A Hunyadit övező forgalmazói bravúr egészen egyedülálló a magyar filmgyártás történetében, de nem a véletlen műve. Egyrészt, ahogy a sorozat szlogenje is hirdeti, a cél a déli harangszó történetének megismertetése az egész világgal: a nándorfehérvári ütközet pedig nem egy vegytiszta magyar történet, hanem egész Európát érintő esemény, ha pedig a Kelet és a Nyugat harcaként keretezzük, akkor a fél világot befolyásoló történelmi sorsfordulat (ha csak a Hunyadi-sorozat többnyelvűségét nézzük, máris egy 330 milliós piacról beszélünk). Másfelől a Hunyadi eleve nemzetközi összefogásban valósult meg, mögötte áll a televíziós piac egyik meghatározó szereplője, a német Beta Film, és a sorozat sugárzási jogaiért már a tavalyi MIPCOM-on, Európa legfontosabb televíziós és filmes szakmai rendezvényén is egymással versenyeztek a televíziós csatornák.
A Hunyadi átnyúl az országhatárokon
A Hunyadi nemcsak a méretei, az egyöntetű pozitív fogadtatása, hanem a hatása miatt is magasan kiemelkedik a magyar filmek és sorozatok sorából. Az elmúlt évekből csupán két sorozatot tudnék megemlíteni, ami mélységében rezonált a magyarság meghatározó élettapasztalataival, és rögtön közönségkedvenccé is vált: az újgazdag közegben játszódó Aranyéletet és a szocializmus utolsó éveibe kalauzoló A besúgót.
Ez a kép azonban mégis csalóka kicsit, mivel ezek a tartalmak bármekkora hullámokat is verjenek a médiában, egy HBO-s sorozat nézettsége a valóságban eltörpül egy átlagos kertévés szappanopera, valóságshow vagy tehetségkutató műsor mellett.
A Hunyadi ezzel szemben nem „csupán” az absztrakt közbeszédet tartotta lázban, hanem a valóságban is rengetegen, csaknem egymillióan követték hétről hétre. A tömegmédia felaprózódásával (gondolok itt a kábel- és műholdas televíziók elszaporodására, majd az internet és a streamingmegjelenésére), a fikciós műfajokban egyre ritkábban lehet részünk olyan, az egész nemzetet érintő közösségi élményben, mint amilyet a Hunyadi-sorozat nyújtani tud.
A széria egyik izgalmas és felettébb beszédes aspektusa, hogy milyen diskurzus alakult ki körülötte.
Testiség és feminista olvasat a Hunyadiban
Ennek az egyik rétege a testiség megjelenítésére vonatkozik, gondoljunk akár a fedetlen női mellekre és férfifenekekre, akár a vérbő harcjelenetekre. A Hunyadi a meztelenség tekintetében korántsem kirívó sorozat, ezt az ösvényt az HBO kezdte el kitaposni húsz évvel ezelőtt a Róma című sorozattal. Ezek a jelenetek legtöbbször vállaltan öncélúak, amik a mindnyájunkban ott szunnyadó voyeurizmusra építenek, a Hunyadi legtöbbször mégis túllép ezen, és kontextussal együtt tárja elénk az emberi testet: kiszolgáltatottságot és megaláztatást épp úgy kifejez, mint odaadó szeretet, romlott bujaságot vagy éppen a hatalom eszközét. Egy réteggel beljebb haladva rájöhetünk, hogy itt már ideológiai kérdésről van szó, a mai korszellem testiséggel kapcsolatos ellentmondásáról, és a Hunyadi körüli vitákban is ez tükröződik.
A nyugati világban egyszerre van jelen a fullasztó prüdéria és az ízléstelen közönségesség, miközben már a feminista kurzus is belegabalyodik, hogy mi szolgálja jobban a „női felszabadulás” érdekeit: ha megmutatja vagy ha takargatja magát?
A Hunyadi ebből a szempontból jól vizsgázik, már-már feminista sorozatnak is nevezhetnénk, mivel rengeteg női sorsot, különféle megküzdési stratégiát megvillant, amik hatással vannak a cselekményre – és valahogy hasonlóan lehet a valóságban is, ahol ritkábban kerül női főre a korona, egy klasszikus mitológiai képpel élve mégis Helené miatt rombolják porig Tróját.
Lehet-e történelmileg hiteles a Hunyadi?
Hogy történelmileg mennyire hiteles a Hunyadi, az a legtöbbször feltett kérdés a sorozattal kapcsolatban, amit aszerint lehet megválaszolni, hogy honnan nézzük? Az emberi természet megragadása szempontjából mindenképp. De mivel valójában fikcióról van szó, a Hunyadi sok esetben megengedi magának, hogy ne ragaszkodjon a betű szerinti tényekhez: ezt láthatjuk a díszletek, a kosztümök és néhány karakterív megrajzolásán, amit egyrészt a dramaturgia követel meg, másrészt épphogy a nézők hitelességérzete.
Egy hagyományőrző ember valószínűsíthetően fejjel megy a falnak, ha meglátja, hogy Nándorfehérvárnál a magyar hadak kékben, a törökök pirosban harcolnak, vagy hogy Vajdahunyad vára sokkal jobban hasonlít a mai kinézetére, mint a korabeli, XV. századira.
Ezek mégis olyan nélkülözhetetlen kompromisszumok, amik nélkül nem létezik, és soha nem is létezett kosztümös kalandfilm.
A hitelesség kérdése inkább abban a fénytörésben képezi vita tárgyát, hogy a korabeli viszonyokat hogyan ábrázolja a film, és amatőr hobbitörténészként azt mondanám, hogy nem jól, mégis a lehető legjobban. Elég a történelmi figurák ismert életrajzára rákeresnünk, hogy rájöjjünk, a középkor embere mennyivel ellentmondásosabb és szélsőségesebb volt, mint amit egyszerű nézőként megérthetnénk.
