Arisztokratikus köztársaság

Aki nem szembesül állandóan a kánon problémájával és nem folytat párbeszédet a régiekkel, annak Massimo Cacciari szerint nem marad más, mint a jelen személytelen és kritikátlan szolgálata.

Fotó: ARIS MESSINIS Forrás: AFP

Az arisztokrácia abban tér el a nevelési utópiák programjától, hogy nem az ideális állam felépítésének intellektuális feltételeit keresi és próbálja az állampolgári nevelés részévé tenni, hanem a hősiességet, a derekasságot és a kezdet erényeit kutatja fel az emberi lélekben. Míg a modern utópiák jóval nagyobb hangsúlyt fektetnek a tudáselit vezető szerepére, a technika vívmányaira és a szervezés kérdéseire, addig az arisztokrácia épp ezzel ellentétes irányt képvisel és látszólag „irracionális” szempontokat követ. A közösséget élő törvénynek, a hagyományt a kezdet szüntelen jelenlétének (Luigi Pareyson), a szabadságot pedig „bátorságon alapuló rendnek” (Charles Péguy) tekinti. Az arisztokratikus nevelés is ilyen értelemben hívja segítségül a közösség, a hagyomány és a szabadság erejét. Ezt a három elvet tekinthetjük az arisztokratikus köztársaság alapjának.

Köztársaság, avagy politikai közösség

Bár arisztokráciáról beszélni nem utópizmus, az arisztokratikus köztársaság fogalma így is magyarázatra szorul egy olyan országban, amely királyságként jött létre és fennállása során kilencszáz éven át megőrizte eredeti államformáját. A magyar republikánus hagyomány intellektuális ereje és történelmi útja semmiképpen sem igazolja ezt a címválasztást, hiszen a tanácsköztársaság és a népköztársaságok dicstelen időszakait nem számítva Magyarországot ezer éves történelme során összesen negyed évszázadig hívták köztársaságnak (1918, 1946–1949, 1989–2011) és még a rövid életű 1849-es berendezkedés is inkább a „Magyar Álladalom” névre hallgatott, de semmiképpen sem nevezte magát köztársaságnak. Így hát egyértelmű, hogy hazánkban a köztársaság kifejezés körültekintő értelmezésre és magyarázatra szorul. Joggal vetődik fel tehát a kérdés: miért köztársaság – és milyen értelemben köztársaság az, amiről Lánczi András ír?

Klasszikus értelemben a köztársaság nem csupán egy államforma, hanem az összes politikai berendezkedés gyűjtőfogalma is volt. A görög politeia egyszerűen politikai közösséget jelent. Arisztotelész tanúsítja, hogy ez „valamennyi alkotmány közös neve”. Platón Politeia című könyvét sem véletlenül fordítják Államnak (miközben az állam társadalmi léttől elvonatkoztatott modern fogalma tökéletesen ismeretlen volt az ókori hellén világban). Ennek a fordítói megoldásnak az a magyarázata, hogy Platón a politeia fogalmával az általánost vette célba. A rómaiak ugyanezt a politikai közösséget próbálták kifejezni a Res publica legalább ilyen általános értelmű fogalmával. Ezen a latin közvetítésen keresztül jutunk el a magyar „köztársaság” szó eredeti értelméhez. Mivel a magyar nemesség Európában utolsóként vált meg a latin nyelvtől, tökéletesen tisztában lehetett azzal, hogy respublica nem csupán egy partikuláris államforma neve, hanem egyúttal a különféle politikai közösségek gyűjtőfogalma is. Így alakulhatott ki a politeia és a respublica magyar változataként a „közönséges társaság” elnevezés, amely római mintára általános értelemben ragadja meg a közösséget. A „közönséges” jelző nem az álladalom vulgáris jellegére utalt, hanem arra, hogy közös, nyilvános, tehát nem gazdasági, hitbuzgalmi vagy szakmai társulásról, esetleg szűkebb, baráti társaságról van szó, hanem a szó általános értelmében vett, és a közjó elérésére hivatott politikai közösségről.

Épp ezért az arisztokratikus köztársaság olyan politikai közösséget jelent, amely arisztokratikus, mert jó életre törekszik és politikai közösség, mert a jó életet nem az instrumentális javak, gazdasági reformok vagy technikai lelemények révén próbálja elérni, hanem a emberi lét társias minőségét kibontva. Ezt a kettős, arisztokratikus és a politikai jelleget kiválóan szemlélteti Lánczi példája, a reneszánsz-korabeli Raguza, és a város jelmondata: „a szabadság nem eladó a világ összes aranyáért sem”. Ebben mutatkozik meg, hogy az arisztokratikus szemléletben a szabadság valóban egy bátorságon alapuló rend, illetve, hogy Arisztotelész nyomán az arisztokráciát nyugodtan tekinthetjük az oligarchia szöges ellentétének. A kettőt épp az a szempont különbözteti meg, amit Raguza jelmondata hirdetett: az arisztokrácia olyan emberekből áll, akik politikai életformájukat nem hajlandók feláldozni alacsonyabb rendű instrumentális javakért. Tökéletesen igazat kell adnunk a szerzőnek: Európa egyik legnagyobb tragédiája, hogy ma nem ilyen emberek vezetik.

