Szocialista márkavédelem

A csatlakozás után, 2004–2006 között 350 milliárd forinttal többet kapunk az Európai Uniótól, mint amennyit befizetünk annak kasszájába. Kecsegtető ajánlat. A handlé szokott ilyen jellegű összegekkel zsonglőrködni. Első hallásra soknak hangzik, s csak később derül ki, hogy mélyen alatta van a reális árnak. 350 milliárd forint a hétköznapi ember számára szinte felfoghatatlanul sok pénz. Egy átlagfizetéssel bíró ember kétszázezer évig dolgozik ennyiért, hacsak közben nem megy nyugdíjba. 350 milliárd forintból minden magyar nyugdíjas 120 ezer forint egyszeri kiegészítést kaphatna, vagyis egy éven keresztül 10 ezer forinttal emelhetnék havi járandóságát. Állírólag 350 milliárdba került a kormány 100 napos programja, ami a lakosságon nem nagyon segített, viszont a gazdaság nehezen heveri ki a jóléti rendszerváltók három hónapnyi pazarlását. Tudni kell, hogy a 350 milliárd többlet nem jár automatikusan, az egy keretösszeg, amit akkor kaphatunk meg, ha elnyerjük az unió bürokratáinak maximális kegyeit. Ám összességében ez a 1,5 milliárd euró, főleg három évre elosztva, nem valami lenyűgözően nagy összeg. Még a tervezett költségvetési hiánynak is csak töredéke, az államkassza ezermilliárdjai között már-már bagatell tétel. Ilyen nagyságrendű összeg akár el is tűnhet kézen-közön, alig fogják észrevenni. Amúgy is előfordult már ilyesmi a közelmúltban.

1987 decemberében az akkori pénzügyminiszter beszámolt a parlamentnek az esztendő gazdasági eredményeiről, és ismertette a következő évi költségvetés tervezetét. A pénzügyminiszter – nem titok, Medgyessy Péternek hívták – büszkén jelentette, hogy élénkült a gazdaság, a múlt évhez képest van javulás több területen, a romlási folyamat mérséklődött. Ennek ellenére nem ígért látványos javulást, mint mondta: 1988 a stabilitás megteremtésének éve lesz, s a költségvetés „legfontosabb jellegzetessége külső pénzügyi egyensúly javítása”. Biztató jelnek vélte, hogy 1988-ban már 20-25 magyar–szovjet vegyes vállalat fog működni, viszont szomorkodott egy keveset azon, hogy az árszínvonal emelkedése akár a 15 százalékot is elérheti. Megígérte, hogy a szociálisan hátrányos helyzetű rétegekről az állam továbbra is atyailag gondoskodik, „a szociálpolitikát elkerülhetetlenül előbbre kell sorolni a társadalmi feszültségek enyhítése érdekében”.
Az expozé elhangzása után Medgyessy megvált pénzügyminiszteri posztjától, de miniszterelnök-helyettesként továbbra is a magyar gazdaság irányítója maradt. Hamar kiderült, hogy Medgyessy nem egy gazdasági vátesz. Az árszínvonal-emelkedés mértékét majdnem eltalálta, csak 0,7 százalékot tévedett. Az árak 15,7 százalékkal emelkedtek, míg a reálbérek 4,9 százalékkal csökkentek. Jellemző a kommunisták primitív ravaszkodására, hogy árszínvonal-emelésről beszéltek, így a drága és silány termékeknek legalább az ára volt magas színvonalú. 1988-ban csökkent a nemzeti össztermék, növekedett a költségvetési hiány, s a társadalmi feszültségek enyhülésének jeleként utcára kerültek az első munkanélküliek. A legfőbb célként emlegetett stabilitásból pedig nem lett semmi. Az esedékes törlesztés összege elérte a konvertibilis export 80 százalékát, így a részleteket csak újabb hitelekből tudták fedezni. Abban az évben az ország bruttó adósságállománya megközelítette a 20 milliárd dollárt, s hazánk fajlagosan a világ egyik legeladósodottabb országává vált.

Expozéjában hosszan beszélt Medgyessy az adósságszolgálatról, csak azt felejtette el megemlíteni, hogy mennyivel tartozunk, mennyi kamatot kell fizetnünk, s mennyi az esedékes törlesztés összege. Ám konkrét, nyílt és őszinte beszédében másról is hallgatott. Nem érezte szükségét, hogy felvilágosítsa az Országgyűlést arról, miszerint nemcsak kölcsönt, hitelt kapunk Nyugatról, hanem vissza nem térítendő támogatást is. Méghozzá egész tisztességes summát. 1987–90 között, tehát azokban az időkben, amikor Medgyessy főgazdálkodott, legkevesebb 2,5 milliárd márkát. A nyolcvanas évek „tudományos” átváltási kurzusán ez „csak” 80 milliárd forint, de reális árfolyamon 300–335 milliárdnak felel meg. Furcsa módon erről a pénzről nem akarnak tudni az illetékesek, úgy tesznek, mintha soha nem is létezett volna. Pedig eljutott ez az összeg hazánkba, ezt Helmut Kohl titkárának levele bizonyítja. 1991 januárjában Hornyák Tibor, az 56-os Szövetség elnöke levelet írt Kohl kancellárnak Németország segítségét kérve hazánk gazdasági gondjának megoldásához. A baráti hangú válasz nem késett sokáig, s néhány meglepetést tartogatott. Az NSZK folyamatosan támogatta hazánk demokratikus törekvéseit, olyannyira, hogy „1987 óta a Német Szövetségi
Köztársaság 2,5 milliárd DM gazdasági segítséget nyújtott Magyarország számára”. Akárhogy forgatjuk is, ez nem kölcsön, nem hitel, a német szövegben a finanzhilfe kifejezés szerepel, ami pénzügyi segítséget jelent. A kölcsönöket és a hiteleket külön tételben sorolja a levél.

A német kancellária levele nyilvánosságot kapott a magyar sajtóban, de visszhangtalan maradt. Mi lett a 2,5 milliárd márka sorsa? Elköltötték, ez nem kétséges, de vajon minő formában jegyezték be az országos főkönyvbe? Hornyák Tibor és dr. Tímár György beadványnyal fordult több hazai és nemzetközi szervezethez, közjogi méltósághoz. Eddig csak olyanoktól kaptak választ, akik nem illetékesek az ügyben. Nem tehetnek semmit, de sok sikert kívánnak.

Medgyessy Péter természetesen nem reagált. Lehet, már nem emlékszik ezekre a pénzekre, hiszen feledékenysége közismert. Egyébként is, sokkal fontosabb dolga akadt azokban az időkben: előkészítette a rendszerváltozást. Való igaz, Medgyessy sürgette az első szabad választás mielőbbi megtartását, ennek perdöntő bizonyítéka az MSZMP KB 1989. szeptember 12–13-i ülésén elhangzott felszólalása. „Nekem változatlanul az az álláspontom, hogy minél előbb meg kell csinálni a választásokat. Alapvető érveim közé tartozik két dolog. Az egyik: a gazdaság állapota olyan, amelyik (sic!) nem tűr halasztást. Nehezen tudom elképzelni azt, hogy a külföldi finanszírozás megoldható akkor, ha júniusig halasztjuk ezt a választást.” Medgyessy már akkoriban is törte a magyart (ez még a KB-ülés jegyzőkönyv vezetőjének is feltűnt), ám mondanivalója igazi demokratára vall. Választást kell csinálni, hogy továbbra is jöjjön a külföldi kölcsön. Mellesleg a gazdaság cudar állapotáért ő is tett egyet s mást, de kártevése nem alkalmatlanságából fakadt, hanem tudatosan felszámolta a szocializmust, és siettette a rendszerváltozást.
Medgyessy egy nyilatkozatában megvallotta, sokáig hitt a szocializmusban, a rendszer javíthatóságában, megreformálhatóságában. Majd rádöbbent, hogy ez a rendszer rossz, mindenképpen zsákutcába vezet, s attól kezdve azon dolgozott, hogy demokratikus piacgazdaság legyen Magyarországon. Szörnyű kétség mardossa lelkünket: vajon a mai demokratikus rendszerben hisz még Medgyessy, netán már ennek is a lebontásán, és a szocialis piacgazdaság kiépítésén ügyködik?