Ritkán szálló repülők, avagy legyünk többet itthon

Ugyan vigasztalná-e Kosztolányit, hogy ritkábban szállnak fel a repülők? Baj van égen-földön. A Lufthansánál ötvenöt gépet állítottak le, a nagy amerikai cégnél több mint százat. Ó, hogy el volt keseredve a költő annak idején: „Feltalálták a repülőgépet, el lehet jutni mindenüvé, de ezzel egyformásították az életet, tehát nem érdemes eljutni sehová sem…” És volt még egy kérdése: „Nem érzitek, hogy ez a nemzetköziség a magyarság, a magyar nyelv ellensége?”
De érezzük, Desiré. És bízunk abban, hogy a gépek még sokáig a földön maradnak. Kevesebb lesz a rohangálás, a goromba átvizsgálás, nem fogják az utast tapogatni, poggyászát szétszedni, őt magát pedig, mert nem közülük való, gyanúsnak tartani. Miféle korszak az, mikor mindezt el kell viselni, csak azért, mert látni szeretnénk a világból valamit?
Most, hogy ránk tört a „kór”, amit pártemberek Európához tartozásnak neveznek, ajánlanám, hogy legyünk többet itthon. Lakjuk be ezt az országot, nehogy úgy járjunk, mint Algéria, ahová a múlt század elején tömegesen érkeztek francia, spanyol és olasz bevándorlók, megszerezték a legjobb földeket, s nagy haszonnal szőlőt, gabonát, déligyümölcsöt termesztettek. Sokba került utóbb az idegen gazdák kitessékelése.
Ezért mondom, hogy nem kell elszállni, jobb a földön, jobb és biztonságosabb.
Egyébként se biztos, hogy repülni kell ahhoz, amin ámulunk. Igaza van, uram, Tihany nagyon szép, s a Dunakanyar tán még szebb, de én megkockáztatom, hogy a legszebbek mégis mi vagyunk. Nagy baj, hogy nem tudunk róla. Nem volt időnk egymásra nézni, mert a tévében a bombázást lestük, holott semmi közünk ahhoz, amit a tévé mutat. Sokkal több szépség van annak arcán, aki bizalommal fordul felénk, s nem is gondolnánk, mennyi titkot rejt egy ház, ha elmúlt százéves, ami nagy idő errefelé.
Járja Pestet egy furcsa ember, Lábass Endrének hívják. Benyit régi boltokba, kapualjakat kémlel, fel akarja lelni mindazt, amitől ez a város szép, de némi fennköltséggel fogalmazhatnék úgy is: otthon akar lenni benne, s higgyék el, ez a szándék manapság, amikor azzal traktálnak minket, hogy nem lesznek határok, betyár komoly kívánság. Ezt a Lábasst, úgy hiszem, nem érdeklik a repülők, nem böngészi a Lufthansa kedvezményeit, ellenkezőleg: gyalog jár, mégis odaér mindenhová, ahol úgy gondolja, talál valakit. S valóban, megtalálja Varzsikot, a karalábézsonglőrt, az asszonyt fából készült trafikbódéjában a bölcsészkar tövében, vagy a Rákóczi úti virágos gangon a jógadoktort, akire én is ráleltem, s milyen jó, hogy nem utaztam repülőn Nepálba, s elmondhatom, hogy az én mesterem innen való.