Találkozás a Halállal

A régi koma, az Élet nincs különösebben jó bőrben mostanában.

Buda még kis város volt, amikor Rezeda Kázmér kisgyerek volt, a kádári konszolidációhoz beigazított ébresztőórák azokat is felköltötték, akik egyszerre gyűlölték és félték Kádárt és a rendszerét a konszolidációjával együtt, de menni kellett dolgozni, egyről a kettőre jutni, ám bármennyire is kicsi város volt még Buda, senki sem tudta, hogy Staller Ilona a belügy besúgó örömlánya a Duna Intercontinentalban, de azt tudta mindenki a Virányos környékén, hogy Matuska Zsuzsa, Boér Erika és Király Anikó olyan ártatlan, mint a rózsaszál Szent Margit kertjében.

Ezen morfondírozott magában Rezeda Kázmér, s mosolygott közben, mert lám, ismét sikerült becsempésznie egy kis plágiumot, egy kis Krúdyt a morfondírba, de mert jó hangulatban volt, hát előkereste a vonatkozó részt, hogy abban a nem várt esetben, miszerint száz év múlva még lesz emberi kultúra, az akkori bölcsészeknek ne kelljen arra pocsékolniuk a drága idejüket, hogy előkeresgéljék, honnan is plagizált Rezeda Kázmér.

Hát innen:

De Pest még kis város volt, éjszakánként a Rózsa-utcáig elhallatszott a vasúti mozdonyok füttye a nyugati pályaudvarról, a kenyérdagasztáshoz beigazított ébresztőórák a nagy csendességben, amely hajnalonként a város felett honolt, a szomszéd ház lakóit is felköltötték, a pletykás városban harmadnapra már a polgárcsaládoknál is beszélték, hogy a híres dívát egy kád francia pezsgőben fürdették meg a Casinóban, és fürdés után a meggyarapodott mennyiségű pezsgőt vidáman itták urak és fiakeresek, valamint azt is tudták a városban, hogy Szarvashegyi Mária olyan ártatlan, mint a rózsaszál Szent Margit kertjében.

Az Aranyidőben írt így Krúdy, s Rezeda Kázmérnak is megvolt a maga aranyideje, amikor még gyerek volt, s Buda is még kis város volt, különösen a Virányos környéke, Virányos, Zugliget, János-hegy s a Tündér-szikla, a kis Kázmér pedig egyszerre volt szerelmes Matuska Zsuzsába, Boér Erikába és Király Anikóba, teljesen reménytelenül.