Sokszor nemhogy a középkor, de még a múlt századforduló emberének mentalitását, gondolkodását vagy akár szakralitását is alig értjük abból a polgári világból, amiben élünk.
Itt viszont megjegyezném, hogy nem is nagyon tudnék olyan fikciós sorozatot mondani, ami ennek a kitételnek meg tudna felelni, és aki valóban erre a tudásra vágyik, nem állhat meg egy tízórás kalandsorozatnál.
Amit viszont meg lehet tenni ennyi idő alatt a kamera erejével, azt a Hunyadi megteszi. A sorozat átélhetően festi fel a hatalmi erőviszonyokat a Róma–Bécs–Drinápoly tengelyen, ad egy lehetőségeihez mérten árnyalt képet a Magyar Királyság többnemzetiségűségéről (gondolunk itt elsősorban arra, hogy a nemzettudatot a korban sokkal kevésbé határozta meg a származás, mint a rendiség és a vallás), miközben a harcok egyszerre folynak a csatatereken, a paloták folyosóin és az emberi szívekben.
A Hunyadi hitelessége elsősorban abban emelkedik ki, hogy hús-vér karakterekkel népesül be, akik nélkül nem lenne dráma, és mindezt úgy sikerül koherensen felépíteni, hogy közben óriási bakugrásokkal haladunk a végkifejlet felé. Ezt inkább a regényfolyam rajongói sérelmezhetik, de a sorozaton érezhető, hogy a kényszerűség kötötte az alkotókat, és bőven lett volna még mit elmesélniük. A legfontosabbat azonban sikerült elérniük, és a Hunyadi olyat mutat a nézőnek, amivel csak nagyon ritkán találkozunk: öntömjénezés, pátosz és giccs nélkül táplálja a nemzeti büszkeségünket.
Ez a tudat persze meglehetősen ellentmondásos, mint maga az ember: a túlerővel szembeszálló kuruc virtus keveredik benne a nagyhatalmakra mutogató áldozatisággal.
Mindkét nézőpontnak meglehet a maga igazsága, az mindenesetre bizonyos, hogy bőven van még deficitünk az egészséges önképünk felépítésében, így jómagam inkább kéjes elégtételt érzek, amikor a hősök bosszankodnak egy sort mások árulásán, aztán viszont kivont karddal indulnak beteljesíteni a sorsukat (a folklórban gyökerező Dugovics Titusz-történet ábrázolása különösen megható). Talán épp az ilyen pillanatokra lehet szüksége a sebzett magyar népléleknek, nemzeti önbecsülésünknek.
A Hunyadi politikai természete
Ebből rögtön következik a kérdés, hogy a Hunyadinak van-e politikai vetülete. Természetesen van, hiszen A tanú óta tudjuk: minden politika.
A mondat nem az alkotói szándék, hanem a túlterhelt politikai közhangulat miatt nyer értelmet, amibe megérkezett.
Mivel a sorozat javarészt magyar adóforintokból és rekordösszegből készült, az ellenzéki érzelmű véleményvezérek közül sokan rögtön NER-t kiáltottak, vagy legalábbis gyanakodva ültek le a képernyő elé, és kezdetben nem egy cinikus felütésű cikk született arról, hogy két nő csókjelenete vagy a pápa szitkozódása hogyan egyeztethető össze a keresztény-konzervatív értékekkel.
Terjedelmi okokból nem részletezném, hogy ezek a felvetések miért tűnnek álszentnek és teljesen tévesnek, az viszont a Hunyadi javára írható, hogy a legtöbb szkeptikust idővel könnyen maga mellé állította. Megkockáztatom, hogy a sorozat találó fokmérője lehet annak, hogy ki mennyire gondolkodik ideologisztikusan: Mérő Vera például többször is dicsérte a sorozatot, de Nagy Ervin nem tudott elvonatkoztatni a napi politikai acsarkodástól, és csak egy migrációellenes politikai propagandát látott benne.
A dolog iróniája, hogy erre történetesen valóban rímelhet a nyugati határokat és a keresztény értékeket védő Hunyadi története, ám én kultúrpolitikai ravaszkodás helyett inkább a történelemből és a földrajzból adódó egyszerű törvényszerűséget látok.
Ugyanakkor, ha elfogadjuk (az általam egyébként nem igazán kedvelt) A tanú állítását, akkor a Hunyadi, csakúgy mint minden létező kulturális termék, valóban lehet a kultúrpolitika eszköze.
Románia nem fog rajongani a magyar sorozatért
Ezt máskülönben nemhogy rossz, hanem egyenesen kívánatos dolognak tartanám. A Hunyadi hatása ugyanis túlmutat az országhatárokon, és sokan ez alapján fognak gondolni valamit Magyarországról, mint ahogy a mi fejünkben is él valami másokról a dél-koreai sci-fi vagy éppen a skandináv krimi alapján.
Ezek a népszerű szubzsánerek először a saját otthonukban vizsgáztak sikerrel, mielőtt az egész világ megszerette volna őket, és most a Hunyadi, és vele remélhetőleg a magyar film is valami hasonló úton indult el.
Ezzel meglehet túlságosan is előreszaladtam, de a Hunyadinál felemelőbb képet önmagunkról aligha tudnék elképzelni, és ezt – talán Románia kivételével, akiknek nem fog tetszeni a sorozat, mivel a középkori románság sem definiálható rendesen a ma fennálló nacionalista nézőpontból, írom ezt félig román, félig erdélyi származású magyarként – bátran meg lehet mutatni a világnak is.
Kiemelt anyagaink a sorozatról:
