A pozsonyi diadal tette teljessé Árpád művét

A pozsonyi diadal nem pusztán egy magyar győzelemmel végződött ütközet volt a számos honfoglalás kori csata krónikájában, hanem olyan történelmi sorsfordító esemény, ami megalapozta a középkori magyar államiság megteremtését.

Forrás: Wikipédia

A Duna folyása mentén lassan hömpölygő német had felvonulásának híre gyorsan eljutott a dunántúli magyar szállásterületekre a végeken portyázó lovas felderítőik jóvoltából. A mozgósítás figyelemre méltó gyorsasággal zajlott le. A magyar vezéreknek az volt a taktikája, hogy mindaddig, amíg összegyűlnek a szállásterületek harcosai, lelassítsák a német had vonulását. Ezért kisebb, de sebesen portyázó lovascsapatokat küldtek előre, amelyek folyamatosan zaklatták a németeket. A bajor–frank erőket váratlanul érő rövid, de véres összecsapások igen hatékonynak bizonyultak. Az egyik ilyen rajtaütés alkalmával vesztette életét Theotmár salzburgi érsek, a német sereg egyik fővezére, továbbá Zakariás brixeni és Utto freisingi püspök is, más főrangúakkal együtt.

Lépre csalták az elbizakodott bajor–frank sereget

A szállásterületekről rövid idő alatt mintegy negyvenezer harcos gyűlt össze a Duna Pozsonnyal szemben fekvő partján lévő magyar táborba. A törzsszövetségi vezéreknek az volt a legfőbb célja, hogy megakadályozzák a két német seregtest egyesülését, és egyenként mérjenek rájuk döntő csapást. A magyar előőrsök folyamatos zaklatásaitól szétzilálódott és megfáradt bajor hadoszlop július 4-én ért Pozsony alá, ahol azonnal hadrendbe állt, hogy megütközzön az általuk megvetett és mélyen lenézett „barbárokkal”. Luitipold és hadvezérei igen magabiztosak voltak, de az ellenfél lebecsülése ez alkalommal is végzetes hibának bizonyult a sztyeppei harcmodor trükkjeit nem ismerő németek számára. A magyar könnyűlovasság ugyanis a jól bevált ravasz taktikát alkalmazva először összecsapott a bajorokkal, majd színleg megfutamodott. A csel ezúttal is bevált. A „megfutamodó” magyar előhadat diadalmasan üldöző és könnyelműen győzelmet szimatoló német sereget sikerült becsalni egy két oldalról magaslatokkal övezett és viszonylag keskeny sík területre. 

Amikor a bajor sereg egymásra torlódva beszorult a szűk katlanba, hirtelen kürtszó harsant, majd előléptek az addig a magaslat fáinak takarásában elrejtőzött magyar íjászok, és visszacsapó íjaikból fergeteges nyílzáport zúdítottak a megrettent németek nyakába. A bajorok soraiban kitört a pánik, és egymást taposva igyekeztek kijutni a halálos csapdává vált katlanból. De akiknek sikerült is kivergődniük a kelepcéből, azoknak sem maradt lehetőségük arra, hogy ismét felvegyék a harcrendet. A katlan bejáratánál ugyanis az időközben felsorakozott magyar könnyűlovasság várt a kifelé hátráló bajorokra, és újabb véres rendet vágott a soraikban. A fürge lovaikon szélsebesen száguldozó és félelmetesen rikoltozó magyar harcosok látványától páni félelem szállta meg a németeket. A július 4-én lezajlott ütközetben a lépre csalt bajor seregtest szinte teljesen megsemmisült. A bajt még tovább tetézte, hogy a magyarok gyújtónyilakkal megsemmisítették a német sereg utánpótlását szállító gályákat is.

Ekkor tanulták meg félni a magyarok nyilait

A győzelem azonban még nem jelentette a csata végét, mert időközben a Duna túlsó partján felvonuló és még érintetlen német hadtest is beérkezett Pozsony alá. Luitipold őrgróf helyzetét azonban jelentősen megnehezítette Theotmár seregének szinte teljes megsemmisülése, hiszen a jobb parti német seregtest pusztulása miatt senki sem tudta megakadályozni a magyarokat abban, hogy átkeljenek a Dunán. A döntő összecsapásra másnap, július 5-én került sor. A bajor választófejedelem szintén felült a magyarok cselvetésének, és ez végzetes lett számára. Az első összecsapás után a magyar előhad visszafordult, és sebesen vágtatva maga után vonta Lutipold seregét, becsalogatva a németeket a Dévényi-szoros magas sziklafalai közé.

A csapdába került bajor–frank seregre ugyanaz a sors várt, mint az előző napon megsemmisült német hadtestre. A véres és öldöklő küzdelemben maga a főparancsnok, Luitipold őrgróf is elesett. A vert német had maradványait a diadalittas magyar lovasság egészen Ennsburgig üldözte, tovább ritkítva a menekülő németek sorait. A bajor–frank seregek főparancsnoka, az Ennsburg várába bezárkózott Gyermek Lajos csak akkor döbbent rá a megsemmisítő vereség súlyára, amikor a vár falai alatt felbukkantak az első magyar lovasok.

De a magyar harcosok még a falak biztonságában megbúvó keleti frank királyt is sikeresen rászedték. Színleg elkezdték ostromolni a várat, majd a falak mögül kitörő német katonaság elől a jól bevált cselt bevetve megfutamodtak. A németek ez alakommal is – vesztükre – lépre mentek. A „menekülő” magyar lovasok lassították a tempót, és bevárták, hogy az őket diadalittasan üldöző német lovasság nyíllövésnyi távolságon belülre érjen. Ekkor kürtszó harsant, és a magyarok – akik már vágta közben felhúzták az íjaikat – hirtelen szembefordultak a feléjük galoppozó németekkel, és egyszerre kilőtték a nyílvesszőiket. Az élen robogó királyi katonák holtan fordultak le a lovaikról, némelyikük úgy nézett ki, mint a sündisznó a testükbe fúródott nyílvesszők tömegétől. Az életben maradt német harcosokat pedig a nyílzáport követő fergeteges magyar lovasroham söpörte el.

Az újabb katasztrófa után Gyermek Lajos is menekülőre fogta a dolgot, és csak nagy üggyel-bajjal tudta Passauba menteni az irháját. A pozsonyi csatában a magyar törzsszövetség világraszóló diadalt aratott. A csata eredményeként nemcsak a Dunántúl visszaszerzésére és a magyarok kiirtására tett német kísérlet fulladt megszégyenítő kudarcba, hanem még a magyar törzsszövetség hódított el újabb területeket a németektől egészen az Enns folyó határáig. A győztes pozsonyi csata csaknem jó egy évszázadra elvette a német uralkodók kedvét attól, hogy magyar területekre törjenek. A győzelem megszilárdította a Magyar Fejedelemség hatalmát, ami egy évszázaddal később István megkoronázásával elvezetett a modern középkori Magyar Királyság megteremtéséhez. A győzedelmes pozsonyi csata így zárta le Árpád fejedelem művét, a honfoglalást.