Kulcsos gyerek volt a kis Kázmér, mert a kádári konszolidációhoz beigazított ébresztőórák az anyját és az apját is felébresztették, ő pedig egyedül baktatott haza iskola után, megmelegítette az ebédjét, többnyire valamilyen főzeléket, édesanyja előző nap mindig elkészítette a másnapi főzeléket, mert Rezeda Kázmér rajongott a főzelékekért, kivéve a sárgaborsót, azt képtelen volt megenni, a főzelékhez volt valami feltét, sült vagy rántott hús, vagy bélszínroló, igen, egyszer majd kell írni egy ódát vagy egy himnuszt a bélszínrolóhoz, ami a kádári konszolidációhoz igazított mélyhűtött félkész termék volt, s igazából gulyáskommunizmusnak kellett volna elnevezni, tehát bélszínroló, alatta tejfölös krumplifőzelék – Kázmérka kedvence –, kivette a kiporciózott ebédet Kázmér a Hajdú hűtőből, megmelegítette a villanytűzhelyen, megebédelt egyedül, mindig bevitte tányérját a gyerekszobába, amelynek ablakából a János-hegyet lehetett bámulni, s a kis Rezeda Kázmér ebből kifolyólag a János-hegyet bámulta, a János-hegy pedig visszabámult, így lettek barátok, ebéd után pedig beült a gyerek a nagy fotelbe, ami egészen elnyelte őt, s olvasni kezdett, Kittenberger Kálmánt, A Kilimandzsárótól Nagymarosigot, újra és újra, megunhatatlan volt az, főleg Mbogó és Szimba élet-halál harca, s jött aztán Fekete István, főleg a Köd és a Barangolások című kötetek, vadásznovellák, no és persze az Ezeregyéjszaka meséi, különös tekintettel Szindbád utazásaira, és Móra Dióbél királyfija, és még Rejtő és Benedek Elek, ők is jól megfértek egymás mellett Kázmér lelkében, ami egy felnőttes lélek volt a sok magánytól és olvasástól, de aztán Nyerges Attila befejezte végre a zongoragyakorlást, Müller Feri is előkerült, és menni kellett játszani, ki a Fészek utcára, onnan fel a Józsa Bélára – Jézus, Mária, Szent József, csilingelő angyalkák, ki az ördög volt az a Józsa Béla? –, ott volt a Józsa Béla úton a nagy üres telek, rajta kiszáradt cseresznyefák, megannyi csatahajó, melyekre felmászva kezdetét vette a nagy harc, az üres telek mellett építkezés, a vakolatlan téglafalakon gyönyörűen csattant az agyaggalamb, és aztán néha egy kis verekedés, elkerülhetetlen az ilyesmi fiúk között, s a nagy biciklizések, és képzeljétek, senkin sem volt bukósisak vagy olyan mai biciklizőssisak vagy mi a bánat, az lett volna csak a közröhej, ha valamelyikünk ilyesfélében ült volna nyeregbe, elmaradott idők voltak azok, hiába, a vizet is csapból itták a vásott kölykök, a piszkos tenyerüket használva pohárnak, a fiúk pedig Old Shatterhandek vagy Winnetouk voltak, s egy sem akadt, aki egy reggel úgy ébredt, hogy ő lány.

Ilyesmi járt Rezeda Kázmér fejében, miközben baktatott a Florida cukrászda felé. Ugyanis ott volt találkozója a Halállal.

A találkozást Rezeda Kázmér kezdeményezte, szerencsére.

– Az egésznek a kíváncsiság az oka, az átkozott kíváncsiság… – morfondírozott Rezeda Kázmér, s azután morfondírozott még egy kicsit a kíváncsiságról. Volt ideje, mert hát gyalog ment. S a kíváncsiságon túl Franz Kafka járt még az eszében, az Útrakelés:

„[…]

– Ismered tehát célodat? – kérdezte.

– Igen – feleltem –, hiszen mondottam: »Innen el«, ez a célom.

– Nem viszel eleséget se magaddal? – kérdezte.

– Nincs rá szükségem – feleltem –, ez az út olyan hosszú, hogy éhen halnék, ha útközben nem kaphatnék valamit. Nem vihetek annyi eleséget, hogy kitartson. Hiszen, szerencsére, roppant út ez valóban.”

Baktatott hát Rezeda Kázmér a Florida cukrászda irányába, ami a Szilágyi Erzsébet fasor 37. szám alatt üzemelt, egészen a rendszerváltásig, ami után Caligula night club lett belőle megannyi Staller Ilonával odabent, de akkor Rezeda Kázmér már nem járt oda, miképpen akkor sem, amikor a Szilágyi Erzsébet fasor még Malinovszkij fasor volt.

Hát mi más is lehetett volna az egykori Olasz fasor neve, mintsem Malinovszkij fasor, ha már egyszer a budai kitörés fő útvonala az Olasz (majd Malinovszkij, majd Szilágyi Erzsébet) fasor volt, s ahol az éppen Malinovszkij parancsnokolta szovjet csapatok sok-sok ezer magyar katonát is halomra lőttek; a kicsike Kázmér gyerekkorában sokat játszott a mai Pethő Intézet helyén lévő – ahogy akkoriban ők hívták – „Kiserdőben”, s ott bizony emberi koponyákat és dögcédulákat is találtak. Rezeda Kázmérnak meggyőződése, hogy a Pethő Intézet alatt egy tömegsír van, amiben magyar és német katonák nyugosznak.

Egyszóval kiérdemelte Malinovszkij elvtárs, a Szovjetunió marsallja, hogy a magyar kommunisták róla nevezzenek el egy budai utat, éppen azt, amelyen Malinovszkij elvtárs a legtöbb magyart ölte meg.

Ám Rezeda Kázmér már a Szilágyi Erzsébet fasorba született bele, és a konszolidáció bélszínrolójába, és a Szilágyi Erzsébet fasor 37. szám alatti Florida cukrászdába, ahová most éppen igyekezett az idősödő Rezeda Kázmér, mert ott volt találkája a Halállal, a Floridában, ami úgy harminc éve nem létezett többé.

Odaért Rezeda Kázmér, hosszú séta után, és belépett a Floridába. Egy viseltes öregúr ült bent, s ugyanaz az unott pultosasszonyság, aki már a hetvenes években is ott támaszkodott, és már régen halott volt. A viseltes öregúr viseltes zakóban ült, aprósüteményt evett, olyan rossz, száraz, morzsálódó aprósüteményt, s a viseltes zakó hajtókája tele is volt a morzsájával. Meg a kávéjába is belemorzsált.

A morzsa jellemezte a viseltes öregurat, és a sárgás, elhanyagolt bajusz.

Ő volt a Halál.

– Hol van a kasza? – kérdezte Rezeda Kázmér bután.

– Nincsen kasza… – mondta az öregúr. – Én, kérem, meglehetősen pontos és akkurátus könyvelő vagyok, nem holmi pozőr vagy ripacs.

Ezután elég hosszú csönd következett. Mondhatnánk, hogy kínos, ha lenne értelme, de amikor az ember magával a Halállal ül s beszélget, akkor a „kínos” valahogy nem helyénvaló jelző.

– Gondolom, többnyire egyedül szokott üldögélni már nem létező helyeken... – mondta aztán Rezeda Kázmér, hogy mondjon valamit.

– Többnyire nem – válaszolta a Halál, de most nem tűnt kelletlennek vagy rosszkedvűnek. – Legjobb cimborám, komám, társam az Élet, inkább vele járom a már nem létező helyeket, csak hát…

Itt elhallgatott a Halál, s mintha el is érzékenyült volna.

–  Csak hát? – kérdezett vissza Rezeda Kázmér, mert érezte, itt valami fontos dolog lapul.

-– Csak hát most megbolondult szegény komám. Van neki ez a betegsége, a kezdet kezdete óta. Ha sokáig nem történik vele semmi szörnyűség meg borzalom meg nehézség, akkor egyszerűen megbolondul. Mindenféle kényszerképzetei támadnak, mindenfélének képzeli magát, hol nőnek, hol meg őzikének, ami az ő esetében akár normális is lehetne, hiszen ő a nő is, a férfi is, az őzike is, de még a kacsacsőrű emlős és a púpos horgászhal is ő, de akkor is, amikor meg van bolondulva, akkor mindig mást gondol, mint amit gondolnia kellene, összevissza képzelődik, egyre összefüggéstelenebbül beszél, elkezdi tagadni a Teremtőjét s csak önmagában kezd hinni, engem is megtagad, örökkévalóságnak hiszi a pillanatot, a szabadságot összetéveszti önmagával és mindennel, ami beteg és természetellenes és degenerált, a múltkori találkozónkra élénken kifestve és női ruhában érkezett, elképzelheti, hogy nézett ki, s akkor már tudtam, megint nagy baj van, hiszen megint régóta nem volt semmi szörnyűség meg borzalom meg nehézség, itt van egy egész generáció, amelynek az a legnagyobb problémája, hogy kicsoda ő valójában, s hogy van-e mindenmentes mandulatej, meg vegán kolbász vegán lapcsánkával, ez lett az én Élet komámból már megint, úgyhogy közeledik valami szörnyűség meg borzalom meg nehézség, mert ilyenkor mindig annak kell jönnie, hogy az én komám kikerüljön a bolondokházából, a zárt osztályról, s visszavegye a használt, viseltes öltönyét, s elkezdjen örülni a létezésnek megint, s megint felderengjen neki a múlt meg a jövő. Már nagyon várom, hogy ismét kávézzunk együtt, nem létező helyeken, s majszolgassunk aprósüteményt…

És Rezeda Kázmér akkor megsajnálta Halál urat.

