Lehet-e történelmileg hiteles a Hunyadi?
Hogy történelmileg mennyire hiteles a Hunyadi, az a legtöbbször feltett kérdés a sorozattal kapcsolatban, amit aszerint lehet megválaszolni, hogy honnan nézzük? Az emberi természet megragadása szempontjából mindenképp. De mivel valójában fikcióról van szó, a Hunyadi sok esetben megengedi magának, hogy ne ragaszkodjon a betű szerinti tényekhez: ezt láthatjuk a díszletek, a kosztümök és néhány karakterív megrajzolásán, amit egyrészt a dramaturgia követel meg, másrészt épphogy a nézők hitelességérzete.
Egy hagyományőrző ember valószínűsíthetően fejjel megy a falnak, ha meglátja, hogy Nándorfehérvárnál a magyar hadak kékben, a törökök pirosban harcolnak, vagy hogy Vajdahunyad vára sokkal jobban hasonlít a mai kinézetére, mint a korabeli, XV. századira.
Ezek mégis olyan nélkülözhetetlen kompromisszumok, amik nélkül nem létezik, és soha nem is létezett kosztümös kalandfilm.
A hitelesség kérdése inkább abban a fénytörésben képezi vita tárgyát, hogy a korabeli viszonyokat hogyan ábrázolja a film, és amatőr hobbitörténészként azt mondanám, hogy nem jól, mégis a lehető legjobban. Elég a történelmi figurák ismert életrajzára rákeresnünk, hogy rájöjjünk, a középkor embere mennyivel ellentmondásosabb és szélsőségesebb volt, mint amit egyszerű nézőként megérthetnénk.
Sokszor nemhogy a középkor, de még a múlt századforduló emberének mentalitását, gondolkodását vagy akár szakralitását is alig értjük abból a polgári világból, amiben élünk.
Itt viszont megjegyezném, hogy nem is nagyon tudnék olyan fikciós sorozatot mondani, ami ennek a kitételnek meg tudna felelni, és aki valóban erre a tudásra vágyik, nem állhat meg egy tízórás kalandsorozatnál.
Amit viszont meg lehet tenni ennyi idő alatt a kamera erejével, azt a Hunyadi megteszi. A sorozat átélhetően festi fel a hatalmi erőviszonyokat a Róma–Bécs–Drinápoly tengelyen, ad egy lehetőségeihez mérten árnyalt képet a Magyar Királyság többnemzetiségűségéről (gondolunk itt elsősorban arra, hogy a nemzettudatot a korban sokkal kevésbé határozta meg a származás, mint a rendiség és a vallás), miközben a harcok egyszerre folynak a csatatereken, a paloták folyosóin és az emberi szívekben.
A Hunyadi hitelessége elsősorban abban emelkedik ki, hogy hús-vér karakterekkel népesül be, akik nélkül nem lenne dráma, és mindezt úgy sikerül koherensen felépíteni, hogy közben óriási bakugrásokkal haladunk a végkifejlet felé. Ezt inkább a regényfolyam rajongói sérelmezhetik, de a sorozaton érezhető, hogy a kényszerűség kötötte az alkotókat, és bőven lett volna még mit elmesélniük. A legfontosabbat azonban sikerült elérniük, és a Hunyadi olyat mutat a nézőnek, amivel csak nagyon ritkán találkozunk: öntömjénezés, pátosz és giccs nélkül táplálja a nemzeti büszkeségünket.
Ez a tudat persze meglehetősen ellentmondásos, mint maga az ember: a túlerővel szembeszálló kuruc virtus keveredik benne a nagyhatalmakra mutogató áldozatisággal.
Mindkét nézőpontnak meglehet a maga igazsága, az mindenesetre bizonyos, hogy bőven van még deficitünk az egészséges önképünk felépítésében, így jómagam inkább kéjes elégtételt érzek, amikor a hősök bosszankodnak egy sort mások árulásán, aztán viszont kivont karddal indulnak beteljesíteni a sorsukat (a folklórban gyökerező Dugovics Titusz-történet ábrázolása különösen megható). Talán épp az ilyen pillanatokra lehet szüksége a sebzett magyar népléleknek, nemzeti önbecsülésünknek.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!