyűrűnk sem volt a feleségemmel. A Múzeumi Ismeretterjesztő Központban, ahol munkát kaptam, hozzáértő muzeológusokkal, kiváló technikusokkal, grafikusokkal dolgozhattam, kiállításokat rendezhettem, sőt egy-egy tárlatra saját művet is beadhattam. Ez nagy dolog volt, mert így nem kellett végigjárnom a szokásos művészeti szamárlétrát. Alaptag csak 1968-ban lettem.
– Tíz évig pincében lakott és dolgozott, megrendelést hébe-hóba kapott. Hogyan tudott megélni?
– Nehezen. Első portrémat, Rákócziét combnyaktörötten formáztam a hetvenes években, derékig érő gazban, mert a műtermemnek, amelyet akkoriban építettem, még nem volt teteje. Jó ideig absztrakt szobrásznak könyveltek el, az absztraktok viszont figurálisnak tartottak. Szóval mindenki valami másnak. Nem szobrásznak, inkább tanárnak, akit egy idő után nem lehetett nem észrevenni, mert tanítványai sok díjat kaptak. Olyan embernek, akinek ugyan komoly elméleti munkássága van, művei többnyire mégis makettben maradnak, és így tovább. Produkálhattam akármit, nyerhettem díjakat, lehettek nemzetközi sikereim is, soha nem fogadtak el annyira, mint ha főiskolai diplomám lett volna. Sokáig tartott ez a lépcső alatti erőlködés, de talán lassan a helyükre kerülnek a dolgok. Meg vagyok győződve arról, hogy egy kort formavilágának minden kis részlete elárul. Előbb meg kell tehát tanulni a formát, de a valódi szobor abból visszafelé jön ki. Tér és forma belülről fakadó együttes hatásának következményeként, hosszú kísérletezéssel felépített geometrikus térszerkezetből, a teret mintegy lerombolva.
– A rendszerváltozás után közéleti szerepet is vállalt, majd visszavonult. Amint egy korábbi interjúban mondta, úgy érezte, rengeteg tennivalója van még a saját szakmájában, és ezt a munkát fontosabbnak érezte. Csakhogy a szobrászat – amint Wehner Tibor művészettörténész írja az ön 1992-es, nagy visszhangot kiváltó újpesti kiállítása után –, „éppen mert monumentalitásról, állandóságról, közösségi terekről és mozzanatokról van szó, gyújtópontja a művészi és művészeten kívüli szándékoknak és törekvéseknek. Tervezhet bármilyen zseniális művet, ha nincs jelen bölcs és kulturált, önmagát kellőképpen korlátozó megrendelő, akkor munkája kicsike gipszben reked.”
– A szobrászat rendkívül pénz- és anyagigényes munka. Nem nagyon lehet az íróasztalnak tervezgetni, mégis rákényszerül az ember. Gipszben rekedt jó néhány szobrom, Wehner Tibor idézi is őket. Két éve Debrecenbe terveztem egy ötvenhatos emlékművet, a Népfelkelések könyve címet adtam neki. Az önkormányzat az 56-os Szövetséget kérte fel, hogy javasoljon szobrászt, a szövetség engem keresett meg. A terv elkészült, a lektorátus zsűrizte, javasolta, a város vezetői el se jöttek a bemutatásra. Később kérték, hogy mutassam meg, a polgármester óhajára még át is terveztem, de sokallták a nyolcmilliós költségvetést. Hiába dolgoztam, és persze honoráriumot se láttam.
– Hogyan dolgozta fel a művészeti élet perifériáján töltött időszakot?
– Pontosítsunk: a művészeti élet két perifériáján. Az egyik az a „ragacsos közeg” volt, amelyben a művészettel rokonszenvező, de a társadalomból kitaszított figurák és ripacsok forgolódtak: ez legföljebb arra tanított, hogy ne ragadjak bele. A másik, a művészet közeli iparos környezet viszont sok szakmai tapasztalatot és segítséget adott. Ott legalább öt életet éltem, több foglalkozási kört megismertem, és ez kiváló iskola volt. Foglalkoztam épületkerámiával, restaurálással, még remekműveket is bíztak rám. Ma a főiskolán tanítják azokat a módszereket, amelyekkel akkor kísérleteztünk.
– A ravennai Dante Múzeumban megrendezett Dante-biennálén, ahova harmadszor hívták meg, Dante-szonáta című bronzszobrát állította ki. Mire utal a cím?
– Az idei biennále témája Dante és Európa kapcsolata. Az Isteni színjáték szerzője a kor enciklopédiája volt, mélyen hatott a magyar kultúrára is. Úgy éreztem, azt kellene bemutatnom, milyen európai léptékű alkotásokat adtak a magyarok a Dante-kultuszhoz. Liszt Dante-szimfóniájával és Dante-szonátájával sugárzott vissza Dantéra, világszínvonalon. Márai azt mondta: a mi korunk drámai kor. Számomra a szobrászat alapvetően drámai műfaj, tehát alkalmas a kor kifejezésére. Dante pokolból mennyországba vezető útjának három szakaszát akartam drámai robbanásként érzékeltetni. Számomra Liszt zongoraművészete is robbanás. Ez adta az ötletet a Dante-szonáta szoborba öntéséhez, amely az első viaszveszejtéses eljárással készült munkám. Van mögötte valami, ami nem látszik, de sokkal fontosabb, mint ami látszik. Az a húszéves kísérletsorozat, amellyel a tér újfajta szerkezetét igyekeztem feltárni.
Ócsai Károly 1938-ban született Újpesten jómódú polgárcsaládban. Diákkorában fegyverrel harcolt az 1956-os forradalomban. A Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban érettségizett 1957-ben. Bokros Birman Dezső és Somogyi József volt a mestere. A főiskolára nem vették fel. Dolgozott mint keramikus, könyvtáros, restaurátor és kiállításrendező. 1986-tól tíz évig szobrászatot tanított a budapesti Nádasdy Kálmán Művészeti Iskolában. Első önálló kiállítása 1967-ben volt. 2001-ben a Honvédelemért Érdemkereszttel, 2002-ben ötvenhatos emlékéremmel, az idén márciusban Munkácsy Mihály-díjjal tüntették ki. Legnagyobb szabású köztéri munkái: az 1848-as nagytétényi csatát felidéző honvédemlékmű Nagytétényben és a Tabán déli lejtőjén elhelyezett 1956-os obeliszk, mindkettőt 1996-ban állították fel.
origo.hu
Itt van Orbán Viktor és a BYD vezérének legújabb bejelentése – élőben az Origón