És megint hosszúra nőtt a csönd.

– És mi a helyzet énvelem? – bökte ki aztán nagy sokára Rezeda Kázmér, mert hát tulajdonképpen azért kezdeményezte ezt a találkozót a legalább harminc éve nem is létező Florida cukrászdában, hogy ezt a kérdést feltehesse.

– Nem kell, kérem, izgulni, aggodalomra egyelőre semmi ok… – felelte a Halál, s így folytatta: – Elhoztam a leltárt. Megnézheti.

– Hát akkor kész a leltár? – kérdezte rémülten Rezeda Kázmér, s ha nem a Halállal kávézgatott volna, biztosan hozzáteszi, hogy „éltem, s ebbe más is belehalt már”, de most nem merte.

– A leltár mindig készen van, hogy ne mondjam, naprakész – felelte a Halál.

– Tulajdonképpen milyen leltárról beszélünk?

– Arról, amit majd magával visz az utolsó útra. Ez eleinte nagyon gyorsan változik, napról napra bővül, majd lelassul s végül megáll a bővülés, az utolsó időkben pedig sok minden ki is kerül a csomagból. Az öné már nem növekszik.

– S mi van benne jelenleg?

– Lássuk csak… Itt egy piros rövidnadrágocska, fehér teniszütő mintákkal, meg egy pizsama, amit kék és piros versenyautók díszítenek. Azután könyveket látok még. Soroljam az összeset? Mert akkor sokáig itt leszünk.

– Nem, csak egyet.

– Szerb Antal: Utas és holdvilág.

– Gondoltam. És még?

– Emlékképek az édesanyjáról, édesapjáról, a nagyszüleiről, nagynékikékről, van itt egy kert is, Érdliget a hely neve, régi barátokat látok még s néhány tanárt, illetve csak kettőt. Egyikük irodalmat tanított önnek, ugye?

– Igen.

– Nézzük csak tovább… Egy lány, az első szerelem, néhány illetlenség és csalódás. Asszony csak egy, az utolsó, s persze a gyerekek. Aztán illúzióból van a legtöbb. S minden illúzió mellett áll egy ragyás arcú csalódás, és röhög. Balaton, vitorlázás, hosszú autóutak, s a térkép, amibe beletűzött egy-egy színes fejű gombostűt minden helyre, ahol járt. Majdnem annyi helyen járt ön a világban, mint én. Alsóörs, a kilátás a teraszról és Tihany. A solymári régi ház, az első lakás még a Mexikói útról, s persze a Fészek utca, a Virányos, a János-hegy, a Tündér-szikla, három gyönyörű kislány, érdeklik a nevek?

– Nem, tudom mindet.

– Vadászatok, szerte az országban, egy gyönyörű gímszarvasbika, amit nem volt szíve elejteni, s az afrikai vadászatok, s minden vad, s a halottak még, s ezernyi apróság még, soroljam?

– Köszönöm, Halál úr, azt hiszem, nem szükséges.

– Van még valami, hadd kérdezzem meg, hogy az mi, mert én sajnos nem tudom.

– Miről van szó?

– Az van ráírva, hogy bélszínroló.

És akkor Rezeda Kázmér felkacagott, de olyan jóízűen, hogy még a régen halott, unott pultosasszonyság is elmosolyodott. Aztán elmesélte Halál úrnak a bélszínrolót, majd elköszönt, s elindult hazafelé.

Gyalog.

Már esteledett.

S látta még, ahogy bezár a Florida, látta az Olasz fasoron rohanó s eleső magyar bakákat, s látta a Halált, ahogy lassú léptekkel eltűnik a Budagyöngye irányába.

Hűvös szellő kerekedett.

Rezeda Kázmér pedig úgy érezte, nem fél többé. És sírt egy kicsit. De úgy, hogy ne lássa senki sem.

Borítókép: Szerényi Gábor rajza