Szellemi arisztokrácia

Azt már tisztáztuk, hogy az Arisztokratikus köztársaság című könyv nem egy államformáról szól, és nem is utópikus sóvárgás egy olyan rend után, amely kikényszeríthetné a polgári erényt. De nem kevesebbről, hanem többről van szó, mert Lánczi többek között a nevelésről, a szabad művészetekről, a klasszikus képzésről, az emberi kibontakozásról, a döntés bátorságáról, a filozófiáról és az egyetem eszméjéről ír. Arisztokrácia alatt tehát lényegesen többet ért egy hatalmi csoportnál, osztálynál vagy rezsimnél. Igaz, egy helyütt kifejezetten amellett érvel, hogy modern viszonyok között is ki lehetne alakítani „arisztokratikus köztársaságokat” – ez egyszerűen azt jelenti, hogy a politikai gondolkodást a mai viszonyok között is visszasegíthetjük eredeti rendeltetéséhez továbbá, hogy a jó életre és közjóra való törekvés nem utópia, hanem mindannyiunk számára adott reális feladat.

A gondolatok poláris, mindig egyszerre pozitív és negatív természete mutatkozik meg abban, hogy mindaz, amit Lánczi a szellemi arisztokrácia lehetőségéről ír, súlyos ítéletként hull alá az amerikanizált politikaelméletre, az egalitarizmusra, a progresszív oktatásra és általában a „korszellemre”. Mintha a szerző azért választotta volna az arisztokrácia témáját, hogy szemléletes formába öntse azt az üzenetet, amelyet Eric Voegelin a következőképpen fogalmazott meg: „Senki sem köteles részt venni a társadalom szellemi válságaiban; ellenkezőleg, mindenki köteles kerülni az ostobaságot és rendezett életet élni.” A szellemi feladatként felfogott arisztokrácia nem tudásoligarchia és nem értelmiségi élcsapat, hanem az a komplex feladat, hogy anélkül vonjuk ki magunkat a szellemi válságból, hogy a közösség iránti elköteleződés (a politeia, és a res publica) kötelmeitől is szabadulni próbálnánk.

Bár a „kiútkeresés” – konzervatív szerzőknél túlságosan is gyakran előforduló – motívuma ebben a könyvben is előfordul, a kiút lehetősége itt szigorúan a válság kapcsán vetődik fel, és nem azt a politika előli menekülést jelenti, amely – sine nobilitate – csupán rossz értelemben vett, közösségi elkötelezettségtől mentes arisztokratizmust szülhet. Pontosan azért égetően sürgős feladat szakítani az individualista, oligarchikus és anyagias angolszász politikai kultúra imádatával, és azért kell feléleszteni kontinensünkön a politikai gondolkodás klasszikus hagyományát, hogy lehetőleg minél többen belássák: az elkülönülés, a közügyek iránti megvetés nem szül szellemi megigazulást. Nemhogy arisztokrata, de úriember sem lehet az, aki nem akar adni. Közösségi elkötelezettség nélkül, pusztán az individuum kedvéért tehát semmi értelme arisztokráciáról beszélni.

Mi a teendő?

Rendben van – mondja erre a gyanakvó modern intelligencia –, hogyan hozzunk létre egy új arisztokráciát amely megfelel korunk kihívásainak? Az első rossz kérdést pedig általában rögtön követi a második: Hogyan szervezzük át a társadalmat úgy, hogy az jobban megfeleljen az arisztokrácia eszményének? Persze a modern ész itt csődöt mond, hiszen arisztokráciát nem lehet szervezni. A politikai racionalizmus állandóan ismétlődő tragikomédiája napjainkban is zajlik, és épp a szemünk láttára megy végbe, mert a működő ország jelszava alatt a szakértelmet (techné) ismét összetévesztik a gyakorlati bölcsességgel (phronészisz). Különösen aktuális olvasmány most Lánczi András látszólag időszerűtlen elmélkedése.

Vannak könyvek, amelyek feladata éppen az, hogy megtörjék a jelen immanens igézetét. Elvileg pontosan ez az utópiák célja. De ne felejtsük el, hogy a klasszikusokkal folytatott párbeszéd is ugyanerre szolgál. Aki nem szembesül állandóan a kánon problémájával és nem folytat párbeszédet a régiekkel, annak Massimo Cacciari szerint nem marad más, mint a jelen személytelen és kritikátlan szolgálata. Ezért felszabadító olvasmány az Arisztokratikus köztársaság című könyv, amely a klasszikusok által támasztott mércével méri és az igazi szabadság lehetőségével szembesíti a jelent. Ha most a menedzsermentalitás szülte rossz kérdésfelvetések után azt a tisztességes kérdést tesszük fel, hogy mi a teendő, akkor a válasz már sokkal világosabb: el kell felejteni mindazt, amit a piaccá tett társadalom, a sápadt szakértelem és a tiszteletreméltó polgáriasság állít arról, hogy hogyan kell élnünk és mindennek ellenére meg kell nyilvánítani az életben valamit, ami tagadhatatlanul nagyszerű.